Szirom monológ
A létre vetül tavasz lelke,
rásimul teste a mozdulatlan percre.
Fényszekéren vágtat a gyengéd pillanat,
érzelemért sóvárog, mint a magány hírnöke,
ki óhajtja a szél viharos leheletét,
tépetten táncolva keresi vesztét.
Lebegve pihegi kéjét tűnt vágynak,
álomba siratva kihűlt kedvesét.
Mi várja a mosolytalan virágon ?
Egyedül verdes a tüzes világon, közben
a múlandóság szirmai meztelen testére tapadnak.
Belőlük varr bűvös báli ruhát,
szerelembe őrjíti a könyörtelen halált, s
gyémánt villanásba hamvasztja a végső nászt.