Az
ötvösművészet -
valójában ötvösművesség, ékszerművesség és zománcművesség.
Az ötvösművesség nemesfémeket feldolgozó kézművesség. Az ötvös sokféle kézi és gépi eszköz segítségével készít el a tárgyakat. A műveletek végzéséhez kézügyességre, formaérzékre, anyagok alakíthatóságával kapcsolatos ismeretekre van szükség. B. Cellini ötvösművészete a kifinomult formafelfogást tükrözi. Az ötvözet fémes anyag, amelyet egy fémnek (alapfém) egy vagy több másik fém vagy nem fémes elem (ötvözők) összeolvadásából vagy egymásban való oldásából nyernek.
Az aranyműves nemesfémötvözetekből készít ékszereket gyűrűket, karkötőket, medálokat, melltűket stb. ezeket az ékszereket gyakran drágakövek díszítik. A tárgyak leggyakrabban alábbi műveletekkel készül: alakító fűrészeléssel finom lombfűrésszel, reszeléssel, hajlítással, kalapálással, hengerléssel, dróthúzással forrasztással stb. Az ötvös szakmában a forrasztásnak nagy jelentősége van. Ez a művelet az ötvösök egyik leggyakrabban alkalmazott egyik legizgalmasabb alapművelete. Az ezüstműves ötvös- illetve díszműtárgyakat készít, amelyek lehetnek: tál, tálca, kosár, kupa kanna, kancsó, serleg, kupa, gyertyatartó, doboz, szelence egyéb dísz-és használati tárgy stb. Ezeket a tárgyakat lemezből különféle kalapálási technikákkal készít el a képzett ezüstműves. A kalapálási műveletek megtanulásához, begyakorlásához, jó érzékre és kellő fizikai állóképességre van szükség. A cizellőr főleg az ezüstműves által elkészített tárgyakat díszíti rendkívül pontos finom domborított díszekkel kalapálással. A mintázat legtöbbször stílusos ornamentika, növényi díszek, állati és emberi alakzatok és különféle díszítmények. A cizelláláshoz leginkább acélból készített precíz ütőszerszámokat használnak. A cizellálás jó formaérzéket, megfelelő rajztudást, stílusismeretet igénylő művelet.
A lánckészítő sokféle ékszerláncot készít különféle alakú és hosszúságú huzalból láncszemenként. Igen aprólékos munka, amely nyugodtságot, türelmet, figyelmet igénylő pontos tevékenység. Számtalan lánc készíthető kézi munkával.
Az ötvösség zománcdíszítési
eljárásainak összefoglaló elnevezése a
zománcművesség.
A beágyazott, a rekeszzománc, sodronyzománc mellett nevezetes a festett zománc.
A 17. században a franciák feltalálták a fehér alapú, színes zománcfestést, mely
lehetővé teszi az ötvöstárgyak jelenetes képecskékkel való díszítését. A zománc
általában fémek bevonására, díszítésére használt, rendszerint átlátszatlan fehér
vagy színezett üvegolvadék. Alapanyagai: bórsav, ólomoxid, szóda, kovasav, mész,
agyag, különböző fémoxidok, hidrogén fluorid és foszforsav. Égetési hőmérséklete
800-900 C fok. Szót kell ejteni a zománcművesség egyik művészeti technikájáról -
a tűzzománcról. Ha Tutanhamon fáraó maszkjára, a kelta tőrmarkolatokra, a
bizánci kegytárgyakra, a magyar Szent Koronára vagy a Győrben található Szt.
László hermára gondolunk, a zománcművészet egy-egy csodálatos alkotása ötlik fel
a szemünk előtt.
Az ékszerművesség iparművészeti ág; kisebb tárgyakat, csecsebecséket készít, amelyeket az ember önmaga díszítésére használ. Legszebb példái a reneszánsz ékszerek, amelyeknek értéke a nemes formákban és a finom megmunkálásban rejlik. A gyémántmezők felfedezése után a finom ötvösmunkát kiszorították a drágakövek, az ékszer inkább anyagi, mint művészi érték lett. A magyar ékszerművesség legbecsesebb emléke a Székesfehérvárott előkerült 12. századi királyi arany ékszerek. |
|
|||||
Ötvösség |