A festészet - két síkban történő ábrázolás azaz, a művészetnek az az ága, amely sík felületen (főként fal, vászon, fa, karton, papír, selyem, porcelán stb.), színekből és vonalakból alakított formákkal ábrázolja a világ jelenségeit. Legfőbb eszközei: a tárgyak absztrahált formáit jelző, térben elhatároló és elhelyező rajz, a tömegeknek fény és árnyék segítségével történő modellálása és a perspektíva (távlati ábrázolás), amely a távlati rövidülés szabályain (vonalperspektíva), ill. a tónusokon, vagyis a színek különböző fényértékű árnyalatainak alkalmazásán (levegőperspektíva) alapul. Az ábrázolás tárgya szerint a festészetet a következő műfajokra szokták osztani: történeti kép, mitológiai és vallásos tárgyú kép, csoportos kompozíció, , arckép, életkép, tájkép, csendélet, akt. A festészetnek a festmény alkalmazásában elkülönülő válfajai: a falkép, a táblakép, a mindkettővel rokon beépített kép, a táblaképnél kisebb, attól anyagában is különböző miniatúra.

Mielőtt rátérnék a festészeti eljárások szerinti felsorolásra, előbb nézzük meg, mivel is dolgozik főleg egy festőművész.

A festék - valamely természetes vagy szintetikus anyag színes porából és az azt oldó vagy vele jól keveredő kötőanyagból készül. Megszámlálhatatlanul sokféle színárnyalat létezik. a színelnevezések évszázadok alatt alakultak ki, sokkal kevesebbet tudunk megnevezni, mint amennyit szemünk észlelése alapján érzékelünk. A festéssel kapcsolatos alapvető tudnivalók közé tartozik a festékek fényállóságának ismerete. Nem fényálló festék az, amely világosság vagy napfény hatására elhalványul. Ilyen a krómsárga, a kármin. az anilinfestékek többsége. A levegő kénhidrogén tartalmának a hatására különösen az ólom összetételű festékek (ólomfehér, mínium) könnyen elfeketednek a levegőn. A kötőanyagok feladata, hogy a színes porszemcséket egymáshoz tapasszák, festésre alkalmassá tegyék, az alaphoz rögzítsék, és megvédjék a külső hatásoktól. Megkülönböztetünk vízben oldódó és vízben nem oldódó kötőanyagokat. Az előbbiekhez tartozik az enyv, a gumiarábikum, keményítő, tojás, mész. Ezeket leginkább tempera- és vízfestésnél használják. Vízben nem oldódó kötőanyagok az olajfestékekhez szükséges anyagok, mint a lenolaj, mákolaj, masztix, gyanták stb. Mészállóknak nevezzük azokat a festékeket, amelyeknek tulajdonságait a mész hatása nem változtatja meg. Ilyenek a természetes ásványi festékek (pl.: okkerek) és néhány mesterséges ásványi festék (pl. kobaltkék).

A festészet lelke a szín. A festő, ha vonalakkal vázol, ha a tér illúzióját igyekszik kelteni, ha tömegben komponál is, érzéseit, elképzeléseit, sajátos látásmódját leginkább színekkel fejezi ki. Az alkotásnál a színélmények közvetlen képre váltásáról van szó. Ez a színbeli alakítás felépülhet a szereplő színek rokonságán, s akkor a kép uralkodó színhangulata (tónusa) egységes. A tónusfestés lényege egy-egy szín finom árnyalatokra bontása. Megtörténhet, hogy a festő éppen a színek ellentéteire építi a képet, és kontrasztok hatásával fejezi ki elképzelését. A kontrasztfestés lényege a hideg (zöld, kék, viola9 és meleg (vörös, narancs, sárga) színek egymás melletti használata. A hideg színek tulajdonsága, hogy a tárgyakat távolabbiaknak, a melegeké, hogy a tárgyakat közelebb állóknak tüntetik fel.

Festési módok szerint van: freskó-, al secco-, tempera-, olaj-, pasztell-, víz- (akvarell-) és gouache-festés. Alkalmazásában a festményhez hasonló a mozaik és a sgrafitto. Jellegénél fogva a festészet körébe tartozik még az üvegfestmény.

A festmény leggyakoribb típusa a freskó - régi eljárás, amelynél a hármas rétegződésű vakolat legfelső nedves mészrétegére festik - előre elkészített karton szerint, az ugyancsak meszes vízzel kevert festőanyagot, amely azután kémiailag egyesül a vakolattal. Rendkívül tartós, nagyvonalú stílus, nagy méretben készül, amely által lenyűgöző a hatása. A freskó falra vagy mennyezetre kerül, a nézőtől nagy távolságra. Rögtönzés helyett előre elkészített, megfestett kartonokról kell átmásolni az éppen felvakolt falfelületre a részleteket. Ezzel az eljárással készültek például Michelangelo mennyezetképei a Sixtus-kápolnában.

Ha a festésre csak a vakolat teljes kiszáradása után kerül sor, akkor al secco eljárásról beszélünk. Ennél kazein tartalmú kötőanyagot kell használni. Élettartalma meg sem közelíti a freskó képekét. Kötőanyagának rögzítő erejét a levegő páratartalom és a hőmérséklet gyakori változása csökkenti. Nálunk a 19. században főként Lotz Károly művelte.

 Az olasz eredetű szó jelentésében - sgrafitto, már körülbelül benne is van az eljárás. A sgraffiare ige bevésést, bekarcolást jelent. Főleg épülethomlokzatokon alkalmazott díszítő eljárás, amelynél a nedves vakolatokba díszítményes mintákat kaparnak, karcolnak. Itáliában a reneszánsz idején alkalmazták, nálunk különösen a Felvidéken terjedt el (Lőcse, Késmárk, Eperjes).

A mozaik - apró darabkákból (üveg, kő stb.) összeállított, falat vagy padlót díszítő kép, műalkotás. A színes kockákat adott kötőanyagba illesztik. Készülhet a helyszínen vagy műteremben, amikor vendégfalként befalazzák a díszítendő felületbe. A mozaiknál a szín elsőrendű fontosságú. A képet alkotó ezernyi kis kocka a mozaikfelületnek sajátos vibráló hatást ad. A formákat úgy érzékelteti a művész a mozaikon, hogy az azonos forma határvonala felé, tónusában mélyíti el. Így élessé válik a kontúr. Mozaik tárgyakat már az ókori Kelet művészi emlékei között is találtak. Hazánkban Aquincumban kerültek elő római padlómozaikok - a képen látható - Herkules részlet.

 A 13. században hanyatlásnak indult mozaik művészet átadta helyét az üvegfestésnek. Az üvegfestmény átlátszó színes üvegdarabokból összeállított kép. A művész először a kép kartonját rajzolja meg, erről készíti az ún. sablonkartont, amelynek segítségével különböző színű üveglapokat vágnak megfelelő méretre és alakra. A színes üvegen átvilágító vagy átszűrődő fény erőteljesebb, mint a festék színe. Ezért, a művésznek tudnia kell, hogyan lehet a különböző színfoltokat egymás mellé illeszteni, megfelelő harmóniába rendezni. A színes fénykévék megvilágítják a belső teret is, megtöltik azt a maguk színatmoszférájával. A gótikus építészettől elválaszthatatlan a sejtelmes világítást eredményező üvegfestmény. Nálunk főleg Rippl-Rónai tervezett színes üvegfestményeket.

Temperafestés - a tempera olyan kötőanyag segítségével készült festék, amely vízzel hígítható, de száradás után vízben nem oldódik. Lehet vele festeni vászonra, fára, papírra stb.  Gyorsan szárad, tónusai világosak, felülete kissé száraz, az olajhoz viszonyítva fénytelen, és száradáskor kivilágosodik. Hatása azonban üde, világító, színei élénkek. Napjainkban többek között Derkovits és Szőnyi eleveníti fel ezt a festési technikát.

A legáltalánosabb és legszélesebb körben használt festési eljárás - az olajfestés.  Az olajfestéket rendszerint lenolaj, valamilyen gyanta és porrá őrölt festék összekeverésével készítik. A festőalapul szolgáló fát, vásznat vagy papírt előzőleg beenyvezik, és kréta alapozással látják el. Az alapozott vásznat, hogy rugalmas, jó festőfelületet adjon, ún. vakkeretre feszítik, amelynek külső széle magasabb, hogy a vászon festés közben ne érjen hozzá a vakkerethez. Az olajfesték, minthogy számtalan tónus kikeverhető belőle, rendkívül alkalmas a legkülönbözőbb festői hatások visszaadására. Általános művészeti alkalmazását a 15. századi németalföldi mestereknek (Van Eyck testvérek) köszönhetjük. Lehet az olajjal hígan, lazúrosan vagy mélyfényű hatással dolgozni. Fedőképessége tökéletes. Lassan szárad, így a képet módunk van lassan fejleszteni. A régi mestereknél a több rétegű aláfestés és a lazúrozás játszotta a fő szerepet.  Aláfestés úgy történik, hogy a kép egész felületét széles ecsetkezeléssel, minden részletet elhagyva, a megfelelő színekkel beborítják. Ezután fognak hozzá a kép kidolgozásához. Lazúrozásnál egy tüzes alapszín tömör rétegére többször is olajban erősen oldott színeket festenek rá, s a színek halvány fátyla alól tűz át az alapszín.

Vízben oldható festékekkel papírra történő festés a - vízfestés, akvarell.  Az akvarellfesték nyersanyaga természetes ásványi, állati és növényi eredetű, kötőanyaga vízben oldható. Az akvarellfesték akkor jó, ha megfelelő színereje van, ha fényálló, átlátszó, lazúros, s az egyes színek jól keverednek egymással. A világosabb színek nem fedik a sötétebbeket, a vízfestés vízzel összemosható száradás után is. Áttetsző színeit, azok tüzét a fehér papírlapnak köszönheti, amely a rákent vékony festékrétegen átvilágít. A festés a világos árnyalatokból indul, fokozatosan halad a sötétebb tónusok felé.

Gouache (guás) - a vízfestés egyik fajtája, technikailag a tempera és az akvarell között áll. A vízfesték anyaga súlypát vagy más fehér szín hozzákeverésével át nem látszó fedőfestékké válik. Többnyire az akvarellfestéssel kombinálva alkalmazzák. A kelet ázsiai művészetben nagy szerepet játszik.

A pasztell - átmenet a festés és a rajz között. Festékporból, krétából, gipszből készült, lágyan omló festékanyag. A porlékony, színes kréta a képnek hamvas felületet ad. Fedőfesték, ám a papír bizonyos telitettség után már nem veszi fel a festéket, és az könnyen leporlik róla. Eldörzsölve a legfinomabb árnyalatokat lehet vele visszaadni. Rögzítőszerrel szokás bepermetezni és üveggel lefedni. Üveg alatt 200 éves pasztellképek is teljesen épségben és frissen megmaradnak. A legfiatalabb festőtechnikák közé tartozik.

 

Építészet

Festészet

Grafika

Irodalom

Szobrászat

Ötvösség