A romantikáról egységes, összefoglaló kép aligha alkotható. Az európai irodalomban a romantikus irányzat sokféle változata jött létre, a romantika terminus csak ezeknek az eltérő jelenségeknek az összefoglaló megnevezéseként értelmezhető. A romantika általában érdeklődéssel fordult a múlt, illetve a nemzeti múlt felé, valamint az egyéniség és az eredetiség kultuszából következően a nemzetet is sajátos individualitásként értelmezte, ezért leggyakrabban nemzeti romantikákról szokás beszélni. Ezt a megközelítést látszik igazolni, hogy az egyes nemzeti romantikák valóban mutatnak sajátos jegyeket, ugyanakkor az egyes szerzők mégsem helyezhetőek el egy zárt entitásként értelmezett nemzeti romantika keretei között. E jelenség valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a romantika az irodalomértelmezés középpontjába az egyéniséget, az individuum önteremtését állította. A kielégítő összefoglaló jellemzés lehetetlenségének tudatában is érdemes azonban megemlíteni néhány olyan jellegzetességet, amely a különböző romantikus irányzatokban eltérő változatokban ugyan, de egyaránt jelen van. A legnépszerűbb műfaj a regény és a verses regény. Megjelennek az emberiség sorsát és célját vizsgáló filozófiai, ún. emberiség-költemények.

A romantika létértelmezésének egyik legfontosabb eleme az egyéniség, az egyediség kultusza. Némi túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy a modern értelemben vett individuum a romantika idején született meg. Az egyéniség kultusza messzemenő poétikai következményekkel járt. A klasszicizmus előre kész poétikai normáival szemben a romantika nem ismerte el a rögzített műfaji szabályok létjogosultságát, hanem ez egyéniséget és az egyediséget tette meg legfontosabb, szinte egyedüli poétikai elvvé. Az alkotásnak meg kell ragadnia az egyéniség belső létélményét, s olyan formát kell teremtenie, amely kizárólag ennek felel meg (belső forma). Az individuum világ- és műteremtő szerepének hangsúlyozásával szorosan összefügg a romantikus szabadságkultusz. A szabadság az egyéniség korlátozottság nélküli megalkotását és megélését jelenti. Egyes szerzőknél a fogalom elsősorban a társadalmi szabadságot jelöli, míg másoknál a metafizikai vonatkozású belső szabadságot. A szabadság igénye az egyéniséget korlátozó világ elutasítását vonja maga után, ez az élmény az elvágyódás magatartásában ölt testet. A romantikus létélmény egyik meghatározó eleme az unalmasnak és kisszerűnek érzett mindennapi életből való elvágyódás. Két változatát szokás megkülönböztetni: a térbeli és az időbeli elvágyódást. A térbeli elvágyódás többnyire távoli földrészek, egzotikus tájak terét idézi fel, illetve alkotja meg. Az időbeli elvágyódás tárgya többnyire az idealizált múlt, az az elképzelt korszak, melyben az emberi létezés még teljes volt, mikor az ember még harmóniában élt önmagával, embertársaival és a természettel. Az egyes művek ezt az idealizált korszakot egy történelem előtti aranykorban, az antik görögségben, leggyakrabban pedig a középkorban vélik megtalálni. A liberális romantika gyakran nem a múltban, hanem egy elképzelt, jövőbeli világban fedezi fel a maga eszményeit. 

A mitikus, mitologikus beszéd és szövegalkotás a romantikus irodalomnak egyik legsajátabb jellemzője. A mitológiák iránti vonzalom azzal hozható összefüggésbe, hogy a romantika a létezés egyetemes összhangjának újratemetését igyekezett megvalósítani. A mitológia ebben az összefüggésben olyan világmagyarázatként értelmeződött, amely az emberi létezés legalapvetőbb, leglényegibb összetevőire vonatkozó, rejtett, bizonytalanul megragadható tudást tartalmazza. A mitológiában ugyanakkor művészet, bölcselet és vallás szintézisét is látták a romantikus alkotók. A kollektív mitológiák és vallások felvilágosodás utáni leértékelődése azonban azzal a következménnyel járt, hogy ezek világmagyarázatának érvényessége erősen megkérdőjeleződött. A romantikus művészek az emberi létezése egyetemes összefüggéseinek megragadására ezért saját mítoszokat - más szóval egyéni mitológiát - alkotnak. Ezek részben felhasználják a kollektív mitológiák elemeit, mégis sajátosan egyéni létértelmezést adnak. A romantikában nagy jelentőséget kap a természet fogalma. A természet részben mint a teljesség, a harmonikus létezés világa értelmeződik, másrészt a szabályoknak alá nem vetett, öntörvényű létezés és alkotás ősképét látja benne a romantikus szemlélet.

A romantikát előkészítő irodalmi törekvések legkorábban Angliában indultak el. Az új irodalomértelmezés kialakulása szempontjából rendkívül fontos volt az ossziáni költemények hatása, melyek nemcsak Angliában váltak népszerűvé, hanem a kontinensen is Osszián-kultuszt idéztek elő. A skót Macpherson irodalmi hamisítványai - melyeket a 3. századi legendás kelta dalnok, Osszián gael nyelvű műveinek angol fordításaiként bocsátott közre szerzőjük - a mitikussá formált nemzeti történelem megidézésével újfajta érdeklődést keltettek a múlt iránt. Az ossziáni költemények melankolikus világának rajongói nem az antikvitásban találták meg azt az eszményi korszakot, amelyben saját vágyaik tükörképére ismertek, hanem a homályos és titokzatos, történelem előtti időkben. A múlthoz fűződő viszonynak ez az átalakulása készítette elő a romantika középkor-értelmezését, melyeknek legfőbb jellemzője az eszményítés és a mitizálás volt. Fontos szerepet töltöttek be a romantikus irodalomszemlélet előkészítésében a különböző népköltészeti gyűjtemények is - elsősorban a népballadák gyűjteményes kiadásai. Ugyancsak ösztönzőleg hatott a romantikus szemléletmód kialakulására a gótikus regénynek nevezett műfaj, amely lényegében kísértethistóriákat és más rémtörténeteket takart. Az angol Coleridge és az amerikai Poe műveiben például a rettegés nem az olcsó szórakoztatást szolgálja, hanem az emberi lét félelmetes voltának, az ember egzisztenciális helyzetének kifejezője. Az angol romantika előkészítésében lényeges szerepet töltött be William Blake költészete.

A német romantika első nemzedékének szellemi tájékozódását erősen befolyásolta a francia forradalom. A társadalmi változás lehetőségén túl a forradalom megmutatta, hogy a történelem egyedüli ura és célja nem az Isten. Az emberi szellemet ezután több német bölcselő nem a világ befogadójának, hanem alkotójának és teremtőjének tekintette. A német romantika kibontakozásának első korszaka a német klasszika kibontakozásának idejére esett. A német kultúrában a klasszicizmus és a romantika semmilyen szempontból sem állítható szembe egymással. Goethe volt az a szerző, akinek munkássága számos fiatalra ösztönzőleg hatott, de egyben ezzel a munkássággal is kellett szembe szegülni. Schlegel nemzedéke olyan egyetemes költészetet szeretett volna létrehozni, amely nem ábrázolja a rajta kívüli világot, hanem létezésével maga alkot egyet, amely létezésével jelölni tudja az elérhetetlen teljességet. Az ösztönt dicsőítették, az eredetiséget, az önmagát meghaladó ember eljövetelét hirdették, és a költészetet olyan szenvedélyes gondolkodásnak tartották, amely az önelemzés igényével párosulva szüntelen úton van az igazságok feltárása felé. Tehát maga a tudat és annak minden megnyilvánulása (vallás, filozófia stb.) költői, illetve a személyes én léte és tudata viszont a világ elsődleges ténye. Ezért az ember nem keresheti az igazságot önmagán kívül, és a költészet sem fogadhat el külső mintákat, azaz az igazi költészet szükségszerűen eredeti, maga alkotja saját szabályait.

A romantika a francia irodalomban viszonylag későn az 1820-as években bontakozott ki. Az irányzat jelképes győzelmének dátumaként 1830-at szokás említeni, ekkor mutatták be Victor Hugo Hernani c. darabját, melynek színházi bemutatóján tettlegesen megküzdött egymással a régi és az új irodalom híveinek tábora. Jellemző, hogy egy színházi előadás tette befejezett ténnyé a romantika győzelmét a klasszizmus fölött, hiszen ez éppen a klasszicista drámában mutatta fel legnagyszerűbb teljesítményeit. Amíg a színpadon a klasszicista hagyomány tekintélye kétségbevonhatatlan volt, addig nem kerülhetett sor a romantika áttörésére sem. Azaz a romantikus irányzat csak úgy válhatott elfogadottá, ha a színházban is győzelmet arat.

Európában a polgári átalakulás nemzeti tartalmat kapott, Magyarországon azonban ez így nyíltan nem juthatott érvényre, mert a társadalmi élet átalakulása birodalmi érdekeket sértett, ezért hazánkban a nemzeti gondolat szinte egyet jelentett a reformokkal. A művészetben ekkor épül ki a szervezett irodalmi élet. Ekkor válik Pest-Buda az ország irodalmi központjává. Az újabb nemzedék (Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Bajza) már viszonylag fenn tudta magát tartani az irodalomból, amit a városi kultúra és az olvasóközönség kialakulása nagyban elősegített. Az olvasóközönség megjelenése a folyóiratok megindulását is ösztönözte, amelyek közül az elsők Pesten indultak, de Pesthez köthető a nemzeti nyelvű színjátszás megerősödése, és itt alapították 1830-ban az Akadémiát is. A nemzetről való gondolkodás is változott: ennek egyik jelzése, hogy az 1820-as években az epika vezető műfajának a romantikus eposz számított, míg a harmincas években ezt a szerepet a regény vette át. A magyar romantika szerves folytatója a felvilágosodásnak és gondolati körének. A magyar romantikában jelentős irodalmi irányzatként a népiesség játszott döntő szerepet. A magyar romantikus költészet második nemzedékének meghatározó alakjai Petőfi Sándor és Arany János.

PÉLDA 

Petőfi Sándor: Nemzeti dal (részlet)

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Két néhány helyen a romantikához tartozó, másutt a romantikát a realizmussal összekötő irodalmi irányzat bemutatása az alábbi  úton található meg:

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász