A szobrászat (plasztika) - a képzőművészetnek az az ága, amely a közvetlen testiséget, a térbeli anyagiságot jeleníti meg, tehát a természeti tárgyakat vagy a művész képzelete teremtette plasztikai formákat valóságos, háromdimenziós testiségben ábrázolja. Az ábrázolási mód, a térbeliség mikéntje, a felhasznált anyag és a műfaji jellemvonások szerint több csoportra oszlik. A szabad vagy kerek plasztika, a térbeli totalitást ábrázolja, a dombormű (relief), csak térfogatának egy részével emelkedik ki a háttéri síkból, átmenetet képez a két- és háromdimenziós ábrázolás között. A felhasznált anyag szerint megkülönböztetünk fém- (különösen bronz), kő- (márvány, mészkő, homokkő, stb.), fa-, elefántcsont- stb. plasztikát. Az agyagszobor égetett változata a terrakotta szobor. A szobor elkészítése bonyolult, hosszadalmas technikai feladat.

A művész először rendszerint lerajzolja papírra terveit, azután kis agyag- vagy plasztilin vázlatot mintáz, majd elkészíti az agyagmintát. Az agyagszobrot forgóállványon mintázzák, hogy minden oldalról áttekinthető legyen. Ezért áll forgóállványon a modell is. Az agyag alá a szobor formáját követő vas- vagy kemény horganyvázat építenek. Erre zsinórral fakereszteket kötnek, ami a rákerülő agyagtömeget megtartja. A szobrász (vagy gipszöntő mester), az agyagmintáról gipszöntvényt készít. Ezt faragják kőbe, vagy öntik ki fémből. A szobor készítésének technikája tehát:

 mintázás, öntés és faragás.

Kifejezés szempontjából nagy a szerepe az alak beállításának.

Frontális beállítás - a csípő és váll vonala párhuzamos, az alak jobb és bal oldala tükörképe
                                    egymásnak, egy függőleges tengellyel két egyenlő részre osztható. E
                                    nyugodtság időtlenséget, emelkedettséget és méltóságot sugall. Ez gyakori
                                    például az ógörög szobrászatban, valamint Egyiptomban, Kínában és Indiában.

Kontraposzt beállítás - az alaknak ellentétes irányú mozgásokból összeálló egyensúlya. A test
                                          aktív életre keltését sugalmazza. Michelangelo lelkének minden
                                          lázongását, szenvedélyét átvitte márványszobraira, gyakran éppen
                                          figuráinak legmerészebb kontraposztja segít ennek kifejezésében. Az V.
                                          századtól a görög szobrászatban is alkalmazzák.

Khiazmus - a kontraposzt túlzott fokozása, ahol az ellentétes irányú erők folytán a test kilép
                     egyensúlyi helyzetéből, szinte kirobban, repülő mozgásba kerül. Azokban a
                     korszakokban játszik nagy szerepet, melyek a benyomás gazdagságára, elevenségére
                     helyeznek súlyt. (hellenisztikus kor, barokk művészet, stb.)

Leggyakoribb anyag, amelyikkel a szobrász alkotó gondolatait kifejezi az agyag, gipsz, kő, márvány, bronz és fa. Fő követelmény a választott anyag alapos ismerete. Minden anyag más kidolgozást, más kompozíciót kíván. A szobrászat legősibb, -  a legengedelmesebb, a művész ötleteit legközvetlenebbül visszaadó anyag  - az agyag.  A kiégetés teszi tartóssá. Hogy meg ne repedjen, belül rendszerint kivájják. A kész szobrokból előbb negatív, abból pozitív gipszformát öntenek. Állandóbb és nemesebb anyaga a szobrászatnak a . A kőfaragás technikája ellentétes az agyagmintázással, a kőtömbből a művész lefaragja a "felesleget". A kőszobor formai gazdagságát elsősorban a tömbön belüli megmunkálás révén nyeri. A heves mozdulatok mintázására sokkal megfelelőbb a legtartósabb anyag, a vörösréz és ón keverékéből álló bronz. Hosszú időn át, kalapált rézlemezekből domborították és forrasztották a nagyobb fémszobrokat. Ma a bronzöntés viaszvesztéses eljárással, gyakrabban a homokformába öntéssel történik. A bronzszobor belül üres, idővel zöld rézoxid patinát kap.

Az ó- és középkorban gyakran találkozunk faszobrokkal, amiket a művész maga farag. Tropikus faféléket s az európai tölgyet, hársfát, bükkfát használták erre a célra. A faszobrok kissé nyersre hagyott felületére stukkóréteg került, ezt mintázták. A fafaragás a szobrászat egyik legősibb módja, amely fából forgácsoló szerszámokkal és vésőkkel plasztikus formákat alakít ki. A fafaragás virágkora a 15-16. század. Az elefántcsont szép fénye, rendkívüli keménysége miatt, már az ókorban kedvelt szobrászati anyaggá vált. A görögök elefántcsontból és aranyból díszes istenszobrokat állítottak össze. Az elefántcsont virágkora is a középkor; jelentősek Kína, India elefántcsont faragványai.

A szobrokat manapság általában nem színezik. A görögök dekoratív színezést alkalmaztak, mélykék és vörös, fekete és vörösbarna színeket használtak.

 

Építészet

Festészet

Grafika

Irodalom

Szobrászat

Ötvösség