A szimbolizmus a múlt század második felében Franciaországban kialakult költői irányzat - kiáltványát Moréas fogalmazta meg 1886-ban - első nagy mestere Baudelaire volt, aki utolérhetetlenül alkalmazta költészetében a szinesztéziát - Rimbaud és Verlaine által képviselt szárnyában legtöbbször a tudattalan nyomult a tudat helyébe, míg Mallarmé intellektuálisabb volt, tudatosan építette szimbólumait, melyeket az egész szimbolizmus főleg a görög mondavilágból és a középkori legendákból merített - a szimbolisták fő törekvése az, hogy a valóságot a megértetés helyett egy-egy lelkiállapoton keresztül mintegy megéreztessék. Ennek elérésére a szimbólumokkal élnek, sőt egész rendszert alkotnak, s ezáltal kiterjesztik a költői lehetőségek körét. A szavaknak általában nem a fogalmi jelentése fontos számukra, hanem mindaz az érzés, hangulat, sejtelem, amit, éppen a bonyolult asszociációk révén, felébresztenek. Ezenkívül kiaknázzák a nyelv zenei elemeit is.

PÉLDA 

Paul Verlaine: Költészettan

A szimbolista lírikusoknak igen széles az eszköztáruk. Kedvenc eszközük a szinesztézia, azaz a különböző érzékterületek benyomásainak összekapcsolása. A "színes hallás" mintegy előlegezése "ama távoli óráknak" mikor az összes művészetek teljes közösségben olvadnak össze. Rimbaud szerint az A fekete, az I kék, az O vörös, az U sárga. Így beszél aztán a szimbolista líra "fekete csendről", "hideg kékről", "meleg barnáról". A hagyományos költői jelképek a költő számára már primitívek, a kereszt, a kard, a liliom már túl közhelyes, leszűkíti a fogalom asszociációs mezőjét. A baudelaire-i szimbólum szuggesztívebb, a költő által önkényesen megteremtett, s nem a logikus, hanem az analógiás gondolkodás eredménye, tehát nem a külső hasonlóság jegyei dominánsak, hanem a hozzájuk fűződő asszociációk. A szimbolista költő képhasználata tehát különösen egyéni és eredeti, de homályosabb is, nem mindig követhető. A szimbolisták keresik az új szókapcsolatokat. Ez az új nyelv hozza létre a metaforikus jelzők sokaságát. ( Pl. "Selyembevont bokákkal borzong már a merengés, s fázó cimpákkal szívja az elmúlás szagát." ) A szimbolista költő úgy véli, hogy míg a világosság a hiányzó mélység jele, a homály már önmagában költői. Ezért szeretik a többértelműséget, a sejtelmes homályt, a különleges életérzések megörökítését. Vonzódnak mindenhez ami beteges, halál közeli s úgy érzik, hogy ami hulló, az az izgalmas, az egészséges pedig költőietlen.

A világ ellen lázadó költőket a titokzatos lelki szférák, a világ rejtett összefüggései érdekelték. Az új életérzést nem fogalmi úton fejezték ki, hanem sejtető képekkel, szimbólumokkal sugallták. A látomásosság gyakran kitágítja a szó jelentését, megnöveli erejét. A szimbolizmus a magyar irodalomban Ady Endre életművében vált átütővé, de a Nyugat többi költőjénél is hatott. Ady felfokozott képei a mondatok szerkezetét is átalakítják. Ady átfogó szimbólumrendszert hozott létre, pl. az ős Kaján, a magyar Ugar, a Hortobágy poétája, a disznófejű Nagyúr.

PÉLDA 

Ady Endre: A halál rokona

Én a halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Összefoglalva a szimbolizmus jellemzői:

• a művek többsége a jelenség és a lényeg közötti kapcsolatot vizsgálja (komoly ismeretelméleti és lételméleti kérdésekkel foglalkozik)
• a gátlások, a beidegződések megszüntetésének fontosságát hirdeti
• szembefordul a hagyományokkal, mind az etika, mind az esztétika tekintetében
• a nyelvi határok keresése: meddig terjed a nyelv megnevező képessége
• mivel a l`art pour l`art-hoz kapcsolódik, örökli annak formaigényességét
• a szimbólumokat nem önmagukért használja, hanem mert eszköznek tartja a valóság lényegének megragadására
• a képet fontosabbnak tartja az alakzatnál és/vagy a ritmusnál.

Szimbolizmus divatos műfajai:

1. Líra: Egészében érvényesül a klasszicizálódás és a forma tisztelete. Sok költemény ars poétika is egyben:

- filozófiai dal
- szerepdal
- tájleíró költemény
- bölcselő óda
- epigramma
- rapszódia

2. Epika: a próza háttérbe szorul, inkább a rövidebb műfajokat kedvelik:

- kisregény
- elbeszélés
- novella

3.  Dráma: főleg a második nemzedék kísérletezik a drámával, de inkább a színházi hatáskeltéssel érnek el sikert.

A szimbolista mű fölismerését nem a szimbólum azonosítása könnyítheti meg, hanem a szerzői világkép meghatározása: ha a világot a jelenség által takart lényegnek tételezi fel, s e kettőség nyelvi föloldhatatlansága érzékelhető a műben, akkor nagy valószínűséggel szimbolista alkotással találkozunk (részben a középkori misztika, részben a szürrealizmus gondolkodik hasonlóan a világról).

Korkép