a posztmodern stílus
|
A posztmodern elnevezés az 1970-es években jelent meg az amerikai építészeti és művészeti szakirodalomban. Az irányzat kutatói szerint viszont az 1960-as évek közepétől, végétől, az 1970-es évek elejétől veszi a kezdetét. Egyfajta válaszkísérletek együttese a század utolsó harmadának kihívásaira. E kérdések között ott van például az informatikai, a mikroelektronikai változások döbbenetessége, a "szocialista világrendszer és -magyarázatok" összeomlása, de ott vannak azok is, amelyekre a neoavantgárd sem tudott válaszolni. A posztmodern az ént többnyire nyelvi képződménynek tartja, melynek nincs stabil középpontja, s amely valójában hagyományozott, elsajátított befejezetlenül maradt művekből, töredékekből képződik. Ezt a belátást ugyanakkor nem tragikus felismerésként, hanem természetes tényként fogja fel, s minden olyan szemléletmódot, amely a szubjektum középpontba helyezésére, s e szubjektum lényegiségének tételezésére épül, iróniával szemlél.
A posztmodern irányzat fő jellemzői:
A posztmodern szemben áll az univerzalizmussal (egyetemességgel) és az absztraktizmussal (a megszokott kifejezési formáktól eltérővel). Elutasítják a formai korlátozást, hangsúlyozzák a műalkotás személyességét, érvényesíteni akarják a történetiséget és fontosnak ítélik a táji sajátosságok jelentkezését az irodalmi művekben. A posztmodern az irodalomolvasás modelljét is jelentősen átalakította. Az olvasás során a szöveggel viszonyba kerülő befogadó bennfoglaltatik az értelmezésben, s ebből az érintettségéből következik, hogy maga is változó lévén a szöveg újraolvasásakor egyben újraérti, másként érti, másként interpretálja szöveget.
E. Fried: A szar emberképe
Az én látószögemből
amelytől
Csaknem szóról szóra
A 70-es évek második feléig a magyar próza beszédmódját a realizmus jellemezte. A 70-es évek második felének jellegzetes prózapoétikai jelensége, hogy az események nem "időrendben" kerülnek elbeszélésre, hanem egy-egy esemény többször is felbukkan az elbeszélés folyamán, másrészt az egymásra következő események nem az ok-okozat elvét követik, hanem összefüggésük többnyire asszociatív. Mindez a történettel szemben az elbeszéltséget hangsúlyozza, hiszen nem a történet rendje, hanem az elbeszélés rendje szervezi a szöveget. Nem a történetben magában vannak adva az összefüggések, hanem az elbeszélés talál, sejt ilyen összefüggéseket.
Az évtized végén Esterházy Péter Termelési regény c. művével a posztmodern horizonthoz kapcsolódó prózapoétika is megjelent a magyar epikában. A nyelvi megelőzöttség tapasztalatára épülő elbeszélésmód szakít az eredetiség romantikus és klasszikus-modern hagyományával, s a szöveget más, már megírt szövegek újraírásaként, találkozási helyeként értelmezi. Állandósuló poétikai eljárássá válik a jelölt, jelöletlen és torzított vagy álidézetek szerepeltetése. Az epikai hagyomány korábbi beszédmódjaira való - gyakran ironikus - rájátszás, a korábbi szövegek újrafelhasználható nyersanyagként való kezelése, a barkácsolás poétikája ugyancsak jellegzetes posztmodern eljárás. A posztmodern prózapoétika a magyar epikának egyre inkább megerősödő vonulatává válik. Juhász Ferenc, a neves szerző sokakkal egyetértésben a posztmodernt "a modern újraírásának, javításának, a modern jelenségeinek átcsoportosításaként" tartja számon. Kialakulása összefügg mindennapjaink gondokkal, bajokkal terhes életével, a létbizonytalansággal, a félelemmel, az atomháború, a humánum degradálódásával stb.
Pilinszky János: Miféle földalatti harc
Napokra elfeledtelek,
A posztmodern szövegekkel gyakori a meghökkentés vágya, az "egyéniség, egyéni gondolkodásmód" erőltetése, a "tudálékoskodás" illetve a tudományosság kétségbevonása. A posztmodern stílusra jellemző a szabályszerűségek hiánya.
|
PÉLDA
