Hallom
a hangom, mint néma alkony cseng a riadt csendben. Elmúlás kaparja
torkom. Érdesség tapaszt benne falat. A holt anyag, mint száraz falevél
suttog a talpam alatt. Nem múlik. Nem múlik, csak könnyem folyik,
cseppjei hűsen fedezik fel arcomat. A hiány molekulányi tengerében
bárkát sodor a víz fodor. Csak sodor, sodor. Az elengedés lába
kihalássza fényedet, szeretetben fürdeti lelkemet. Utolsó, lágy sóhajod
örökre velem utazik, egyre közelebb ér, nem távolodik.