Az ötvösművészet - valójában ötvösművesség, ékszerművesség és zománcművesség.

Az ötvösművesség nemesfémeket feldolgozó kézművesség. Az ötvös sokféle kézi és gépi eszköz segítségével készít el a tárgyakat. A műveletek  végzéséhez kézügyességre, formaérzékre, anyagok alakíthatóságával kapcsolatos ismeretekre van szükség. B. Cellini ötvösművészete a kifinomult formafelfogást tükrözi. Az ötvözet fémes anyag, amelyet egy fémnek (alapfém) egy vagy több másik fém vagy nem fémes elem (ötvözők) összeolvadásából vagy egymásban való oldásából nyernek.

Az aranyműves  nemesfémötvözetekből készít ékszereket gyűrűket, karkötőket, medálokat, melltűket stb. ezeket az ékszereket gyakran drágakövek díszítik. A tárgyak   leggyakrabban alábbi műveletekkel készül: alakító fűrészeléssel finom lombfűrésszel, reszeléssel, hajlítással, kalapálással, hengerléssel, dróthúzással forrasztással stb. Az ötvös szakmában a forrasztásnak nagy jelentősége van.  Ez a művelet az ötvösök egyik leggyakrabban alkalmazott egyik legizgalmasabb alapművelete.

Az ezüstműves ötvös- illetve díszműtárgyakat készít, amelyek lehetnek: tál, tálca, kosár, kupa kanna, kancsó, serleg, kupa, gyertyatartó, doboz, szelence egyéb dísz-és használati tárgy stb. Ezeket a tárgyakat lemezből különféle kalapálási technikákkal készít el a képzett ezüstműves. A kalapálási műveletek megtanulásához, begyakorlásához, érzékre és kellő fizikai állóképességre van szükség.

A cizellőr főleg az ezüstműves által elkészített tárgyakat  díszíti rendkívül pontos finom domborított díszekkel kalapálással. A mintázat legtöbbször stílusos ornamentika, növényi díszek, állati és emberi alakzatok és különféle díszítmények. A cizelláláshoz leginkább acélból készített precíz  ütőszerszámokat  használnak. A cizellálás jó formaérzéket, megfelelő rajztudást, stílusismeretet  igénylő művelet.

 

A lánckészítő sokféle ékszerláncot készít különféle alakú és hosszúságú huzalból láncszemenként. Igen aprólékos munka, amely nyugodtságot, türelmet, figyelmet igénylő pontos tevékenység. Számtalan lánc készíthető kézi munkával.

 

Az ötvösség zománcdíszítési eljárásainak összefoglaló elnevezése a zománcművesség. A beágyazott, a rekeszzománc, sodronyzománc mellett nevezetes a festett zománc. A 17. században a franciák feltalálták a fehér alapú, színes zománcfestést, mely lehetővé teszi az ötvöstárgyak jelenetes képecskékkel való díszítését. A zománc általában fémek bevonására, díszítésére használt, rendszerint átlátszatlan fehér vagy színezett üvegolvadék. Alapanyagai: bórsav, ólomoxid, szóda, kovasav, mész, agyag, különböző fémoxidok, hidrogén fluorid és foszforsav. Égetési hőmérséklete 800-900 C fok. Szót kell ejteni a zománcművesség egyik művészeti technikájáról - a tűzzománcról. Ha Tutanhamon fáraó maszkjára, a kelta tőrmarkolatokra, a bizánci kegytárgyakra, a magyar Szent Koronára vagy a Győrben található Szt. László hermára gondolunk, a zománcművészet egy-egy csodálatos alkotása ötlik fel a szemünk előtt.

Mi is a
tűzzománc?
Egyszerűen megfogalmazva: a fém és az üveg egyesítése magas hőfokon.
Ma formagazdagsága hosszú évezredek alatt csiszolódott ki.
A kutatások alapján megállapítható, hogy az ie. l.évezredben már olvasztottak üveget fémre a Földközi tenger térségében. Varázslatos zománcékszerek (függők, medálok, diadémok...) maradtak fenn ebből a korból Azerbajdzsán, Ciprus, Törökország területeiről.

A régi egyiptomiak még nem a klasszikus értelemben használt tűzzománcozási technológiával készítették bámulatra méltó alkotásaikat, hiszen az arany alapba csupán beleragasztották a drágaköveket, üvegdarabkákat, -tehát az egész tárgyat nem hevítették fel. Ez csak akkor jöhetett létre, amikor a kiváló minőségű fémmegmunkálás (Bizáncban) és az alacsony olvadáspontú üveg előállításának technikai feltételei (Szíria) találkoztak.
Ettől kezdve kultúráktól függően a művészetekre érzékeny népeknél különböző, -de sokszor egymásra épülő- zománcozási stílus alakult ki:
- a kelták a vérvörös üveget kedvelték, melyet többnyire bronz fegyverekre olvasztottak,
- a germánok a piros almandin követ részesítették előnyben,
- a bizánciak jellegzetessége az arany háttér előtt álló szigorú, méltóságteljes szentek ábrázolása volt,
- a gótikában az ezüst alapra helyezett áttetsző zománcok csillogása ejtette rabul a tekintetet,
- a barokk megmutatta, hogyan lehet üvegfestékkel miniatűr képeket készíteni pl. a kedvesről,
- a XlX.sz. a grafikai stílusban jeleskedett,
- a XX.sz.átmeneti hanyatlása után, (mikor a zománcot szinte kizárólag edényeken, lavórokon és kádakon lehetett látni) manapság széles palettája mutatkozik meg ennek a szép iparművészeti technikának.
A régi mesterek nyomdokain lépkedve tudunk ékszereket készíteni, de faliképeket is, sőt, dísztárgyakat (dobozokat, szelencéket, tükörkereteket...) vagy portrékat is.
Ismerjük a fémmegmunkálás, fémalakítás rejtelmeit.
Az üvegporok változatossága százféle stílus létrehozását teszi lehetővé a klasszikus csillogó drágakőutánzó hatástól, a nonfiguratív, modern grafika- vagy festményszerű alkotásokig.
A tűzzománcozás szépsége, hogy mindenki megtalálhatja a saját egyéniségének, ízlésének megfelelő kifejezési formát, feltéve, ha elég türelemmel és tisztelettel viseltetik az anyag iránt, hiszen kiismerni két „rideg” anyag megszelídítésének titkait nem könnyű feladat.

Az ékszerművesség iparművészeti ág; kisebb tárgyakat, csecsebecséket készít, amelyeket az ember önmaga díszítésére használ. Legszebb példái a reneszánsz ékszerek, amelyeknek értéke a nemes formákban és a finom megmunkálásban rejlik. A gyémántmezők felfedezése után a finom ötvösmunkát kiszorították a drágakövek, az ékszer inkább anyagi, mint művészi érték lett. A magyar ékszerművesség legbecsesebb emléke a Székesfehérvárott előkerült 12. századi királyi arany ékszerek.

 

Építészet

Festészet

Grafika

Irodalom

Szobrászat

Ötvösség