Búsuló fa odvába
beette magát a szürkeség.Régi ismerősként érkezett, bőröndökkel, mosolytalanul.Plédbe csavarta gondosan testét, és betelepedett a háziúr karosszékébe.Az odúból bámulta a puritán erdő hangtalan fájdalmát, dallamtalan létét.Sokáig nem szólt. Valami verejtékezően gúnyosat kívánt mondani a fának.Elbírja még fejed a koronád ? Nem húzza öregség remegő karjaid ?Nem sebzi szél száraz lábad ? Nem nyüvi baj földtelen gyökereid ?
A fa nem válaszolt.
Állt tovább bölcsen
Őszülő koronával,
Aggott karokkal.
Talán ma elhagy,
Útra kel az egyhangú.
Gondolta csendesen.
Nem csüggedt.
Várt türelemmel,
Mert odvában ölelni
Vágyta az életet !