Maya Hall
FÉNYVARÁZS

PRÓZÁK

A fehér terasz | A látomás | Buli kolbásszal |
Francia kártya | Világok oszlopai |

Világok oszlopai

Avarisz, Napváros büszke harcosa megállt a sziklalépcső tetején és a messzeséget fürkészte. Fehér palástját lobogtatta a szél, szőke haját is összeborzolta. Nézte a mély, sziklás völgyet, melyet AZ óta a Világok oszlopainak neveznek. AZ előtt nem is létezett, együtt született az új időszámítással, az új világgal. Ő csak ennyit tudott róla. A főpap azt mondta, most itt van a világok jövőjének kulcsa. Jelentősségéhez mérten meglepően békésnek tűnt a táj.
Követői tiszteletteljesen hátra maradtak, csak Ádáz, a barbár északi zsoldos lépett oda mellé.

A harcos hirtelen megfordult és hideg pillantást vetett a sziklaoszlop mellett álló vézna öregemberre.

AZ, csak így emlegették az egykor történteket, mely megfellebbezhetetlenül új korszakot nyitott. Senki sem tudta, mi történt és miért, így nevet sem tudtak adni a változásnak. Világok keveredtek, erők szabadultak el, birodalmak dőltek meg vagy emelkedtek fel, hegyek, völgyek tűntek el, vagy születtek meg, és sok isten hatalma eloszlott, mint a hajnali köd. AZ óta minden megváltozott, és ezt leginkább a vándorok érezték.
Avarisz azonban mit sem törődött most ezzel. Sietniük kellett, a főpap parancsa szerint. A hét tekercset, ha hét hó alatt meglelik, semmivé tehetik AZ minden következményét, és a világ visszajut a rendes kerékvágásba, megkerül a vár öregtornya, eltűnik a zöld mocsár minden ocsmányságával és visszatérnek a régi istenek. Hét csapat indult útnak. Avarisz elhatározta, hogy ők sikerrel térnek meg, legalább két tekercset megszereznek, vagy még többet is, ha lesz rá elég idejük. Három hónap telt el, míg eljutottak idáig.

Ádáz rezzenetlen tekintettel nézett vissza rá, rabszolgája, Noku sem látszott riadtnak, de Radna, a mászó, Derzs, a tolvaj és Ilea, a táncosnő lesütött szemmel hallgatott.

Noku nem szólt csak odalépett gazdája mellé. Szemében különös öröm parázslott. A többiek zavartan hallgattak. Avarisz hosszan várt, aztán beleegyezően bólintott.

Ádáz és Noku követte. 
Radna, Derzs és Ilea ott állt a sziklaoszlop mellett és aggódva figyelte a leereszkedésüket.
A lépcsők különbözőek voltak, nem látszott bennük tervszerűség, hacsak az nem, hogy végül leereszkedtek a mélyvölgy aljáig, ahol egy alig taposott ösvény vezetett dél felé.
A sziklafal néhol egészen közel nyomult az ösvényhez, máskor jókora tér nyílt, s a völgyből elvezető ösvények látszottak. Különféle sziklák álltak egymás közelében, olyanok, amiket a természet egymástól csak jókora távolságokra teremt. Látható volt, hogy AZ borzalmas erővel tombolhatott a völgy születésekor. Néhány furcsa rom mellett is elmentek. A nap közben magasra hágott, és beragyogta a mélyvölgyet.
Noku feszülten figyelte a szétfutó utakat, mintha várna valamire. Egy obszidián szikla mellett talált néhány letört darabot. Elgondolkodva dugta zsebre. Az egyik kiöblösödésnél egy mészkő torokból forrás bugyogott. Ádáz odalépett, hogy megtöltse a kulacsát.

Noku lehorgasztotta a fejét.

A két harcos azonban rá se hederített. Keményen egymásnak estek, csengett az acél. Noku vigyázott nehogy láb alatt legyen. Ismerte őket, tudta, amíg ki nem merülnek egymás fárasztásában, úgysem hagyják abba. Mert ártani egyik sem tudott a másiknak. Naponta vívtak, de egyik sem kapott még sebet. Ránézésre nagyon különböztek egymástól, de a lelkük egyformán vad volt, és mindkettő kiváló kardforgató. Ez hozta őket annyira közel egymáshoz, hogy Avarisz elsőként Ádázt választotta a csapatába. Bízott benne és ismerte a képességeit.
Ismeretségük úgy kezdődött, hogy Napváros környékét rabló barbár hordák rohanták le. A falakkal kerített várost elkerülték, de tudták, meggyengítik hatalmát, ha elragadják a termést. Ádáz is köztük volt. Avarisz Napváros egyik seregével megrohanta a dúló hadat. A csatában ellenségként szembe kerültek. Akkor vívtak meg először. Mindkettőt meglepte a másik tudása, kitartása, ereje. Körülöttük már vége volt a harcnak, de ők még mindig viaskodtak. Napváros hada vett diadalt a fosztogató barbárokon. Ádáz azonban nem adta fel a harcot, és meg sem próbált menekülni. Le akarta győzni Avariszt. Egész nap és fél éjszaka küzdöttek, míg kimerülten le nem engedték a kardot. Akkor a katonák leteperték Ádázt, és élve hurcolták a városba. A főpap bölcsen ítélt. Életben hagyta a vakmerő barbárt, kikötve, nem támadhat többet a város ellen.

És így is lett. Napváros hivatásos nemesi harcosai közé így került egy zsoldos. A rettenthetetlen barbár több harcban bizonyította, megéri nem éppen olcsó árát.
A két nekivadult harcos arra tért csak észhez, hogy sötétedni kezdett.

Noku sietve tüzet rakott, és reménykedett, hogy a vacsorából neki is jut valami.

Radna, Derzs és Ilea fenn töltötte az éjszakát a lépcső tetejének közelében egy kis völgyecskében. Az öreg itt élt és megosztotta velük a völgy biztonságát. Hosszan ültek a tűz mellett, és mesélték egymásnak életük történeteit, világuk legendáit. Az öreg különösen az istenekről szóló történeteket hallgatta szívesen. Ilea arról faggatta az öreget, mit tud AZ-ról, a völgyről és a tekercsekről.

Fújni kezdte, s egyre gyorsult a ritmus. Ilea nevetve táncolni kezdett. Pörgött, hajlongott és nem bírta abbahagyni a nevetést. Aztán megértette, hogy nem tud megállni, táncolnia kell. Szerencséjére Radna is rájött erre. Felpattant és rátámadt az öregre, aki zenélés közben is felvette vele a harcot. Ezt már Derzs sem hagyhatta szó nélkül. Úgy tett, mintha ő is a zene hatása alá került volna, de csak azt leste, hogyan kerülhet az öreg közelébe. Egy óvatlan pillanatban sikerült kikapnia a kezéből a furulyát. Az öreg fenyegetőn elindult felé, de Derzs két kézre fogta a hangszert, mintha el akarná törni. Az öreg nagyon megrémült és könyörgésre fogta.

Az öreg lehajtotta a fejét és nem tiltakozott.

Derzs odaadta, és közben leste, miként reagál az öreg. A lány érzékeny, ügyes ujjai végigsimogatták a hangszert. A végén egy furcsa kidudorodó gyűrű volt. A lány hosszú körme beleakadt a vájatba, aztán a hangszer szétnyílt, anyaga meglágyulva omlott le.

Derzs felpattant és megragadta az öreg tekercsért kapó kezét.

  A mélyvölgyben hamar leszállt az éj. A tábortűz lángjai mögött árnyak emelkedtek, hatalmas tornyokká nőttek. A sötétségben messze ragyogó színes ködök támadtak, közeledtek, távolodtak, össze-vissza vándoroltak. Egy narancsvörös tűzben égő feléjük lódult, mintha el akarná őket söpörni. Ahogy közelebb ért, egy barbár táltos látszott benne, táncolva, dobot verve. Láthatólag oda se figyelt rájuk. Avarisz felpattant, de aztán meredten megállt, mozdulni sem tudott. Egyetlen vigasza az lehetett, hogy mágikus vértje tette mozdulatlanná. Az istenek ereje védelmezte. Akadtak még erős istenek. Napváros hite őrizte istenei erejét.
Ádáz fegyvert vont és megindult a ködfolt felé. A táltos csak táncolt, csörgőt csörgetett, bőrköpenye suhogott, a nyakában csüngő fogak és karmok zörögtek. Ádáz elészökkent, fegyverét sújtásra emelte. A következő pillanatban mintha a feje mellett egy ég nagyságú dobot vert volna meg egy arányaiban hozzáillő kéz, a levegő földübörgött. Ádáz felüvöltött kínjában, aztán eldőlt és elnyelte a sötétség.
Noku mindezt látva, diadalmasan felkiáltott és belerohant az éjszakába. Senki sem állta útját. Szabad lett újra, szabad. Kikerülte a kavargó ködöket, a sötétség védelmében tovább futott. Avarisz már nem látta, sejtette csak, merre járhat. Aztán egy rémült sikoly hallatszott. A harcos elégedetten nyugtázta.
Hosszú volt az éjszaka, s a vért csak akkor engedte mozdulni a harcost, mikor felkelt a nap. Elsőként odafutott, ahol Ádázt leroskadni látta, de nem volt ott, és nem látszott nyoma, hogy onnan elvonszolták volna. Úgy tűnt, csak a szerencse vezetheti a barbár nyomába. Ez igen csak elkedvetlenítette. Aztán odament, ahonnan Noku sikolyát vélte hallani. Ő is eltűnt nyomtalanul. Avarisz hosszan töprengett, mi is történhetett itt az éjjel, de nem talált magyarázatra. Végül úgy döntött, egyedül is folytatja az utat. Vállára vette Ádáz elhagyott íját és nyilait, övére kötötte a kulacsot, hátára vetette Noku ételes zsákját, tetejébe rakta a barbár subáját, aztán tovább indult. Szokatlan volt számára a cipekedés, de szüksége lehetett bármelyik holmira. Most gondolt rá először, hogy jó lett volna egy szamarat hoznia. El is határozta, első adandó alkalommal beszerez egy málhást. Másnap szerencséjére egy gazdátlan lovat látott meg. Sikerült magához csalogatnia és felülnie rá. Így könnyebbé vált az utazás. Senkivel sem találkozott és semmi egyéb említésre méltó nem történt vele az úton. Sietett, hogy mielőbb maga mögött hagyhassa a völgyet, még mielőtt az újhold ideje elérkezik. Volt annyira bölcs, hogy az egyenes úton maradt. A völgy túlsó vége még messze volt, mikor eljött az újhold ideje. Sóhajtva gondolt Ádázra, sajnálta, hogy barátja nincs vele. Sietve tüzet gyújtott, remélve némi védelmét a fénynek. Az éj ugyanúgy kezdődött, mint a telihold éjszakája, de Avarisz érezte az erők komor fenyegetését. Tudta, nem hagyatkozhat csupán vértje védelmére. Elővonta a kardját és várt.
A sötétségből vad zsivaj támadt, fegyveres rémek, ocsmány szörnyek szökelltek körülötte. Láthatóan kerülték a tűz fényét, de nem tágítottak. Várták, hogy leégjen a máglya. Avarisz karddal a kezében indult a felhalmozott tűzre valókhoz és sikerült ráraknia néhány rönköt a tűzre. Messziről kolomp hangja hallatszott. Az éj riasztó népe csak merészebb lett tőle, de Avarisz kardja keményen közéjük kaszabolt. Riadtan ugrottak félre a csillanó kard elől. A messzeségből azonban mély zúgással ismeretlen fenyegetés közelgett. Avarisz sosem ismert félelmet érzett.

Mikor Ádáz magához tért, már dél felé járt az idő. Hatalmas ágakhoz kötözték ki két fa között, alig bírt moccanni is. Nem messze tőle egy sátortábor állt, a pataknál dalolva nők mostak, a gyerekek visongva viháncoltak. Távolabb csónakokkal halásztak a férfiak. A békés kép a falujára emlékeztette. A közelben csak egy fakunyhó állt magában, állatok szarvával díszítve. Ádáz valahogy tudta, abban a táltos lakik, az, akire ostoba őrjöngésében rátámadt.
Most nem volt ott Avarisz, hogy kérdezze. Félsz hitetlen? És a zsoldos nem tudta, bevallaná-e neki az igazságot, hogy fél, hogy retteg a táltos hatalmától. Ugyanakkor szerette volna, ha ott van a harcos, mert így semmi segítségben nem reménykedhetett, azt pedig belátta, saját erejéből aligha szabadul.
Alkonyodott, mikor a táltos előjött a kunyhójából. Hatalmasat ásított, mint aki most ébredt éppen, aztán elgondolkodva bámult Ádázra, mint aki mit sem tud arról, ki is az és hogyan került oda. Végül, elmosolyodva odalépett elé.

Míg Ádáz a patakban fürdött, a táltos tüzet rakott, és nyársra húzott húsdarabokat kezdett sütni. A zsoldos hamar visszajött. Örömmel fogadta a tűzön sültet vacsorára. 

A tűz mellett hosszan beszélgettek még, mesélt a táltos a törzsről, Ádáz a saját népéről, meg Napvárosról is. Hajnalodott, mikor pihenni tértek.

Ádáz az újholdig tartó időben a férfiakat oktatta fegyverforgatásra. Némelyikük meglepően ügyesnek bizonyult.
Ahogy eljött az újhold éjjele, hárman közülük Ádázzal és a táltossal, szembe indultak a veszedelemmel. Hallották messziről a rémítő zajt, majd rájuk törtek a fegyveres rémek és ocsmány szörnyek hordái. Távolban felhangzott a kolomp hangja. Ádáz karddal mindkét kezében nekik rontott. Három társa elszántan küzdött az oldalánál. Ahogy előrébb törtek, megláttak távolabb egy pislákoló tűz mellett viaskodó harcost. A rémek szűköltek a félelemtől, de harcra űzte őket a kolompszó. És ekkor a táltos dob feldübörgött. Ádáz azonnal felismerte a szörnyek ellenfelét.

A két harcos egymásnak vetette vállát és nekirontott az éj harcosainak. A kolomp és a dob hangja, varázsa egymásnak feszült.

Avarisz, feledve szökevény szolgája iránti haragját, elindult a hang felé.

A következő pillanatban elhallgatott a kolomp, helyette iszonyú, dühös üvöltés harsant, és Noku odavetődött Avarisz elé. A szörnyek még egyszer támadásba lendültek, de iramuk hamar megtört, és a dob dübörgése visszaűzte őket a sötétség mélyébe. Noku Avarisz felé nyújtotta az elorzott kolompot. A harcos eldugta azt vértje mögé. A fegyveresek harcra készen várakoztak, de nem jött újabb támadás. A dob egészen hajnalig dübörgött.
A hajnal fénye felragyogott a fegyvereken, és megmutatta Noku rettentő sebeit.
A táltos búcsút intett, aztán mint az álom ébredéskor, eltűnt, csak a hangja hallatszott még.

 A dob feldübörgött, hangját átvették a sziklák, beleremegett a föld is.

Minden lépésnél talált támaszt, kapaszkodót. Avarisz sem maradt le. Noku hosszan figyelte őket, és örült, hogy nem akarják ott hagyni.
Ahogy felértek, szinte belefutottak Derzsbe, aki mindjárt elújságolta a velük történteket. Avarisz elégedett lehetett, két tekercset is megszereztek, s ha csak az hiányzik, ott lesz a harmadik is. Az öreg előadott egy jókora ládát, amibe még a ló is beférhet és segített emelőcsigát szerkeszteni. Biztonságos felvonót készítettek, és felhúzták Nokut és a lovat is. Az öreg megbámulta Noku mély sebeit, aztán kötszert és gyógyfüveket hozott. A sebeket bekötözte, a zúzódásokat írral kenegette. A rabszolga nyöszörgött, de végül köszönte az ápolást.

Az öreg előhozott egyet. Ilea leterítette hímzett terítővel.
Avarisz elővette a tarisznyájából a főpap adta két kis dobozt. Az egyikben egy aranyrög lapult. A harcos keletnek tájolva az asztalra tette. Aztán a másik dobozból elővette, és nyugati irányba helyezte az igazi kincset, a darabka eilt. Azt suttogták még Napvárosban is, hogy a titokzatos fekete kő elnyeli a mágikus erőket. Avarisz azonban kételyek nélkül tette, amit a főpap rábízott. Közéjük helyezte a furulyát és a kolompot, aztán hangtalanul mondani kezdte a varázsigét. Ilea hirtelen felpattant az asztalra és megragadta a két hangszert. A következő pillanatban ő is eltűnt azokkal együtt.
Az öreg jajgatva roskadt a földre. Avarisz azonban fölrángatta.

Avarisz, Ádáz, Radna, Derzs és Noku megindultak Napváros felé. Az öreg, rövid töprengés után csatlakozott hozzájuk.
Három hónap múlva a lebukó nap fényében meglátták Napváros falait. Avarisz a kürtjével jelt adott, és a kapu megnyílt előttük. Az őrség egyik harcosa a főpaphoz kísérte őket.
Mindenki a nagytemplomban gyűlt össze, ahol a főpap már készült a szertartásra, mellyel eltörölheti AZ minden nyomát. Az oltáron ott volt a furulya, meg a kolomp, egy kürt, egy csörgő, és egy citera társaságában. Aztán ott termett a táltos és lerakta a dobverőjét. A mágikus erővel bírók érezték a hetedik jelenlétét is.
Eljött a pillanat. Nem lehetett tovább várni. A főpap előlépett és hangosan olvasta az igézetet. Hangja betöltötte a hatalmas termet.

A föld felmorajlott, az ég dübörgött, villámok csapkodtak, érezhető volt az elszabadult erő mérhetetlen hatalma, de egy éles sikoly jaja túlharsogta azt.

Ilea állt az eltűnt szobor talpazatán. Fekete haját, hosszú szoknyáját hátra lobogtatta a vihar, de kitárt karja megfékezte az erők tombolását. A dübörgés, zúgás lassan elhalkult, és a varázserő széthullt.

Vissza az első prózához >>