Tagadhatatlan, hogy a korszak vezető művészete a festészet, nemcsak az alkotások mennyiségét, hanem hatását, újszerűségét, sokszor művészi minőségét tekintve is. Most kezd kialakulni szerkezet és téma terén a 19. század festészetének néhány ága (akár kedvező, akár kedvezőtlen következményekkel), de ekkor kezdődik a 20. század törekvéseinek is nem egy szála. A romantikus festők elfordultak az intellektuális fegyelemtől, és a képzeletre, illetve az önkifejezésre helyezték a hangsúlyt. Festményeiken gyakran ábrázoltak emelkedett érzelmeket: félelmet, vigasztalanságot, győzelmet és igaz szerelmet. Előszeretettel ábrázolnak drámai helyzetet, szenvedélyes, indulatos jelenetet. A táj az érzelem kifejezését segíti. A rom is a hangulatkeltés egyik fontos eleme. Erőteljes fény-árnyék hatás és az élénk színek használata jellemző. Az alkotók vonzódnak az egzotikushoz és a történelmi témákhoz. 

Vezető helyen a francia festészet áll. Hatását tekintve olyan magasra emelkedett, hogy száz évnél hosszabb időbe tellett, amíg Párizs vezető szerepe gyengülni kezdett, és a festészetben elfoglalt egyeduralmát elvesztette. Nem véletlen ez, hanem annak a következménye, hogy a kor igényeit épp a francia festészet tudta a legtöbb változatban kielégíteni, hogy itt állt a folyamatos oktatás a legmagasabb szinten, és nem utolsósorban: a felvevő közönség itt volt a legszámottevőbb. A festők közt mindinkább kialakul az a felfogás, hogy a saját kedvükre, a saját ízlésük szerint dolgozzanak, ennek pedig egyenes következménye, hogy hol megértésre, hol annak ellenkezőjére találnak. A művész és a társadalom mind erősebben szétválik. Közönségnek és alkotónak ez a teljes szétválása a század utolsó harmadában következett be. Közös vonás a művészi szabadság igénye, azaz a "mindent szabad" elvének érvényesítése. Az az erős francia hagyomány, amely a moralizálást és a didaktikusságot fontosnak tekinti most már teljesen háttérbe szorul. Közvetlenebbül, szemléletesebben hat a mű, és ha olykor bizonyos tudálékosságot fel is fedezünk benne, úgy tűnik, hogy ez más tőről fakad. A romantika nagy tehetségű francia képviselői: Théodore Géricault és Eugéne Delacroix.

THÉODORE GÉRICAULT

Művészetében, egyéniségében a végletek, a szinte önemésztő szenvedélyek, a gyors változások csapnak össze. Rövid élete nem engedte meg képességei teljes kibontakozását, mégis úgy tűnik, hogy az a kevés műve, amely az utókorra maradt, nemcsak a művész páratlan festői képességére jellemző, hanem arra az átmenetre is, amelyet képviselt. Élet és halál összeütközése, a veszély tragikuma, egyben szépsége, az állandóan változó, mozgó, rohanó világ érdekli elsősorban. Nemcsak romantikus, hanem egyúttal modern is, előfutára számos száz évvel későbbi törekvésnek.

A Medúza tutaja

Elmebeteg nő

Fő műve a romantikus festészet első nagy alkotásként számon tartott "A medúza tutaja" című képe. A festmény a kíntól a felcsillanó reményig bemutatja mindazokat az érzelmi állapotokat, amelyeknek az élményét a közelmúlt tragikus hajótöréséből merített a fiatalon, alig 33 évesen elhunyt festő. A kép megtörtént eseményt dolgoz fel, egy hajószerencsétlenséget Dakar közelében. A képen a tragikus események kapcsán az érzelmek, az arckifejezések, mozdulatok széles skáláját festette meg. Hatásos a képszerkezet - élők és holtak sokféle testtartásba való bemutatása, a dagadó vitorlák és a jelt adó, magasra emelt alak formálásának szépsége. Géricault keresi a borzongatót, a riasztót, és páratlan beleérzéssel túlemelkedik a nyers valóságon, mély emberi nemességet éreztetve. Ezt mutatják az elmebetegeket ábrázoló nagyszerű arcképei, - mint az "Elmebeteg nő" - a betegség ellenére méltóságteljes emberábrázolások.

EUGÉNE DELACROIX

Legjellegzetesebb alakja a korszaknak. Festő és grafikus, szinte a francia romantika megtestesítője, olyan úttörő alakja, aki mellett a kíséret, a tanítványok hada elhalványodik. Új és régi, szigor és szabadság olyan természetességgel, egyúttal szenvedéllyel egyesül képein, hogy ellenállhatatlanul hatott kortársaira. Mindig harcolt, ecsetjével is vitatkozott, de szavakkal is, hisz terjedelmes Naplója nemcsak saját magáról, de koráról is nélkülözhetetlen vallomás.

A Szabadság vezeti a népet

Villámlástól megrettent ló

Az első korszakához tartozó művek betetőzése "A Szabadság vezeti a népet" című 1831-ben festett képe, amely aktuális eseményre irányítja a figyelmet. Az előteret az 1830. évi barikádharcok polgári áldozatainak tetemei töltik ki, fölébük magasodik, szinte repülni látszik az energikus fiatal nőben megszemélyesített, vörös zászlót lobogtató főalak, a Szabadság, egyben Franciaország jelképe. A festmény rendkívül zsúfolt; a pontosan kivehető és a füstben-ködben gomolygó részletek ellentéte, mely a képtartalom szolgálatában áll, ezt a riportszerű képet a magas művészi alkotások szintjére emeli. Nemcsak a téma és a művészi megformálás sorolja Delacroix művét a rendkívüliek közé, hanem színkompozíciója is, mely legtöbb művének jellegzetessége, mondhatni fő problémája. Hiszen sokat foglalkozott a színhatások kérdésével, a szembeállítás egymást fokozó, illetve gyengítő voltával. A piros - sárga - kék színharmónia játszik nála fontos szerepet, éles egymás mellé állításuk drámaiságot, fokozott szenvedélyességet vált ki, miközben a kiegészítő színek (zöld - lila - narancs), ez a szinte modern színskála, a felfokozott izgalmat a jólesően elviselhető mértékre tompítja. A kép maga túlmutat az 1830-as eseményeken, a forradalom allegóriája lett. Ettől fogva a felfokozott szenvedély - "Villámlástól megrettent ló", - amely valamennyi élőlényt, még a természetet is betölti, párhuzamosan szerepel nála, mégis sohasem válik érzelmessé: az életkép ilyen irányba haladó áramlata nem hatott rá. Sikere egyre nő. Nagyszerű művészi képességei nem mindig nyerték el azt az elismerést, amit elvárhatott. Hatása mégis rendkívüli volt.

Valódi rangot szerzett a festészetnek Francisco Goya y Lucientes, egyike a legösszetettebb egyéniségeknek, aki európai színvonalra emelte a spanyol festészetet. Magányos oromként emelkedik ki e viharos átmenetekben gazdag korszakból. Már említettem a klasszicizmusnál, ő az, aki átöleli a korszak mindhárom stílusát, így a már említetten kívül természetesen helye van a romantikánál is.

A ruhátlan Maya

A felöltözött Maya

A madridi Pradóban őrzik két hasonló témájú A ruhátlan Maya és A felöltözött Maya képeit, amelyeket festői erények gazdagsága, ragyogó színek jellemzik. A spanyol festészetben szokatlan akttéma miatt 1814-ben perbe fogta az inkvizíció Goyát. Egyes legendák szerint a festmény modellje Alba hercegnő, akibe Goya szerelmes volt, de ez a pletyka valószínűleg hamis. Goya a kifinomult festéssel és a test gyöngyházszerű fényének visszaadásával tökéletes remekművet alkotott. A második kép, duzzadó formáival és tüzes tekintetével talán még érzékibb, mint a meztelen Maya.

1808. május harmadika

Részlet


A drámai esemény, a felkelők kivégzésének  bemutatása az "1808. május harmadika" - romantikus hevületével ragadja meg a nézőt. A kép a Napóleon spanyolországi háborúit követő mészárlások borzalmainak állít emléket. Goya szemcsés festékkel dolgozott, ami homokszerű, matt felületet eredményezett. A fény ugyanabba az irányba halad, ahová a puskák céloznak, ez az elkerülhetetlen halál borzalmát fokozza. 

Nagy és szinte egyenletes virágzást mutat a német festészet, ám a német romantika festészetéből hiányzik az a szenvedélyesség és féktelenség, amely különböző megnyilvánulási formákban főleg a francia, de az angol festészetre is jellemző. Befelé forduló, passzív és filozofikus, érzelmes vagy szenvelgő világ ez, amelynek azonban, néhány nagy mestere révén, sokat köszönhet az európai festészet. A német festészet ekkor két forrásból igyekszik megszerezni a festői műveltség alapjait. A drezdai vagy koppenhágai akadémián több német festő tanul, a másik forrás Róma, ahová mint a művészet Mekkájába most is, Párizs nagymérvű előtérbe jutása után is tanulni, élményt gyűjteni mennek. Egyetlen jelentős német festőről sem tudunk, aki a romantikának ebben a szakaszában Párizstól nyerte volna ihletét. Két jellegzetes tematikai csoportot emelhetünk ki: az egyik az életkép, a másik a tájkép. Kimagasló német festők: Karl Spitzweg, Caspar David Friedricb, Adolf Menzel és Philipp Otto Runge.

KARL SPITZWEG

Az életképfestészet egyik legmegnyerőbb és legkésőbbi mestere, akinek működése javarészt túlesik korszakunkon. Ő az egyetlen, aki Párizsban járt; nyilván tanulmányozta a francia festészetet, de azért inkább az idillikus életkép irányát követte.

A szegény költő

A szegénység és magányosság világát, a nagyvárosi élet szárnyaszegettjeinek életét szerepelteti kisméretű, jól szerkesztett és finom festői előadásban tolmácsolt művein. "A szegény költő", azért vonzó ma is, mert finom gúnnyal és iróniával fűszerezi kispolgári szentimentalizmusát.

CASPAR DAVID FRIEDRICH

Az életképfestészetnél sokkal erőteljesebb a német romantika tájképfestészete, mely felfedezi és megjeleníti a hazai táj minden változatát és hangulatát. Friedrich munkássága ad igazi rangot ennek a festészetnek. A táj végtelensége, az olykor szertelen, olykor kegyetlen hatalmú természet megkapóan valósághű tolmácsolása a tájképfestészet olyan továbbfejlesztését jelenti, amely még a kisebb mesterek kezén sem veszít jellegzetességéből.

Mészsziklák a Rügenenen

Fa hollókkal

Rendelkezett azzal a csodálható képességgel, hogy egyszerűvé, szinte önmagától értetődővé formálja alkotásait, noha legtöbbször az ünnepélyesség és magasztosság hangulata tölti be őket. Főleg szűkebb hazájának, a Baltikumnak a tájait ábrázolja, a kopár mészsziklák és félelmetesen torlódó jégtáblák világát, amelyet valami szubjektív humanitás lágyít. Kerül minden hangos hatásvadászást, még akkor is, ha a "Fa hollókkal" című festménye alapjában a magányt, az elmúlást avatja fő tárggyá. Úgy tetszik, hogy képeinek szereplői a lét határmezsgyéjén állnak. Barátság vagy magány, félelmetesen torlódó jégtáblák vagy derűs fények, illetve felbukkanó napfény kísérik őket, de alakjai soha sem harcolnak a pusztulás ellen. Olyan belenyugvás hatja át e képeket, amely nem engedi a fájdalom maró érzését fellépni. Festészete valóban új fejezetet nyit a tájkép történetében. Érthető, ha  1834-ben ezt írják róla: "Ez az ember megtalálta a természet tragikumát." Festészete főleg a német irodalom és zene világával rokon, tájképeit szívesen állítják párhuzamba Schubert Téli utazás című dalsorozatával. Friedrichnél - akár a zeneszerzőnél - minden egyszerű motívum mélyebb jelentést nyer, semmi aprólékosan kicsinyes nincs képein, távol áll tőle a köznapiságnak az a kispolgári értelmezése, ami a későbbi tájkép- és életképfestőket jellemzi. Igazi követője nem is volt.

PHILIPP OTTO RUNGE

A művész szülei

Philipp Otto Runge a német romantika számára tört utat. Szüleinek képmásából a kölcsönös szeretet és a tökéletes megértés árad.

A francia festészet rendkívüli teljesítménye és az európai festészetre kiterjedő hatása szinte elhomályosította azt a jelentőséget, amely a korszak angol festészetét történelmi és művészeti szempontból egyaránt megilleti. Angliában a tájfestészetnek különösen nagy múltja volt, de Európai jelentőségű az a nagy teljesítmény, amely ebben a korszakban főleg a tájképfestés műfajában figyelhető meg az ábrázolt tájjal való bensőséges eggyé válással és egyúttal hagyományosnak és újnak képszerkesztésben és színadásban való ötvözésével. Az angol festészet e korszakbeli legnagyobb alakjai: John Constable és Joseph Mallord William Turner volt.

JOHN CONSTABLE

Constable azon kevesek egyike, akik Anglián kívül jóformán egyáltalán nem folytattak tanulmányokat. Mindvégig szűkebb hazája tájrészleteit dolgozta fel, és mindegyik művében újat tudott nyújtani. Műveinek fő jellegzetessége a biztos képszerkesztés, a nagy nyugalom a szinte mindennapi egyszerűségű meghitt tájak ábrázolásában, valamint a felhők változatainak és mozgásának páratlanul sokféle megragadása. A felhők járásával szinte tudományos alapossággal foglalkozott, ilyen tárgyú vázlatai mai szemmel is természettudományos érvényűnek tűnnek.

Szénásszekér

Salisbury katedrális - a püspöki kert felöl nézve...

... a mező felöl nézve

Az 1821-ben befejezett és 1824-ben Párizsban is sikert aratott "Szénásszekér" című, teljes nyugalmat árasztó képe az angol és a németalföldi tájfestészet legjobb hagyományait új színadásbeli és képszerkesztési vívmányokkal egyesíti. Hogy azonos tárgy többszöri ismétlése milyen új hangokat és lehetőségeket csihol ki ebből a nagy egyéniségből, mutatja a salisburyi székesegyház újra és újra megfestett ábrázolása. Messziről és közelről, éles világításban vagy elködlő fényekben festi meg a hatalmas tömegű, magas tornyú székesegyházat.

Joseph Mallord William Turner

Az angol festészet e korszakbeli talán egyik legnagyobb rejtélye volt. Mindent magába szívott: az angol hagyományokat, a németalföldi festészet tanulságait és Itália művészi vívmányait. Amit azonban műveiben nyújt, az olyan egyedi és szinte stílusfogalommal nem is körülhatárolható, amire nincs is példa ebben a korban. Talán ennek tulajdonítható, hogy hazájában sokáig nem volt igazi sikere - noha az Akadémia perspektívatanára volt -, viszont ma nagy elismeréssel adóznak neki.

A Temeraire hadihajó utolsó útja

Eső, gőz és sebesség

"A Temeraire hadihajó utolsó útja" egy máglyahalál nyugtalanító fényeit ontja. Egy dicsőséggel övezett büszke vitorlás hajót ábrázol, amint a vontató a hajótemetőbe viszi a lemenő nap fényében. E festményt sokan főművének tekintik. Kitűnően képviseli a művész stílusának légies festőiségét és szárnyaló fantáziáját. Az "Eső, gőz és sebesség"  című kép a formabontásnak, az áttetsző és lázasan egymásba folyó színeknek oly együttesét nyújtja, amely Turnert a modern festészet előfutáraként állítja elénk. Valószínűleg ez az első olyan festmény, melyen megjelenik a vonat. Az igazi főszereplő azonban az eső- és párafüggönyön áthatoló fény, a mozgás. Az ég és a víz szinte egybeolvad, a párás atmoszférában a tárgyak körvonalai feloldódnak. Semmi egyéni vallomás, semmi emberhez szóló kitárulkozás nem mutatkozik képein, talán ezért tudták oly nehezen megragadni a nézőt. Turnert annak a látomásszerű, színkölteményben mutatkozó világnak a csodálata vezeti, amelyet a gyors változás, a ködben átalakuló-felbomló formák és színek jelentenek. Nem csoda, ha ezek miatt a jellegzetességei miatt az impresszionizmus előfutáraként emlegették, noha festői módszere eltér az impresszionistákétól.

Az angol tájképfestészetnek ez a szinte robbanásszerű felvirágzása nem jelentette a többi műfaj hasonló szintű virágzását. Amikor a kontinensen az érzelmes vagy elbeszélő jellegű életképek korát éljük, az angliai alkotások nem érik el az általánosan uralkodó színvonalat. Nem meglepő, ha Angliában a fiatal festők új utakat kereső csoportja olyan jelszóval indul útjára, amely a vallás és a tiszta erkölcs jegyében a Raffaello előtti művészetet tekinti mintaképének. Néhány intellektuális kérdések iránt fogékony, érzékeny festő vitái során alakultak ki a közös elvek, és érett meg 1850 körül az egyesülés gondolata, amely a "Pre-Raphaelite Brotherhood" megalapításakor gyakorlattá vált.

Millais: A halott Ophélia

Rosetti: Beata Beatrix

Ez a magát Preraffaelita Testvériségnek nevező csoport festészet és irodalom erős eggyé fonódását, egy mesterkélt világ kialakítását képviseli. A preraffaelita festők csoportjának fő tagjai - Sir John Millais és Dante Gabriel Rosetti. Művészeti nézeteikre nagy hatással volt az angol művészeti irodalom két nagy alakjának, John Ruskinnak és William Morrisnak a tevékenysége, az utóbbi mint az új iparművészeti törekvések élharcosa, az új stílusigazodás gyakorlati szervező munkájában is nagy szerepet játszott. A preraffaelitizmus mind gyakorlati munkásságában, mind elveiben hidat alkotott a 19. század első harmada romantikus nemzedéke és az utolsó harmad szimbolizmusa között.

Szerelmi forgószél

Antik Nap

A mozgalom angliai forrása William Blake próféciás miszticizmusa, - mint ahogy illusztrálja két műve, a Szerelmi forgószél és az Antik Nap - ő is az elveszett Éden után áhítozott, bár az ő művészete már a szimbolika előfutárának is tekinthető.

Magyarországon a romantika festészetének a századelőn kevés példája volt, de ahogy az építészetben fellelhetők voltak a romantika jegyei, a képzőművészetben is megjelentek. E kor festői közül Kisfaludy Károly, Lotz Károlyt, - akinek művészi kibontakozását a középületek freskófestészeti faladatainak megoldása jelentette, valamint Györgyi (Giergl) Alajost érdemes megemlíteni.

kisfaludy károly

Kisfaludy Károly, a sikeres költő, drámaíró és festõ érdeme, hogy a romantika meglehetős korán jelentkezett a magyar festészetben. Tájképeinek - mint pl. az itt bemutatott, az 1820-as években készült Tengeri vész című alkotásának - kedvelt motívuma a vihar, a természeti elemek tombolása: a művésznek módja nyílt a sötét és világos, a mozgalmas és nyugodalmas ellentétpárjainak drámai összecsapását érzékeltetni. Bár Kisfaludy rövid ideig a bécsi akadémián is tanult, sőt Itáliában is működött, intenzív irodalmi tevékenysége miatt nem szánt nagyobb figyelmet festői eszközei alaposabb kiművelésére. Ezért szenvedélyes hangulatú képein, rajzain mindvégig bizonyos naivitás érződik.

lotz károly

Vágtató betyár

Alkonyat

Az ifjú Lotz festői indulása a népéletképhez fűződik: bujdosó, vágtató betyárok nyomába szegődik, alföldi alkonyok idején a szelíd furulyaszó, a pásztorok, halászok élete érdekli, ismétlődő témájaként - a vihar a pusztán. Így van a Vágtató betyár c. festményén is, szélfútta nádas, felröppenő gólya, távoli kútágas, száguldó szegénylegény. De ez a festőnemzedék - a szabadságharc tanúi - nem is szólhatott volna másképp az Alföldről, a pusztáról. E képen még nem a későbbi virtuóz festő készsége vezérli az ecsetet, mert olykor suta, többnyire hevesen érzékeltetett formák követik indulatának parancsát, de a lovak ábrázolásában, rohanásuk, ágaskodásuk drámai érzékeltetésével mintha a francia romantika nagyjának példája érvényesülne. A kép a magyar népéletkép-festészet romantikus ágát képviseli, azt, amelyből történeti festészetünk sarjadt ki. A táj hangulata, a távolban a fák mellett meghúzódó kis tanya, a természet pihenésre készülő csendje meghitté varázsolja Lotz másik alkotását, az Alkonyatot. A lenyugvó nap a felhők mögé bújva is bearanyozza az alföldi vízparti tájat, a fény érinti az előtérben álló juhászt, kutyáját, a nyájat, a kékesen csillogó víz tükrét.

györgyi giergl alajos

Nem tudta tehetségét igazán kibontakoztatni. A korízlésnek megfelelően választ életképtárgyakat, de nem arat velük számottevő sikert, noha humor és irónia is megszólal bennük. Itáliai tanulmányútja után főleg arcképfestészete mélyül el. Ennek egyik méltó példája az Erkel portré. Erkel Ferenc a magyar opera megteremtője volt. A festményen első operájának, az 1840-ben bemutatott Bátori Máriának és egyik főművének, a Hunyadi Lászlónak kottái láthatók.

Vigasz

Erkel Ferenc

Az 1848-49-es szabadságharc dicsőséges, majd fájdalmas időszaka aránylag ritkán jelent meg festőink életképein. A Nemzeti Galéria nemrégiben ezért is vásárolta meg a Pesten és Bécsben tanult jeles portré- és zsánerfestő, Györgyi Giergl Alajos Vigasztalás című, 1852-ben keletkezett, eddig ismeretlen alkotását. A képen a csatába indult keveséért bánkódó fiatal leányt honvéd egyenruhába öltözött idős markotányos nő gyámolítja. A romantika érzelmességét sugárzó, finoman megfestett jelenet bizonyára nagy sikert aratott korában. 

Magyarország festészetében, amint láttuk, már a hatvanas években szélesebb bázisa volt a nemzeti művészetnek, s ezzel együtt a hatvanas évek reprezentatív stílusának, a romantikának. A   romantikus festészet e második szakasza az európai romantikához viszonyítva elkésett volt. Stílusát tekintve nem is volt olyan egységes, mint a 19. század elején kibontakozó romantikus iskolák. Hol az akadémizmussal, hol a naturalizmussal elegy realizmussal fonódott össze, ennek ellenére sokat megőrzött a romantika eszméjéből.

Zichy Mihály: Illusztráció Madách Imre: Az ember tragédiája c. drámájához

Falanszter

 

A hazai romantika festészetének századelői képviselője, akit a romantikához elsősorban témaválasztása fűzte -  Zichy Mihály. Fő művei nem is nagyszabású festményei, hanem rajzai, bravúros illusztrációi.

A a magyar romantikának csillagai azonban - a történelmi festők, Madarász Viktor, és mindenekelőtt Székely Bertalan. Mindketten lényegében a köznemesi ideológia alapján álltak, származásuk, neveltetésük is ehhez kötötte őket. De mindkettőjüknek széles körű európai műveltsége volt, és művészetüket egyértelműen a nemzeti eszme szolgálatába állították.

madarász viktor

Ifjú fővel végigharcolta a szabadságharcot, később is kapcsolat volt az emigrációval, mégpedig annak a kossuthi szárnyával. A radikalizmushoz mindvégig hű maradt, amit képei témájának megválasztása is bizonyít. Bécsben és Párizsban végezte festői tanulmányait, s különösen az utóbbi hatott rá, sikert is ott ért el.

Hunyadi László siratása

Zrínyi és Frangepán

Fő művét a Hunyadi László siratása című kompozícióját a párizsi Salon aranyéremmel díjazta. Ez a romantikus fűtöttségű, balladás tömörségű történelmi festmény a Hunyadiak családi tragédiájával az 1850-es évek nemzeti gyászát idézi, s a bosszú gondolatát éleszti. A budai várkápolnában a nagy Hunyadi János hős fia, László teteme fekszik kiterítve, mert a trónját féltő, esküszegő király a budai vár piacán lefejeztette (1457. március 16-án). A halott lábánál komor, mély fájdalommal anyja, Szilágyi Erzsébet és jegyese térdel. Élettel telítődtek legfőbb alkotásai, mindenekelőtt a már említetten kívül a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben c. képekben. Ehhez a festményéhez "egész népvándorlás indult meg", amikor 1866-ban itthon kiállították. Az osztrák uralom ellen és a magyarok alkotmányos jogainak visszaállítására törő Wesselényi-féle összeesküvésben részt vett Zrínyi Péter horvát bánt és Frangepán Ferencet ábrázolja. A két hazafi a bécsújhelyi börtönben búcsúzik egymástól kivégeztetésük előtt, 1671 márciusában. A háttérben dölyfösen álló császári csatlósok csoportja még jobban kiemeli a két főalak bensőséges összetartozását. A pszichikai fogékonyság, a balladai tömörség, a jó jelenetezés felülemelték a rutinos megoldáson. Mindkét kép eszmei jelentése egyértelmű volt: a függetlenségi harc leverése utáni gyász, és a harc továbbvitelére való buzdítás.

székely bertalan

Sok vonásában rokona volt Madarásznak a magyar történelmi festészet másik nagy alakja, Székely Bertalan, bár az ő életműve egységesebb, nagyobb hatósugarú, és teoretikusnak, pedagógusnak is jelentős volt. Helye a magyar kultúra történetében valahol Arany János mellett van, valamiképp rokonának lehet tekinteni. Felkészültsége, komponáló tudása, arányérzéke kitűnő. Érdekelte az elmélet is. Művészetről szóló írásai páratlan helyet foglalnak el a magyar művészetelméleti irodalomban, teoretikus felkészültsége a nagy klasszikus mesterekével vetekszik, ugyanakkor számos vonásában talán modernebb, mint művészi tevékenysége.

V. László és Cillei Ulrik

II. Lajos király

Nagyszabású műveiben szintén a szabadságharc bukása felett érzett nemzeti fájdalomnak adott hangot. Történelmi képeit szín gazdag, lendületes vázlatokon, rajz- és színtanulmányokon érlelte, melyek között az "V. László és Cillei Ulrik" c. oldott, lágy bíbor tónusokkal festett alkotása a legszebbek egyike. A tehetetlen gyermek király, V. László álnok nagybátyja, Czillei Ulrik remekül jellemzett alakjával (az utóbbi étellel, itallal, udvari bolond szórakoztatásával, zenével, tánccal bódítja neveltjét, és az közben gépiesen írja alá a rendeleteket, halálos ítéleteket) erkölcsi ítéletet mond a hazát önös érdekből romlásba döntő nagyurak felett. Érthető, hogy a történelmi festménypályázaton 1870-ben  nem nyert díjat. Festői értékeit azonban nem vitatták el, a képet a Nemzeti Múzeum részére megvásárolták. Másik szép, történelmi témájú festménye, a "II. Lajos király holttestének megtalálása." A mohácsi csatában elesett utolsó Jagelló-házi fiatal magyar király, II.  Lajos halála egyben a nemzet vesztét, a 150 esztendős török  uralom kezdetét is jelentette. A királyuk körül foglalatoskodó főurak és  katonák tisztelgő gesztusai éppúgy a halottra irányítják a figyelmünket, mint  a borongós hangulattal telített szürkés színvilágból felvillanó halotti lepel.  Sehol egy élénk színfolt: a természet és az emberek gyásza szelíd.

Korkép

Építészet

Festészet

Szobrász

Irodalom