A
szobrászat (plasztika) - a
képzőművészetnek az az ága, amely a közvetlen testiséget, a térbeli anyagiságot
jeleníti meg, tehát a természeti tárgyakat vagy a művész képzelete teremtette
plasztikai formákat valóságos, háromdimenziós testiségben ábrázolja. Az
ábrázolási mód, a térbeliség mikéntje, a felhasznált anyag és a műfaji
jellemvonások szerint több csoportra oszlik. A szabad vagy kerek plasztika, a
térbeli totalitást ábrázolja, a dombormű (relief), csak térfogatának egy
részével emelkedik ki a háttéri síkból, átmenetet képez a két- és háromdimenziós
ábrázolás között. A felhasznált anyag szerint megkülönböztetünk fém- (különösen
bronz), kő- (márvány, mészkő, homokkő, stb.), fa-, elefántcsont- stb.
plasztikát. Az agyagszobor égetett változata a terrakotta szobor.
  A
szobor elkészítése bonyolult, hosszadalmas technikai feladat.
A művész először rendszerint lerajzolja papírra terveit, azután kis agyag- vagy plasztilin vázlatot mintáz, majd elkészíti az agyagmintát. Az agyagszobrot forgóállványon mintázzák, hogy minden oldalról áttekinthető legyen. Ezért áll forgóállványon a modell is. Az agyag alá a szobor formáját követő vas- vagy kemény horganyvázat építenek. Erre zsinórral fakereszteket kötnek, ami a rákerülő agyagtömeget megtartja. A szobrász (vagy gipszöntő mester), az agyagmintáról gipszöntvényt készít. Ezt faragják kőbe, vagy öntik ki fémből. A szobor készítésének technikája tehát: mintázás, öntés és faragás. Kifejezés szempontjából nagy a szerepe az alak beállításának.
Frontális beállítás
- a csípő és váll vonala párhuzamos, az alak jobb és bal oldala tükörképe
Kontraposzt beállítás
- az alaknak ellentétes irányú mozgásokból összeálló egyensúlya. A test
Khiazmus
- a kontraposzt túlzott fokozása, ahol az ellentétes irányú erők folytán a test
kilép Leggyakoribb anyag, amelyikkel a szobrász alkotó gondolatait kifejezi az agyag, gipsz, kő, márvány, bronz és fa. Fő követelmény a választott anyag alapos ismerete. Minden anyag más kidolgozást, más kompozíciót kíván. A szobrászat legősibb, - a legengedelmesebb, a művész ötleteit legközvetlenebbül visszaadó anyag - az agyag. A kiégetés teszi tartóssá. Hogy meg ne repedjen, belül rendszerint kivájják. A kész szobrokból előbb negatív, abból pozitív gipszformát öntenek. Állandóbb és nemesebb anyaga a szobrászatnak a kő. A kőfaragás technikája ellentétes az agyagmintázással, a kőtömbből a művész lefaragja a "felesleget". A kőszobor formai gazdagságát elsősorban a tömbön belüli megmunkálás révén nyeri. A heves mozdulatok mintázására sokkal megfelelőbb a legtartósabb anyag, a vörösréz és ón keverékéből álló bronz. Hosszú időn át, kalapált rézlemezekből domborították és forrasztották a nagyobb fémszobrokat. Ma a bronzöntés viaszvesztéses eljárással, gyakrabban a homokformába öntéssel történik. A bronzszobor belül üres, idővel zöld rézoxid patinát kap.
Az ó- és középkorban gyakran találkozunk faszobrokkal, amiket a művész maga farag. Tropikus faféléket s az európai tölgyet, hársfát, bükkfát használták erre a célra. A faszobrok kissé nyersre hagyott felületére stukkóréteg került, ezt mintázták. A fafaragás a szobrászat egyik legősibb módja, amely fából forgácsoló szerszámokkal és vésőkkel plasztikus formákat alakít ki. A fafaragás virágkora a 15-16. század. Az elefántcsont szép fénye, rendkívüli keménysége miatt, már az ókorban kedvelt szobrászati anyaggá vált. A görögök elefántcsontból és aranyból díszes istenszobrokat állítottak össze. Az elefántcsont virágkora is a középkor; jelentősek Kína, India elefántcsont faragványai. A szobrokat manapság általában nem színezik. A görögök dekoratív színezést alkalmaztak, mélykék és vörös, fekete és vörösbarna színeket használtak. |
