tartalom

Észrevétlen eljöttek és magukhoz emeltek az angyalok...

Fejemben lázasan lüktet az óra.
Tik-tak. Tik-tak.
Hajszolom az utat,
az idő kijózanít, pofont ad.
A halál már halkan kopogtat...
Nem engedem, hogy elmenj !
Erősen szorítom, kezemből
lassan kicsúszik a perc keze.
A dermedt csendben
az orvos hangja ráz fel:
„Öntudatlan. Nem ébred fel,
nem hallja ! Higgye el !”
Nem hiszem.
(Nyáron felsejlett a túlvilág,
a hajós kérte aranyát, aztán
szertefoszlott a csuklyás:
mert tekintetemben meglátta önmagát.)
Beszélni kezdek:
Édesanyám! Szeretlek ! Megjöttem!
Legyen úgy, ahogy Te szeretnéd ,
tudom, már nem dönthetek Helyetted !
(Bár eddig mindig ezt tettem.
Én vétkem ! Bocsáss meg !)
Fejed oldalra fordítod.
Felismersz.
Tágra nyitod szemed,
szeretetet kel életre benne,
szavak nélkül esdekel:
Szeretlek ! Ne haragudj !
Kérlek, engedj el ! Mennem kell !
Félek. Rettegek. Remegek.
Te nem.

Szembenézel a végzettel.
Emelt fővel, patyolat jellemeddel.
Lélekharang jajdul.
Bim-bam. Bim-bam.
Az idő lecsorog.
Tik-tak - tik-tak.
Minden belereszket, ahogy
szíved utolsót dobban.
Életed kanóca még felém villan,
már nem látsz,
a láng ellobban.
A fájdalom szétéget,
tehetetlen vagyok.

Nem tudom feltámasztani.
Örökre elhagyott …
Magaddal vitted álmom,
mosolyod-mosolyom,
szereteted,
melyből magad varrtad
külvilági páncélom.

***

Azóta könnyeim fátylán áttűnsz,
megérintenélek, de eltűnsz.
Képzeletem játszik ?
Megcsal a szemem ?
Nem !
Most is érzem,
kimondhatatlanul szeretsz !
Édesanyám !
A Mennyben látlak,
Angyalként lebegsz.