Az oldal megtekintéséhez JavaScript1.1 szükséges. Ajánlott böngésző: Internet Explorer5.0-.

 

 

Borika sorsa

Nem ismertem szerényebb asszonyt Borikánál. Öreg édesanyjával élt egy ócska, belvárosi ház emeleti lakásában, ahová soha nem sütött be a nap.
Reggelenként eljárt a néhány épülettel odébb lévő munkahelyére, ahol telepelszámoltatóként dolgozott, – mikor még nagy volt a kereslet a szén és a tűzifa iránt. Az osztás, szorzás, köbözés töltötte ki mindennapjait.
Felváltva zakatolt keze alatt a tekerős, – száz éves – szorzógép, és a modernebb, de fél asztalt elfoglaló zajos számológép.
Egész nap nem lehetett hangját hallani, csak a munkájára összpontosított.

Mikor édesanyja örökre elment, még inkább magába fordult. Soha többet le nem vette a gyászruhát.

Borika vénlány volt, – legalábbis így mondta mindenki a háta mögött, – mert már közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz, de még férfit nem látott senki a közelében.
Kollégái egyszer csak észrevették, hogy teltebb az arca, alakja a szokásosnál, pedig nem evett többet, mint korábban. Reggel két fél szelet zsíros kenyér, délben a párja. Szinte hihetetlen, de éveken át ezen élt az asszony.
Egyszer csak nem jelentkezett munkába, betelefonált, hogy fiúgyermeknek adott életet.
Az újszülöttet az ő lánykori vezetéknevére anyakönyvezték, s soha, senki nem tudta meg, ki volt az apja.
Néhány hónap elteltével visszament dolgozni, a kicsit bölcsödébe adta.

Anyaként teljesen átalakult.
Addig ismeretlen vonás, – a mosoly – jelent meg az arcán, mikor gyermekéről beszélt.
Látszott, hogy értelmet adott életének az anyaság.
A kis Lackó szépen nőtt, okos, szőke fiúcska volt. Mindenki elismeréssel szólt jó modoráról, fiúknál szokatlan beszédességéről.

Mikor eljött a hét vége, anya és fia rendszeresen kirándulni mentek a Bükkbe, rossz idő esetén moziba, színházba.
Hétfőn Borika mindig jókedvűen kezdte a munkát, – a közös programok frissítő hatással voltak rá.

Ahogy a fiú cseperedett, feltételekhez kezdte kötni az anyjával közös kirándulásokat.
Először csak téliszalámis szendvicsre vágyott, majd különleges túracipőre, fényképezőgépre, karórára. Végül már kerékpár, robogó került megjelölésre a kívánságlistán.
Édesanyja addig csűrte-csavarta kevés fizetését, míg előbb-utóbb kiszorította a fia által megjelölt anyagi javakat.
A serdülőkor éveiben a gyerek teljesen megváltozott.
Már nem csak követelőző volt, de egyre durvább lett anyjával szemben. Soha nem ment vele kirándulni, hiába kérlelte.
Külföldi utazásra vágyott, de anyagiak híján ez elérhetetlennek tűnt.
- Adjuk el a Nagymama készleteit. – jött az ötlet Lackótól.
Borika ereklyeként őrizte a porcellán étkészletet, melyet még édesanyja kapott
egykor nászajándékba, de fájó szívvel elvitte a Bizományi Áruházba, hogy fia el tudjon menni barátaival a tengerpartra.
Az étkészletet követte a kakukkos óra, az ismeretlen festő csodálatos olajfestménye, a nagymama ékszerei.
Lassan az értékesebb tárgyak, – minden emlék – a Bizományin keresztül idegenekhez került.

Később a fiú barátaitól kért kölcsönöket, amit anyja nem győzött törleszteni.
Mégis, reménykedett, hogy egyszer majd jobbra fordul a helyzet. Talán, ha egy hozzá való kislánnyal összekerül, az majd megszelídíti, jobb emberré teszi az ő fiát – ebben bízott.

A középiskola elvégzése után a fiú munkába állt egy kereskedelmi cégnél.
Itt ismerkedett meg Zsuzsával, leendő élettársával.
Mikor a fiatalok elhatározták, hogy együtt akarnak élni, Lackó így szólt édesanyjához:
- Ez a lakás túl kicsi hármunknak. A szobák egybe nyílnak, csak zavarnánk egymást. Nem gondoltál még arra, hogy bemennél egy szociális otthonba?
Az asszony kővé dermedt.
- Hova gondolsz, fiam? – sírta el magát. Még csak hatvan éves múltam, és nem szorulok gondozásra. – védekezett.
- Már pedig itt nem maradhatsz. Ez a lakás nekünk kell – szögezte le határozottan a fiú. Keress magadnak helyet valahol! – szólította fel az anyját és rávágta az ajtót.

Borika megkeseredetten próbálkozott a városi szociális otthonba bekerülni, de itt nála jóval idősebb, ápolást igénylő emberek számára volt csak hely.
Hosszas keresgélés után vidéken, egy egyházi kezelésben lévő szeretetházban kapott elhelyezést.
Csak egy kézicsomagot vitt magával és fia fényképét, egy asztali tartóban.
Naponta többször kézbe vette, nézegette. Órákat állt az ablak előtt, reménykedve, hátha a bejáratnál feltűnik fia alakja. Hónapok, évek teltek el, de ő hiába várt.

- Nem látogatja senki. – mondta az igazgatónő az orvosnak, aki azért jött éppen az asszonyt megvizsgálni, mert gyakran kapott csillapíthatatlan sírógörcsöket.

2012. © A honlapot az Irodalmi Rádió készítette: www.irodalmiradio.hu