PRÓZÁK
A fehér terasz | A látomás | Buli kolbásszal |
Francia kártya | Világok oszlopai |
A látomás
Délután volt. Körülöttem zajongott a modern világ. Léptek kopogtak, csosszantak, trappoltak mellettem. Autók zúgtak, dudáltak, villamos zakatolt, csikorgott, labda pattogott, s mindez keveredett távoli kiáltások, nevetés, visongás hangjaival. A téren kavargott a tömeg. Vásároltak, rohantak, élték a hétköznapot az emberek. Nekem meg zúgott, lüktetett a fejem. Nehéz napom volt, és még nem jutottam végére a feladatoknak. Túl egy konferencián, de előtte egy fontos tárgyalásnak. Alig néhány üres perc jutott. Egy órától negyed kettőig. Kimerülten álltam, erőre lett volna szükségem. Szinte szomjaztam a megnyugtató, a megváltó csendet. A bevásárló központ mellett az egyik keskeny utca felé indultam. A szmogtól szürke falak közt haladtam, aztán egy keskeny, gyalogosnak való közhöz értem. A kerítésen túl kert volt, fák, naptól foltokban megvilágított fű, és virágillat. A zajos tértől alig néhány lépésnyire, szinte teljes csend fogadott. Talán ez vitt a nyitott kapun túlra. Mintha az idő fala nyílt volna meg, gyermekkorom nyarait idézte. A fejgörcs oldódni kezdett.
Mint ködből merült fel előttem a pavilon. Faragott díszeivel keleti kultúrákra emlékeztetett. Középen emelvény, azon asztal, mellette egy emberalak. Kíváncsiságom feléledt, közelebb mentem. Egy asszony ült ott, előtte sötét kristálygömb. Az asszony szeme sötét volt, titkok, álmok rejtőztek benne. A kristálygömb valahogy húzott egyre közelebb. Az asszony mosolygott, és számomra ismeretlen nyelven mondott valamit. A mozdulata érthető volt. Közelebb invitált. Mentem, mint akit megigéztek. Mást se láttam már, csak azt a gömböt.
Egy darabig csak néztem, felszíne kavarogni kezdett, majd a mélye megvilágosodott. Egy város tűnt fel egy folyó két partján, és a híd, mely köztük ívelt. Emberek jártak arra, az arcok, a ruhák keletet idézték. Aztán megláttam a lányt. Futva érkezett a hídhoz. Sötét ruhája hosszan lobogott. Meglepetten láttam, a szeme kék. Távolból idegen nyelvű kiáltozást hallottam, férfiak hangja, haragtól vibráló. A lány egy percre megtorpant, de látva, hogy mindkét irányból fenyegetően felé futnak, tovább lódult. Kendője kioldódott, elmaradt, haja szőkén lobogott utána, aztán a sötét ruha is lehullott, a fehér alsóruha alig takarta, de nem gátolta a mozgást. Felpattant a korlátra, aztán előre lépett. Fehér alakja a víz felé zuhant. Valaki felkiáltott. Talán én? A folyóban nem láttam már a lányt, de mintha a mélyben hatalmas kereszt hevert volna. Zavartan felnéztem, a távolban vastornyot láttam. Az Eiffel torony. - ismertem fel.
Nem tudom, hogy jöttem ki a kertből. Nem emlékszem, csak a szédülésre, ami elfogott.
Kezem tétován töredezett fakérget tapintott, majd lágyan a homlokom is odakoppant. Szédülten támaszkodtam a fatörzsnek.
- Rosszul van? Jöjjön, üljön le a padra!
Ezt nekem mondta valaki. Felnéztem. Két idősebb asszony állt mellettem, kezük óvón érintett.
- Köszönöm – hebegtem, és hagytam, hogy a padhoz kísérjenek.
Néhány pillanatig még ott álltak mellettem, aztán látva, hogy egyre inkább magamhoz térek, mosolyogva tovább mentek.
- A tárgyalás – jutott hirtelen eszembe, és az órámra pillantottam. Öt perccel múlt egy óra.
Mire indulnom kellett, már rendben voltam.
Túl a tárgyaláson visszatértem a térre. Zaj és tömeg fogadott, mint szinte mindig. Elsétáltam a keskeny mellékutca felé, kerestem az árnyas kertet. Szürke házak sora állt ott az alkony fényei közt. Kert nem volt sehol. Azóta többször jártam arra, kerestem, de többé nem találtam rá. Talán a hajsza, az éhség meg a sok kávé okozta látomás volt csak, de nem tudom feledni, sem a kertet, sem az ott látottakat, legyen az valóság vagy szimbólum.