|
Az egzisztencializmus és az abszurd irodalma egymással párhuzamosan és gyakori kölcsönhatásban bontakozott ki megközelítőleg a harmincas évek végétől, s meghatározó szerepet játszott egészen a hatvanas-hetvenes évekig. Világértelmezésükben közös vonás a lét értelmetlenségének, céltalanságának tételezése, a én végletes magányának hangsúlyozása. Az egzisztencializmus filozófiai irányzata nagyon bonyolult képet mutat, egymástól jelentősen eltérő bölcseleti rendszereket takar. A legismertebb egzisztencialista gondolkodók közül egymástól jelentősen eltérő nézeteket vallott Karl Jaspers, Jean-Paul Sartre vagy Gabriel Marcel. Az említett francia gondolkodók közül Sartre például ateista, míg Marcel a katolikus egzisztencializmus képviselője. Sartre az egzisztencializmus elődjének tekintett Kierkegaard műveiből merítve - más egzisztencialista gondolkodókhoz hasonlóan - központi jelentőséget tulajdonít a választás fogalmának. Az Isten nélküli világban végérvényesen szabadságra ítéltetett ember a választás pozícióját vállalva teheti létét lényegivé. Létének ez az önmagával szembeni felelősség adhat egyedül méltóságot. A reménytelen, céltalan létezés ezáltal tehető mégis értelmessé. A francia Camus-t is gyakran emlegetik egzisztencialistaként.
Camus Sziszüphosz-mítosza c. esszékötetében fejtette ki az abszurd elméletét, melyben a görög mitológiából ismert alakot - aki az istenektől elszenvedett büntetésként arra ítéltetett, hogy sziklát gördítsen egy hegy tetejére, majd a kő mélybe zuhanása után újrakezdje értelmetlen és véget nem érő munkáját - az emberlét metaforájaként értelmezte. Ugyanakkor ezt a léthelyzetet az esszé nem értelmezi tragikus szituációként. A gazdátlanná lett világból ugyan hiányzik a teleológia, de a küzdelem maga is boldoggá teheti az embert. E paradox derű miatt Camus-t sokan egyfajta modern sztoicizmus képviselőjének tekintik.
1945 és 48 között Magyarországon több nemzedék, különféle eszmei és művészi irányzatok munkálkodnak egymás mellett. A második világháború után a szocialista rendszer egy szerzőt a három T egyik kategóriájába sorolta, ezek szerint az adott szerző lehetett tiltott, (meg)tűrt vagy támogatott. Ezeknek az éveknek az irodalmi termése is igen gazdag és változatos. Ebben az időszakban a folyóiratok közük három volt különösen jelentős. Elsőként a Magyarok jelent meg 1945 áprilisában Debrecenben, majd a szerkesztőség Budapestre költözött. A fővárosi szerkesztő Kéry László volt. A folyóirat a Magyar Csillag örökséget vitte tovább.
A fiatal írók úgy érezték, hogy a Magyarok-ban nekik nem jut elég hely, és Lengyel Balázs vezetésével 1946-ban megalapították az Újhold-at. Mándy Iván, Örkény István, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rába György és mások voltak a munkatársai. Eszményképüknek Babitsot tekintették. Ezt a folyóiratot magas esztétikai igényesség jellemezte, és hamarosan a modern magyar irodalom egyik legfontosabb műhelye lett. A 70-es évek második felének jellegzetes prózapoétikai jelensége a lineáris, szukcesszív történetmondás elsőbbségének tagadása. Az események nem "időrendben" kerülnek elbeszélésre, hanem egy-egy esemény többször is felbukkan az elbeszélés folyamán, másrészt az egymásra következő események nem az ok-okozat elvét követik, hanem összefüggésük többnyire asszociatív. Mindez a történettel szemben az elbeszéltséget hangsúlyozza, hiszen nem a történet rendje, hanem az elbeszélés rendje szervezi a szöveget. Nem a történetben magában vannak adva az összefüggések, hanem az elbeszélés talál, sejt ilyen összefüggéseket, melyeknek nem-objektív, nem-rögzített, időleges voltára az események értelmezési folyamatát lezárhatatlanként hívja fel a figyelmet.
Kelet-, Közép-Európában, ugyanúgy mint máshol, a hatvanas évektől bontakozik ki az irodalomban az "új hullám." Jellemző rá, a 20. század első évtizedeiben kialakuló avantgárd mozgalmainak újrafelfedezése (neoavantgárd).
Napjaink jellegzetes stílusa az 1980-as évektől kibontakozó posztmodernizmus. Vitatott kérdés a posztmodern összefüggése a neoavantgárddal.
|
Camus
