A posztszimbolizmus stílusa
|
A "líra forradalmá"-nak második nemzedéke nemcsak azzal a kihívással találkozott, amelyet a szecesszió és a naturalizmus jelentett, hanem azzal a problémával is, hogy a közönség, a kultúra és a művelődés változása magával hozta a "forradalmi" újítások konformizálódását. Ami új és botrányos volt az 1860-as, 1870-es években, az lassan az általános műveltség részévé vált. Úgy is mondhatjuk, hogy míg a szecesszió és a naturalizmus "tömegfogyasztásra" is alkalmas alkotásokat hozott, a közönség egyre szélesebb köre volt képes megérteni és befogadni az "első nemzedék" alkotásait. A szerzői alapállás azonban nem változott, tehát a "második" nemzedék költőinek egy része még inkább a zártságot, a szabályosságot, a titokzatosságot és a formaigényességet tekintette a műalkotás rendezőelvének. Ezen akkor sem változtattak, amikor a 20. század első évtizedében új válasz született a létező rend és normarendszer válságára: az avantgárd. A tárgyalt szerzők és művek nem tekinthetők pusztán szimbolistáknak vagy impresszionistáknak, hiszen mind az a világ megváltozott, amelyet létfelfogásuk szerint ábrázolni akartak, mind pedig az az eszközhasználat is, amely ezt az ábrázolást lehetővé tette. Ezeket a csoportokat, ezeket a műalkotásokat olyan stílusirányzathoz soroljuk, amely ugyan nevében kapcsolódik a korábbiakhoz, de lényegét tekintve már nem azonos vele. Tudni kell, hogy olyan jellemzőkről van szó, amelyek az 1890-es évektől váltak megkülönböztethetőkké, és amelyekkel az 1930-as, 1940-es évekig találkozhatunk. A posztszimbolizmus Franciaországban fejlődött ki, a kommün utáni francia társadalom terméke, de olyan kérdéseket fogalmazott meg, amelyek szükségképp máshol is felvetődtek. E korban váltak nyilvánvalóvá a kapitalista társadalmi rend ellentmondásai, kezdett bontakozni az imperializmus korszaka. Ezekben az években vált általánossá a világnézeti válság, a pozitivizmus pragmatizmusa ugyanis alkalmatlan volt a kor emberi, etikai és filozófiai kérdéseinek a megválaszolására.
Ekkor terjedtek el Schopenhauer tanai, virágzott Nietzsche mítoszt kereső filozófiája, született meg az életfilozófia, és terjedtek el a különféle okkultista, teozófiai tanok, ekkor hódított tért Európában is a buddhizmus, pótlékaként a széthullt világképnek. A világnézeti válságból fakadt, hogy a századfordulókor mind nagyobb szerepet játszott az elszigetelt, magára maradt ember lelkivilágának művészi kivetítése. Dosztojevszkij, majd Rilke és a skandináv drámaírók, pl. Ibsen neve jelzi az európai irodalom nagy fordulatát az objektív leírástól a lelki mélyréteg kutatása felé. Ugyancsak a világnézeti válságból érthető meg, hogy ismét megerősödött a romantika ideája: a művészet abszolutizálásának, minden érték fölé helyezésének az eszméje, és a romantikus új hullám együtt járt az irracionális tényező, az álom- és fantáziavilág, a mítosz utáni nosztalgia megerősödésével.
A szerzők ragaszkodnak a hagyományokkal való szembeforduláshoz, még ha az az "első nemzedék" forradalma is. Megőrizték a formaigényességet, de nem akarják elfogadni az uralkodó közízlést: a naturalizmust és a szecessziót. Keverik az impresszionista és a szimbolista ábrázolási eszközöket, alkotási módszereket, de szemléletük a szimbolista szemlélethez kötődik: még mindig hisznek a nyelv kifejező erejében (nevezik őket modernistáknak is). Sokkal fontosabbnak tartják az absztrakt jelentés, mint a konkrét értelmet. Ekkor kap dominanciát az egytagú metafora.
Stéphane Mallarmé: Ablakok (részlet)
Futok s fogózkodom minden ablak-keresztbe, Stéphane Mallarmé neve egyszerre utal a művészet formaelemeinek önállósodására és a szimbolizmusra.
Összefoglalva a posztszimbolizmus jellemzői:
Rilke: A párduc Szeme a rácsok futásába veszve A posztszimbolizmus két irányba nyitott: az avantgárd felé - ha föladja formai igényességét és arisztokratizmusát, és a neoklasszicizmus felé - ha megtartja azt.
|
PÉLDA
