A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELE ÉS A SZÁZADFORDULÓ A MŰVÉSZETBEN

Tehát a korszak fő jellemzője a sokszínűség. A romantika korstílusát követően már csak stílusirányzatok egymásmellettiségéről beszélhetünk. AMI KÖZÖS a 19. sz. során: a csalódottság, kiábrándultság, DE az egyes irányzatok más-más módon keresik ebből a kiutat:

• romantika: elmenekülni a valóság elől!
• realizmus: leleplezni azt!
• impresszionizmus / szimbolizmus / szecesszió: elkülönülni, máshogy látni a világot, nem a tömegeknek alkotni!

• KORSTÍLUSOK / STÍLUSKORSZAKOK: mindig az adott kor gazdasági, történelmi, társadalmi, kulturális összképének függvényében alakulnak ki spontán módon (ld. reneszánsz, barokk, klasszicizmus-szentimentalizmus, romantika)
• STÍLUSIRÁNYZATOK: tudatos mást akarásból fakadó, mesterségesen indított eszme- és stílusáramlatok a 19. századtól kezdődően.

A romantika nehezen definiálható; a kutatói megegyeznek abban, hogy a 18. század végétől a 19. század utolsó harmadáig, végéig tart. Együtt él a késő barokk, a szentimentalista, a rokokó, a klasszicista, a biedermeier, a realista, a naturalista és a "modern" (a 19. század második felében jelentkező) irányzatokkal.

Az irányzat "belső" szakaszolása:

 A romantika fogalmát a kortársak is, az utókor is megpróbálta értelmezni. Különböző meghatározásaik megegyeznek abban, hogy ez a korszak a szabad versenyes kapitalizmus kialakulása, virágzása és válsága, amely egybeesik a nemzetállamok és az alkotmányos demokráciák létrejöttével.

Maga a név a francia roman (regény) és az angol romantic (regényes) szóból eredeztethető. A kortárs Victor Hugo Cromwell című drámájának előszavában így adja meg a jelentését: "A romantika irodalmi liberalizmus". Az 1960-as években E. Fischer osztrák irodalomtörténész (Lukács Györgyre és a materialista esztétika Arisztotelészig visszanyúló hagyományaira támaszkodva) így fogalmazta meg a romantika lényegét: "A keletkező kapitalista társadalom ellentmondásainak a kispolgári tudatban filozófiai és művészeti síkon tükröződő vetülete." Volt időszak, amelyben az irodalomtörténészek a romantikának azt a vonását erősítették föl, hogy a középkor és a gótika felé fordul vissza. Máskor pedig az irányzatot, az alkotókat és a műveket két csoportba sorolták: pozitív vagy aktív romantikának tartották azokat, amelyek a "haladó" ideológiák szolgálatába szegődtek, negatív vagy passzív romantikának azokat, amelyek "retrográd", a "haladással szembeforduló" nézeteket szólaltattak meg.

A romantikusok gondolkodására az eklektikusság a legtalálóbb kifejezés. Legtöbbjüket megérintette a felvilágosodás valamilyen áramlata, de soha nem tételesen. Mindenesetre hittek az eszmék, a szavak erejében - talán jobban, mint a múlt század "filozófusai". A központi ideológia a liberalizmus (szabadelvűség, 'szabadság-elvűség') volt. Az eszmei irányzatot meglehetősen nehéz értelmezni: jelentette a verseny, a vállalkozás szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget, korlátozott képviseleti demokráciát, a sajtó szabadságát, az ún. emberi szabadságjogok tiszteletben tartását. Érdekes módon belefértek az angol közgazdaságtan elméletei is. Főleg Kelet-Európában volt igen nagy hatású a nemzeti gondolat, a nacionalizmus. Elsősorban a francia megszállás és befolyás ellensúlyozására alakult ki ez a sehol nem rendszerezett ideológia. Már kialakulásakor volt egy olyan jellemzője, amely a deformálódás lehetőségét hordozta magában: mindig valamilyen elnyomó nemzettel szembefordulva próbálta önmagát definiálni. Így természetesen adva volt a nemzeti büszkeség hirdetése, amely összekapcsolódhatott a nemzethalál-fenyegetés agressziójával. Nehéz a különböző népek nacionalizmusát kellő kritikával vagy anélkül szemlélni. Úgy tűnik, Illyés Gyula kifejezése a legpontosabb: "a nacionalizmus akkor jó és szükséges, amikor nemzeti érdeket véd; s akkor hibáztatható és rossz, ha nemzeti érdeket sért (akár másokét is)". Sajnos, a kelet-európai népek történelmében az 1840-es évek óta a történelemfelfogás egyik meghatározó súlypontja a nacionalizmus. Ennek egyik megjelenési formája a nemzetiségi kérdés: mit kezdjen az ún. államalkotó nemzet az állam (és az elképzelt állam) területén élő más nyelvű, más kultúrájú népcsoportokkal. Igen jelentős a különféle ún. kispolgári és korai szocializmusok hatása. A kapitalista változás következtében lesüllyedő kispolgárság, a társadalomba beilleszkedni nem tudó és nem akaró értelmiség és a megkapaszkodni nem tudó parasztság korábbi jogainak visszaszerzését és/vagy leendő biztosítását (kistulajdon, egyenlő esélyek, az államhatalom humanitása) a szocialista nézetekben találta meg. Ezek a nézetek a vallásos mozgalomtól a közgazdász és karitatív eszméken túl az anarchista nézetekig, sőt a regényes utópiáig terjedtek. Egyszerre voltak republikánusok, radikálisok és plebejusok. A romantikusok számára a legfőbb problémát az jelentette, hogy ellentétbe került a polgári társadalom utópiája (felvilágosodás) és a létező állapot (akár a feudális társadalom és gazdaság, akár a kapitalista) gyakorlata. A művekben és elméleti munkákban tetten érhető újat akarás már nem csupán a létező valóság megjavítását kívánta elérni, hanem sok esetben a létező kapitalizmust igazoló eszméket kívánta megcáfolni és helyettesíteni.

A klasszikus kor újjáélesztésének egyik fontos mozgatóereje a múlt iránti romantikus érdeklődés volt. A történelmi kutatás nemcsak a régi Róma s az antik Görögország megismeréséhez vitt közelebb. A 18. század embere azzal együtt felfedezte a természetbe ágyazódó romok festőiségét is. A figyelmet kezdte felkelteni minden ami ódonságával a múltról tanúskodott, s kötetlenebb, festői megjelenésével a természetesség élményét keltette. Egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a középkor, s azon belül is elsősorban a gótika felé. A történelemnek hangulatteremtő varázsa lett, volt benne valami megfejtésre váró, az ismeretlenségével vonzó titokzatosság. Ennek hatására az érdeklődés kezdett kiterjedni arra is, ami nem az időbeli, hanem a térbeli távolsága miatt volt addig ismeretlen. Európa felfedezte a távol-keleti kultúrák különös világát s általában a Kelet építészetét. Mindebből a romantikus klasszicizmus mellett a romantika két jellegzetes főiránya bontakozott ki: a gótikát felelevenítő és a Keletről ösztönzést merítő romantikus stílus. A romantika másik éltető forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő nemzeti tudat. A nyelv, a kultúra közösségén alapuló összetartozás igazolása mindenütt felszította a népek saját történelmi múltja iránt az érdeklődést, ami aztán a művészetekben is a nemzeti romantika különféle változatait alakította ki. Szándéka szerint ez a más népekétől különböző, nemzeti sajátosságok érvényesítésére törekedett. A romantika a vele egy tőről sarjadó klasszicizmus ellenáramlata. Az tör fel benne, amit a klasszikusokhoz kötődő stílus visszafojtott: az általános érvényűvel szemben a különlegesen egyszeri, a sajátos, az egyedien természetes. A festészetben a romantika nagy mesterei a szenvedély hőfokán felizzó érzelem sorsdöntő pillanatait mutatják be Az építészetben e korszak legnagyobb érdeme az újító merészség. A klasszikus szabályok kötöttségeitől megszabadult, egyéni formálás lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljanak olyan anyagokat s olyan szerkezeteket, amelyek a hagyományos építésmódtól idegenek voltak. Az építészetben ilyen új anyag volt a 18. század második felétől az öntöttvas.

Magyarországon a dinamikus, szinte győzedelmes biztonságú lendület a 48-as forradalom leverésével és a rákövetkező szigorú változások következtében megtörik. A művészek legtöbbje részt vett és harcolt a nemzeti függetlenség eléréséért, olykor fegyverrel a kézben is, és ezért legtöbbjük a bukás után nehéz időket él át. A megrázkódtatások és retorziók ellenére a 48-as eszmék a képzőművészet terén is tovább élnek és különféle módon, pl. a tárgyválasztásban, a nemzeti címer vagy más jelvények alkalmazásában érvényesülnek. A véres leszámolást a birodalom egészének önkényuralmi igazgatása és Magyarország beolvasztásának kísérlete követte. A megfélemlítés céljából kivégzett tizenhárom aradi vértanú esete rendőruralomnak tekinthető korszakot nyit meg. Voltak, akik létük érdekében az osztrákokhoz álltak át, voltak - maga Kossuth is - akik életük megmentése és a küzdelem folytatásának lehetősége érdekében elhagyták az országot. A nemzet nagy része azonban valamiféle titkos, passzív ellenállásba fordult. Deák Ferenc, mint a közép nemesség vezére, a tűrés elvét hirdette, hogy a nemzet legjobbjait és általuk az egész nemzetet egy várható jobb jövőbe átmenthesse. E nyomasztó körülmények nemcsak eszmei és politikai téren jelentettek súlyos megrázkódtatást, hanem gazdasági téren is, ami nagymértékben kihatott a művészetekre. A korábbi feudális viszonyokból származó jövedelmek nagy részének elvesztése mind a megrendelő, mind a vásárló réteget sújtotta. Ha ilyen lehetőség mégis felmerült, előnyben részesítették az osztrák importot vagy - mint a festészet terén - megelégedtek szerény minőségű, témájával sem "izgató" művekkel. Ilyen volt az arckép vagy a csendélet. Az életkép még több lehetőséget biztosított allegorikus kifejezésre és még inkább erre törekedett a történelmi tárgyú festészet, ami a kor 50-es éveinek jellegzetes és ellenállást jelentő műfaja. A Pesti Műegylet néven tovább működő kiállítási intézmény a hazai művészek képeit vagy litográfiáit kis számban terjesztette, helyettük olcsó tömegárukért behozott osztrák műveket részesített előnyben, mégis úttörő munkát végzett.

Összegezve - A romantika a 18-19. század fordulójának nagy tagadása, amely ugyanakkor azzal a hittel jelentkezik, hogy a világ nemcsak másként fejezhető ki, de hozzá is igazítható ehhez a "másként kifejezéshez". Lendületét a klasszicizmus tagadása mellett a politizálódás lehetősége adja. Legfontosabb jellemzői ehhez kapcsolódnak:

• múlt iránti romantikus érdeklődés hívja életre
• az érdeklődés a középkor különösen a gótika felé fordul
• felfedezi a Kelet építészetét
• a történelmi öntudat erősödése
• romantika nagy mesterei a szenvedély hőfokán felizzó érzelem sorsdöntő pillanatait mutatják be

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász