A második világháború után a nyugati világ művészetének fókusza, a történelem során először, elmozdult Európából. A világ legnagyobb hatalma, az Egyesült Államok is magára hívta az európai avantgárd figyelmét; a művészeket mind jobban érdekelte az, amit amerikai kollégáik csináltak. A 20. sz. végének művészeti irányzatai javarészt Amerikában alakultak ki és virágoztak, az absztrakt expresszionizmustól kezdve a minimal artig, pop-artig, hiperrealizmusig.

A század végére a művészetek világa teljesen nyitott lett mindenféle új gondolat és nyersanyag felé, s a szó szoros értelmében nemzetközivé vált.

Az absztrakt expresszionizmus fogalma a maga végső térbeli és időbeli határáig kiterjesztve lehetővé teszi, hogy kellőképpen értékeljük az 1945-ös amerikai művésznemzedék hozzájárulásának gazdagságát egy nemzetközi nonfiguratív formanyelv diadalra viteléhez, mely formanyelv az egyén érzelmi függetlenségének elszabadulására, az írás korlátlanságára és a festői eszköztár spontaneitására épül. E mozgalom születésének a körülményei szorosan kapcsolódnak egy, a napjaink művészetének történetében óriási jelentőségű esemény bekövetkeztéhez: kezdetét vette az Egyesült Államok valódi részvétele a nemzetközi művészeti életben, illetve New York átvette a kulturális irányító szerepét. A harmincas években a világot a "nagy gazdasági válság" néven ismert pénzügyi összeomlás sújtotta. Az Egyesült Államokban a kormány a küszködő művészek megsegítésére elindította a Művészeti Kormányprogramot. 1940-ben a New York-i avantgárd kibontakozása megrekedt. A háború elől menekülő szürrealisták érkezése adta meg a döntő lökést. Magányos fiatal művészek - egyelőre ismeretlenek, de már nem sokáig - teli tüdővel szívták magukba Max Ernst, André Breton, Masson és Matta hatását. Újra fölfedezték Marcel Duchamp üzenetét. A csodálat könnyedén átlépett óceánok és politikai események fölött: a szent öregek, mint Picasso, Arp és Miró, újból a régi fényükben tündököltek. Ezek a fiatal, kezdő művészek, akik sóvárogtak az elkötelezettség és a cselekvés után, New Yorkban 1942-től kezdve legfőbb pártfogójukra találtak Peggy Guggenheim személyében, aki az Art of Century galéria igazgatónője volt. 1942 és 1947 között ez a képtár volt a New York-i avantgárd festészet fellegvára.
 

Míró: Carota, 1978	Pollack: No. 1. 1949

Jackson Pollock New York művészeti életének egyik legjobban ismert alakjává vált. Az absztrakt művészetet a német expresszionizmussal meg a tudatalatti feltárására szolgáló szürrealista módszerrel kombinálta. Ennek eredményeképp megszületett az absztrakt expresszionizmus, melynek népszerűsége a hatvanas évekig kitartott. A harmincas években Pollockot a szürrealizmus foglalkoztatta. A szürrealisták egyik megnyilvánulási formája az "automatikus" festés és írás volt, melynek során a művész egyszerűen csak fogja a tollat, vagy az ecsetet, és hagyja, hogy gondolatai szabadon kalandozzanak alkotás közben: művét nem tervezi meg, s nem is próbálja irányítani a végeredményt. Azt mondták, így közvetlenül a tudatalatti jut szóhoz.  Pollock is ezt az eljárást követte, s fokozatosan arra a következtetésre jutott, hogy a tudatalatti legközvetlenebb kifejezése nem a kész műalkotás, hanem maga a festés mint cselekvés. Művei kötetlenebbekké és elvontabbakká váltak. 1947-ben teljesen felhagyott a tudatos formálás, avagy természethű ábrázolással. Ehelyett egyszerűen csak rácsepegtette, spriccelte és csurgatta a festéket a vászonra: a módszer "drip and splash", vagyis csepegtetéses-csurgatásos technika néven vált híressé. A történelem folyamán senki nem festett még ilyen felszabadultan. Pollack művei sok műkritikust megbotránkoztattak.

Ugyancsak Európából vándorolt be Willem de Kooning, aki tisztán plasztikai síkon vállalta az absztrakt expresszionizmus New York-i professzorának szerepét. Rotterdamban született 1904-ben, és sajátosan holland képzésben részesült. Művészete alapvetően két hatásra épül: az egyik a holland és flamand expresszionizmus, melyet a színek keménysége és fanyarsága, valamint a mozdulatok indulatos erőszakossága jellemez; a másik a neoplaszticizmus, melyből a szigorú képszerkesztést és a mozdulatok architektonikus fölépítésének igényét őrizte meg. De Kooning 1926-ban telepedett meg az Egyesült Államokban. Első, igen erősen megszerkesztett absztrakt festményei 1934-ben készültek és sok tekintetben a De Stijl szellemének hódoltak. Csak 1948-ban csatlakozott a New York-i mozgalomhoz; ekkor stílust váltott, és hamarosan a legjobb mesterek sorában tartották számon. Legsikerültebb alkotásait 1950 és 1952 között festette: ezek közül is kiemelkedik a Nők című sorozata, ahol lírai környezetben könnyen felismerhető antropomorf elemek jelennek meg. Az absztrakt expresszionizmusnak más követői is voltak, például Ashile Gorky, egy törökországi örmény eredetű amerikai festő. Pollockhoz hasonlóan őt is először a szürrealizmus vonzotta. Gorky átmenetet képezett Joan Míró és más festők szürrealizmusa meg az absztrakt expresszionizmus között.

Az absztrakt expresszionizmus egyik formája keveretlen, gyakran elmosódott körvonalú színsávokat használ. E "Colour field painting", avagy színmező festészet néven  ismert stílus legismertebb képviselője Mark Rothko volt, aki orosz földről, tíz esztendős korában került szüleivel az Egyesült Államokba, 1926-ban New Yorkban telepedett meg, miután ifjúságát az Oregon állambeli Portlandban töltötte. Rothko két ízben is tanított a California School of Fine Arta katedráján, egy-egy nyári tanfolyamon (1947-ben és 1949ben). Ezek a kaliforniai tartózkodásai döntő jelentőségűek voltak számára, és meghatározták tevékenysége jövendő irányvonalát.
 

Narancs és sárga	Sárga és kék	Vörös, fehér és barna

Rothko elveti a jelek és a formák mindennemű gátló tehertételét, és az emelkedett szellemiség atmoszféráit keresi, képei komoly szellemi erőfeszítést kívánnak a szemlélőtől. Cserébe gazdaggá teszik őt, és kifejlesztik benne a fegyelem és a meditáció gyakorlatát.  Rothko egyfajta szürreális, biomorfikus képzeletvilág felől az érett, belső lényegre kivetített stílusáig. Rendkívül nagyméretű képeket festett, hatalmas festményei leginkább akkor válnak élvezhetővé, ha zárt térben látjuk őket. Egyesek azt állítják, a földi kötöttségek alóli, felszabadító transzcendens hatásuk van. Rothko elvetette a határozott, megfogalmazást, az egyetemesre, s nem a részlegesre törekedett, végül életét is elvetette magától.

Az ötvenes években az amerikai művészek egy részének nem felelt meg az absztrakt művészet annak sem expresszionista, sem minimalista formájában. Inkább a környező világ tárgyai keltették fel érdeklődésüket, s a dada művészeinek harminc évvel azelőtti bohóckodása arra ösztönözte őket, hogy a művészetet játéknak fogják fel. Műveikbe belefoglalták a korabeli amerikai mindennapok vizuális motívumait, majd néhány festői elemmel egyénítették azokat. Ez a mozgalom úgy 1957-től a hatvanas évekig tartott, s a neodada, vagyis "új dada" nevet kapta. Az irányzat legnevesebb festői Robert Rauschenberg és Jasper Johns voltak.

Rauschenberg saját művészetfelfogását, mely festék, kollázs és különböző tárgyak együttes használatában jut kifejezésre, kombinált festésnek nevezi. E művek sok vitát váltottak ki. A műkritikusok szerint a művészek gúnyt űztek belőlük és általában a művészetből. Rauschenberg viharos érzelmeket váltott ki, amikor 1964-ben megnyerte a Velencei Biennále nagydíját. Egy vatikáni újság szerint ez a "kultúra totális és általános vereségét" jelképezte. Ám az olyan elemek használata által, amelyeket addig nem tekintettek művészinek, a neodadaisták azt remélték, hogy a közönség szabadelvűbb művészetszemléletre tesz szert.  A fogyasztói társadalomhoz való viszonyulásuk meghatározó volt a következő művészeti irányzatra.

A pop-art elnevezésű művészeti irányzat az ötvenes évek második felében alakult ki, először Angliában, majd az Egyesült Államokban, néhány év leforgása alatt pedig nemzetközivé szélesedett. Az elnevezésben az angol popular (népszerű) előtag arra utal, hogy a művészet és a népszerű tömegkultúra korabeli ellentétét áthidalni kívánó mozgalomról van szó. A pop-művészek egyik legfontosabb célkitűzése az úgynevezett "magas művészet" és az élet közötti határok lerombolása, valamint a mindennapi élet banális jelenségeinek és tárgyainak a műbe való bevonása volt. A több mint egy évtizedig uralkodó absztrakt expresszionizmus személyes önkifejezést hirdető programjával dacolva, a pop-art távolságtartó; ironikus, hűvös viszonyt alakított ki a valósággal, de a korábbi korok alkotásaival szemben is. A művészetet a század eleji dadaizmussal egyetértésben és a többi irányzattal vitázva nem kreálja, alkotja, hanem inkább fölfedezi: a nagyvárosi folklórban, a kisebbségek szubkultúrájában, a reklámklisékben, a képes magazinok sztereotip fotóiban, a kommersz képregényben, a banális használati tárgyakban, a fogyasztói társadalom jellegzetes szimbólumaiban. A pop-art azután túlnyomórészt elveti az érzéki festőiséget, és olyan személytelen, gyakran gépies technikákat alkalmaz, mint a sokszorosítás, a nagyítás, a kollázs, de attól sem riad vissza, hogy minden áttétel nélkül sorakoztasson fel különféle tárgyakat, háromdimenziós tárgy együtteseket. A személytelen felmutatás, ami főleg az amerikai művészekre jellemző, rendszerint attól nyer finom, látszólag derűs, néha azonban kritikus iróniát, hogy e művek alapanyaga, a fogyasztói társadalom képi világa maga is végtelenül gépies, személytelen dolog. A pop-art a művészet feladatát elsősorban abban látja, hogy a gépiesen lüktető világ látványos zakatolását egy kicsit túl kell fokozni, hogy megmutatkozzék a fonákja, és öntudatlanul megvalósult vizuális értéke is.

Fernand Leger formavilága a tiszta, világos rajzosság, élénk színvilág. 1924-ben  forgatott "Gép balett" filmjében mondta: A környezetéből kiemelünk egy tárgyat, vagy annak egy részét, és premier plánba, a  legnagyobb méretben   mutatjuk, akkor olyan   egyéniséget kölcsönzünk neki, ami korábban  nem volt, ily módon teljesen új kifejezőerő hordozójává válik. Két virágot tartó nő  képe egy évvel halála előtt  készült. A színek elválnak  a formától, teljes autonómiát nyernek ezáltal. Roy Lichtenstein New York-i művész alkotásait közvetlenül a képregények jeleneteiből  merítette, azokat gondosan kinagyította, rasztelles felületekkel és harsány színekkel ruházta fel. A fekete rajzvonal  dominál képein. A közismert képregények részletei erősen kinagyítva elvesztik eredeti szerepüket. Új valóság, új kép jön létre, ezek olyan tárgyak amik a valóságban nincsenek, nem egyebek mint társadalmi mítoszok.

Valerio Adarni elbeszélő művészetet fejlesztett ki, melyet a síkszerű és pasztell színek határoznak meg, valamint  feketével meghúzott kőrvonalak, akárcsak a képregényekben. A plakátfestés világos és pontos formanyelvét alkalmazza. Felemás alakjai keverednek a ruházattal és a bútorokkal, erotikus, egyben vészt jósló hatást keltve. "Nem az a fontos, hogy új vizuális lehetőségeket találjunk, hanem egy valóságot, amelyben élünk, elbeszélés módjára szervezzük meg..... Az idő és a tér új lelki cselekvésben bontakozik ki." Munkáinak hangulata a szürrealizmust idézik.
 

Andy Warhol sajtófotókat dolgoz fel. Átfesti, szitanyomattal sokszorosítja, felnagyítja, sűrűn egymás mellé helyezi, így eléri, hogy a megszokott jelenetek döbbenetessé válnak. Úgy cselekszik mint ahogy a valóságról a híradófilmek, Tv tudósítások. Ha sokszor látjuk ugyanazt közömbössé válunk, nem hat olyan erővel maga az esemény. Az ö "döbbenete" nem az esemény tartalmának szól.

Több híres emberről, sajtóbálványról, sztárról  készített hatalmas képfalat. Légerhez hasonlóan a kontúrok és festékfoltok nem érintkeznek. Marilyn Monroe portréja az egyik legismertebb  szitanyomata.  Nem fűzött magyarázatokat képeihez, kívül állt, nem élt műveivel. A legegyszerűbb módokat kereste az elkészítésükhöz, ezzel is jelezve a személytelenséget. A megtalálás volt a személyes jegy, addig állt közel a műhöz. Ez a különös magatartás nagyon sok rajongót vonzott maga köré. Sztár művész volt. 

Az op-art az optical (optikai) művészet rövidítése. Annak a hatvanas években fellépő nonfiguratív képzőművészeti irányzatnak az elnevezése, mely a képzőművészet összes korábbi dimenzióját zárójelbe tette, és az alkotótevékenység célját dekoratív, érzékcsaló vizuális "játékok" és vizuális ritmusok szervezésére szűkítette. Tisztán illuzionista irányzatról van szó, mely megelégszik a recehártyaingerek előidézésével. Az op-art művészek általában mechanikus pontossággal dolgoznak, a legszigorúbb formai józanság vezérli őket, tehát a kézírásszerű keletkezés vagy a romantikus (ön) kifejezésvágy minden nyomát eltüntetik. A művek hangneme hűvös és formai jellegű, mintha nem is műteremben, hanem laboratóriumban készültek volna. Ezért leginkább minden nehézség és lényegbeli esztétikai veszteség nélkül tetszés szerinti mennyiségben reprodukálhatók, sőt felhasználhatók iparművészeti és díszítőművészeti célokra is. Az irányzat legfontosabb képviselői: Victor Vasarely és Bridget Riley.

 Bridget Riley brit festőnő az új op-art nemzedék tagja. Vékony, szigorú vonalakat halmozott vásznaira. Az így nyer képek vibráló és pulzáló hatást keltettek. Victor Vasarely,  aki a harmincas években festő és reklámgrafikus volt, 1950 táján indult el optikai és kinetikai vizsgálatainak útján: kezdetben különböző átlátszó anyagokra készült rajzokat helyezett egymásra, majd utóbb kettős mozgó szerkezeteket készített fehérben és feketében. Mégis a színek bevezetése adta meg Vasarely plasztikai ábécéjének változatosságát, a feszültségeknek és a belső arányoknak a játékát. A síkban alkalmazott színek minden egyes alapkocka belsejében (amely vagy egy kisebb kockát foglal magában, vagy pedig kört, ellipszist, téglalapot, háromszöget stb.) a végtelen változatok lehetőségét nyújtják. A Formák-, Színek és az Algoritmusok az első strukturalista képzőművészeti programot és a kibernetika felé való nyitást képviselik.

A hiperrealizmusnak (túlzó, túlságos) nevezett képzőművészeti irányzat a hatvanas évek vége felé tűnt fel. A 19. században néhány művész igen precíz technikát fejlesztett ki, mellyel szinte tökéletesen élethű képmásokat készítettek modelljükről. Az 1960-as években több amerikai és brit festő úgy döntött, hogy ugyanezzel a szemlélettel közelít a modern világhoz. Embereket és utca részleteket ábrázoló képeik annyira pontosak, hogy a megszólalásig hasonlítanak nagy, jó felbontású fényképekhez.

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász