Az irodalom, literatúra - tágabb értelemben egy nemzet vagy korszak írásos termékeinek összessége. Szűkebb értelemben a művészet azon ága, melynek kifejezési eszköze a nyelv. Az így felfogott irodalom az objektív valóságot sajátosan, képszerűen ábrázolva tükrözi. Nem csupán a szépirodalom három fő ágának (líra, epika, dráma) alkotásai tartoznak bele, hanem ezek egyikébe sem sorolható, de művészi igénnyel megformált művek (levél, napló, emlékirat, esszé stb.), valamint a népköltészet, eredetileg szóbeli előadás útján terjedő termékei is.

Az író - irodalmi, elsősorban szépirodalmi művek alkotója; olyan művész, akinek kifejezési eszköze a nyelv. Szűkebb értelemben a prózai művek szerzőjét nevezik írónak; megkülönböztetésül a verseket alkotó költőtől; tágabb értelemben bármely írásmű szerzője.

Az irodalmi nyelv - az írók, költők nyelve, amely művészi módon fejezi ki az érzelmek, gondolatok gazdagságát, hangulati sokszínűségét.

Az írás - értelmezhető jelek rendszere, amely lehetővé teszi a gondolatok közvetítését nagyobb távolságra és rögzítését hosszabb időre. Minden írásrendszer a jeleknek viszonylag állandó készletét használja fel, amelyek a nyelv egyes elemeinek (szavak, szótagok, hangok) rögzítésére és közvetítésére szolgálnak és meghatározott jelölő funkcióval rendelkeznek.


Magyar rovás-írásjelek

Az írásjelek olyan vésett, rótt, írt, festett jelek, amelyeket az emberek közlés céljára használnak.

A műveltség - és ezen belül az irodalom terjesztésének legfontosabb eszköze a könyv. Az írás kialakításában fontos szerepet játszottak az íráshoz használt anyagok és eszközök, ezek fejlődésével alakult ki az írásokat egybefoglaló, azokat tartósító, olvasásukat megkönnyítő könyv is. Fő alkotóelemei: az anyag, amire írnak, amellyel bekötik az írott anyagot, a szöveg, az illusztráció és a díszítés.

A könyv története három korszakra oszlik. Az elsőben a könyv anyaga a táblákba préselt, égetett agyag (Mezopotámiában), a bambusznádszelet (Távol-Keleten), a kő- és fatábla (a Földközi-tenger vidékén). Az első korban a mai értelemben vett könyvről még nem is beszélhetünk, mert az agyag-, fa- és kőtáblák csak egymás mellé állítva adták a könyv anyagát.

Babilóniai agyagtábla

A második korszak a kézzel (tollal, ecsettel) írott könyv időszaka, azaz a papirusztekercsek, a viasztáblák, majd a középkori kódexek kora. A papirusz Egyiptomban terjedt el, és a Földközi tenger környékére is elkerült. A papiruszkivitel megszűnésével kezdték el használni az állati bőrök belső hártyáját, a pergament. (jobb oldali kép illusztrció) A pergamen mindkét oldalára lehet írni. Száradás után össze lehet hajtogatni, négyesével-ötösével egymásba tenni, majd a füzeteket fatáblák közé kötni. Így keletkezett a kódex (eredeti jelentése: fatábla). A papírkészítés Kínából került át Európába, ez lehetővé tette a nyomtatást. Gutenberg 1455-ben nyomta első könyvét. Az 1500-ig megjelent nyomdai termékeket ősnyomtatványoknak nevezzük. Kezdetben a papirusztekercseket zsinóron függő kis lappal látták el, amelyre a címet és tartalomjegyzéket írták. Az összegöngyölt tekercset tokba helyezték, így tették a könyvtárba.

A mai könyvkötés legrégibb emlékei a pugilláriák, fémkarikákkal összefűzött fatáblák, amelyeknek belsejét viasszal vonták be, ebbe a viaszrétegbe írtak stilusszal (egyik végén hegyes, másik végén lapos vesszővel). Ezeket később gazdag faragású diptükhonok, majd háromrészes triptükhonok váltották fel. A pugilláriák és a quaternák (négy laponként összefűzött pergamenfüzetek) szerkezeti egyesítéséből keletkezett a mai könyvforma. A középkori egyházi könyvek gyakori használata megkívánta a tartós kötést. Két fatábla közé helyezték a lapokat, a táblákat pedig cserzett bőrrel vonták be, amit később díszítettek is. A könyveket nem állították polcra, hanem ferdén helyezték el, és az állványokhoz láncolták, hogy bárki lapozhasson bennük, de el ne vihesse őket. A kolostorok könyvkötő barátai az ún. barátkötésnél a könyv lapjait szíjbordákra fűzték, és a szíjvégeket a fatáblákhoz erősítették. A középkor első felében elefántcsont domborműves kötések terjedtek el. A keresztes hadjáratok után elterjedt a bőrkötések használata amely úgy készült, hogy a bőr felületébe bevágták a rajzot, majd enyves vízzel itatták a metszett vonalakat. A bőr magába szívta a vizet, a vágás pereme kidomborodott. Ez a bőrmetszés. A könyvtáblákat lassanként már nem fából hanem papírlemezből állították elő.

A magyar könyvkötészet fejlődésére jellemző, hogy meglehetősen nagyszámú ötvös-, bőr- és bársonykötésű kódexünk volt. A kódexkötések között kiemelkedő és különleges helyet foglalnak el Mátyás király világhírű corvinái, amelyek a könyvkötészetben másutt sehol sem alkalmazott és nem ismert stílust képviselnek. Kötésük részben selyemből, bársonyból, részben bőrből készült, aranyozott domborítással, réz- és ezüstveretekkel. A corvinakódexek ismertetőjelei a színpompás címlapok; Mátyás király hollós címere vagy Beatrix címere, gyakran a  király vagy királyné arcképe, a lapszéli fonadékba festett szimbolikus jelképek.

Ezzel máris áttértem a könyvdíszítés bemutatásához, ami legalább olyan régi, mint maga a könyv.  A legrégibb kéziratos könyvek fejezeteinek, szakaszainak kezdőbetűjét, iniciáléját díszítéssel, sőt figurális ábrázolásokkal is ékítették. Az illusztrációknak nemcsak az a feladata, hogy a könyv szépségét emelje, ennél fontosabb, hogy az olvasó segítségére legyen alkotójától, hogy beleélje magát a műbe, s ahhoz alkalmazkodjék.

A miniatúrák voltak a könyvillusztrálás első remekei (miniature: piros festékkel - míniummal - festeni). A legrégibb miniatúráknak az óegyiptomi Halottak Könyvének papirusztekercsein frízszerűen körbefutó képsorozatokat tekintjük. A bizánci birodalom élénk művészeti élete fellendítette a miniatúra. Az illusztrálás módja a könyvnyomtatás feltalálásával természetesen megváltozott. Eleinte a fa- és rézmetszet az uralkodó, később a nyomdatechnika fejlődésével használatba jött a kőnyomat. A 20. században a mechanikai sokszorosítási eljárások legkülönfélébb módjával készülnek az illusztrációk, amelyek között elsőnek a cinklemezre fényképezett és maratás útján készített ún. klisét kell megemlíteni. A fototípia a vonalas rajzok sokszorosítására szolgál, míg az autotípia a tónusos rajzok vagy fényképek nyomtatásának eszköze.

A legújabb könyvkiadás már nemcsak az illusztráció művészi értékét követeli meg, hanem létrehozza az egységes könyvművészetet. 

 

Építészet

Festészet

Grafika

Irodalom

Szobrászat

Ötvösség