Él a bérc
Sárga lomb virít a szép Pilis hegyén.
Oszlopod kövén az őszi nap pihen.
Szikla kősebén fakadt virágedény -
szirmokon peregve, őrzi szép hitem.
Míg mesél a táj, szemed ragyog, talán
itt az angyalok születnek, él a bérc,
arca zord, ha sír az emberek baján -
könny, mi itt ered, ha jár a gond-lidérc.
Nyomja szívemet, ha földi lét-nyomor
szembe jön velem. Te védsz Pilis; hiszem.
Kő üzen, ha hull a lomb, továbbsodor -
zúg a szél, a fáknak ágain pihen.
Krisztus! Út porában él; benőtt szobor.
Szírt felett nyugodt a csend, velem lebeg.
Lelkemet ha gúzsba itt kötöd, nyomor
cifra díszeként mosolyt ma hadd vigyek.