nabis
|
Pont Avenban, 1888-ban egy alkalommal Gauguin ifjú festőtársát, Sérusier-t okította. A városszéli erdőben, a Bois d'Amourban sétálgattak, és Gauguin rámutatott egy facsoportra: "Milyennek látja e fákat?" - kérdezte, és megadta a formulaszerű tanácsot: "Zöldek, jól van, tegyen oda zöldet, a palettája legszebb zöldjét; ez az árnyék inkább kék, ne féljen olyan kéknek festeni, mint amennyire csak lehetséges, tiszta ultramarinnal; ezek a piros levelek? tegyen oda vöröset!" Sérusier e tanácsok alapján kis festői vázlatot készített, amelyet "Talizmán"-nak nevezett el, és megmutatta Párizsban a Julian Akadémián vele együtt tanuló Bonnard-nak és Maurice Denis-nek. Ő körülöttük bontakozott ki 1890 körül a Nabis mozgalma.
Festők Pont Avenban Maga a "nabis" szó héberül prófétát (megvilágosodást) jelent, félig komolyan, félig tréfásan nevezték így magukat a fiatalok, akik Paul Ranson - az 1908-ban megalapított Ranson Akadémia mestere - műtermében rendszeresen találkoztak. Paul Ranson
A Nabis képviselői Pierre Bonnard, Maurice Denis és Paul Sérusier mellett Édouard Vuillard, K. X. Roussel és Félix Vallotton voltak, de hozzájuk tartozott egy ideig a festőnek induló szobrász Maillol, a magyar Rippl-Rónai József, a holland Meyer de Hann. A Nabis művészeit a dekoratív festői hang jellemezte. Az impresszionizmusból indultak, elég sokáig megőrizték a bontott ecsetkezelést, de magukévá tették a Talizmán elveit, a komplementer-fokozást. Nagy szerepet játszott stílusukban a vonal, a japán fametszetektől tanult stilizálást a szecesszió vonalkultuszával elegyítették. Hiányzott belőlük a gauguini monumentalitás vagy mítosz utáni vágy, intim festők voltak. Kedvelt témájuk az impresszionistákra jellemző plein air kompozíciók sorozata és intérieurök (szobabelsők).
pierre bonnard Először jogot tanult, később csatlakozott a Nabis-csoporthoz. A nabik egyik alapító tagja, enteriőrjei (szobabelsők) posztimpresszionista tűzzel ragyognak. Közöttük a legérzékenyebb festő Bonnard volt, egyéni módon fogta össze képein a dekoratív koloritot és az atmoszferikus hatásokat érzékeltető bontott ecsetkezelést. Annak ellenére, hogy ecsetkezelése puha, az atmoszferikus játék megrezegteti a körvonalakat, mégis nagy szerepet szánt a kép kompozíciós egyensúlyának, a felületek, foltok dekoratív elrendezésének.
Az 1890-es évek közepétől gyakran visszatérő motívum Bonnard festészetében a családi étkezések bensőséges hangulatának felidézése. 1899-ben egész sorozatot készített ebben a témában, mint az Ebéd Grand-Lemps-ban. A merészen aszimmetrikus kompozíción a kép mélyébe fúródó hatalmas tálalóasztal síkja kissé megemelkedik, már-már felülnézetből látjuk a lámpa gyenge, vibráló fényében feloldódó tárgyakat. Az egységes perspektívának ez az alig érzékelhető megtörése labilissá teszi a kép szemlélőjének nézőpontját, ugyanakkor álomszerűen illékony közegbe invitálja a nézőt. Illusztrációinak, plakátjainak szecessziós-dekoratív formanyelve a "Revue Blanche" stílusának az egyik meghatározója. Több dekoratív pannót is festett. maurice denis Maurice Denis szerint a festmény nem más, mint színekkel befestett sík, amelyet bizonyos nézőpont szerint rendeztek el. Ehhez az elvhez hű maradt.
Maurice Denis mindenekelőtt mitológiai és vallásos tematikájú képeket festett ("Paradicsom", "A múzsák", "Angyali üdvözlet"). Stilizáló formanyelve leginkább közelítette meg a szecesszió nemzetközi stíluseszményét. Nagyobb dekoratív feladatokat is vállalt (Théátre des Champs Élysées, Le Vésinet-i kápolna falképei). Jelentősek művészeti írásai is ("Théories", 1890-1910, Paris, 1913; "Nouvelles Théories", Paris, 1921; "Histoire de l'art religieux", Paris, 1939). paul sérusier Bizonyos mértékig az összekötő kapocs szerepét játszotta a pont-aveni művészcsoport és a nabik között. 1888-ban ismerkedik meg Gauguinnal. Ebből a rövid találkozásból születik a híres Talizmán, egy szivardobozra festett tájkép “lilában, cinóberben, veronai zöldben és más tiszta színekben, ahogy a tubusban vannak, szinte semmi fehéret nem keverve hozzájuk”. Párizsba visszatérve Sérusier megmutatja művét a Julian.Akadémián tanuló társainak, Maurice Denis-nek, Bonnardnak, Vuillard-nak és Rousselnak, s ily módon megismerteti velük a pontaveni festők új esztétikáját. Együtt elhatározzák, hogy csoportot alakítanak, amelyet a héberül tanuló Cazalis nabinak (a próféta héber nyelven) nevezett el. A csoport vezéralakja Sérusier lett.
Műveit ragyogó színek jellemzik. (Éj Poulduban, 1889), hat rájuk Gauguin művészete is, de kevesebb bennük az erő, s több az anekdotikus elem. (Breton búcsú Cháteauneuf du-Faouban 1896). Mindenekelőtt a színek harmóniájára törekszik, s nem annyira eszmék ábrázolására. Ez a misztikus festő, a természet szerelmese. 1921-ben jelenik meg A festészet ABC-je című könyve, amelyben kijelenti, hogy a művészet alapvető törvényeit a primitíveknél kell keresni. édouard vuillard A Nabis festői közül Vuillard kompozíciós megoldásai voltak a legizgalmasabbak, a Degas képein is megfigyelhető keresett véletlenszerű komponálási mód jellemezte őket, sőt egy-egy képének tőmondatszerű megoldása, megépítettsége már-már a konstruktivizmus előhírnöke.
Fejlődése azonban megtört, visszakanyarodott az impresszionizmushoz, mégpedig annak akadémikus jellegű szárnyához. félix vallaton A sommázó dekorativitás leginkább Vallotton műveit jellemezte.
Félix Vallottont indulásakor Courbet és Manet inspirálta, átmenetileg hatott rá a pointillizmus is, legjobb művei azonban a Nabis dekoratív stílusához kapcsolódnak. Társaitól elkülönítette kemény rajza, klasszicizáló hangja. E vonatkozásban a 20. századi neoklasszicista irányok előfutára.
A Nabis újdonságai közé tartozott, hogy képviselői - a szecesszió zellemében - kiléptek a festészet elhatárolt keretei közül. Számos plakátot, színházi díszletet, dekoratív, díszítő feladatot készítettek, lényegében ők a modern plakátművészet, az alkalmazott grafika megteremtői. Fellendítették az illusztráció művészetét, a könyvművészetet, a litográfiát, a monotípiát. A "Revue Blanche" című folyóirat köré tömörültek, ott jelentek meg grafikai lapjaik. A folyóirat jellegzetes szecessziós termék, modellje számos más szecessziós revünek. A Nabis-csoport tehát a posztimpresszionizmus záróakkordja, ugyanakkor összefonódott már a szecesszióval és közvetlen előfutára a 20. századi modern törekvéseknek. Lényegében a szecesszió francia változatának, az "art nouveau"-nak a legerősebb irányzata.
rippl-rónai józsef Rippl-Rónai József Munkácsy tanítványa volt, festett is néhány zsánerképet, amelyben mestere stílusát követte. 1892-ben barátjával, a skót J. P. Knowlesszal Neuillybe költözött, itt festette az ún. "fekete korszakába" tartozó műveit: "Karcsú nő vázával", "Kalitkás lány" és "Öregasszony ibolyával" (1895). Ekkor került baráti kapcsolatba a Nabis festőivel. Az Öregasszony ibolyával az öregség általános emberi tartalmát, az elmúlás, a magány érzetét sugallja. Az öregasszony hétköznapi ruhája és a pillanat mulandóságának ibolyacsokra a festményt az általános jelképteremtés szintjéről a lírai, szubjektív, intim szférába emeli át. Ez az intim szobabelsőkben élő világ a francia Nabis képzőművész csoport egyes alkotóinak vásznain is uralkodó szerephez jutott. A modell mögötti tagolatlan, szürke térben a kandalló-sarok az egyetlen interieurre utaló jelzés, a sötét alaptónus visszafogott színei: a kék, az okkerbarna, az oliva zöld, a téglavörös és a lila. A jellegzetesen szecessziós kontúrrajzolat és a sziluettszerű ábrázolás a körvonalakon belül jelentkező plaszticitással, realisztikusabb látásmóddal párosul, ezt a formákat követő, látható ecsetvonások és az árnyékoló tónusok hozzák létre. Az arcon is finoman elmosódó árnyékbarázdák játszanak.
Samuel Bing, a párizsi Art Noveau Galéria tulajdonosa 1895-ben felkérte az akkor Párizsban élő Rippl-Rónai Józsefet egy kötet rajzainak elkészítésére; ezeket aztán kőre rajzolva, Georges Rodenbach hozzájuk írt verseivel jelentette meg Les Vierges (A szűzek) címmel. A Nő a kertben-téma gyakran visszatért a Nabis csoport művészetében. Rippl-Rónai rajzán a hangulati és tudati elemek képi összekapcsolását jól mutatja a termékenységet jelképező fánál sétáló, arányaiban is kiemelt leányalak. A művész az itt felvetett témát gobelinváltozatig fejlesztette tovább.
A francia Nabis képzőművész-csoport alkotójaként Rippl a csoport több tagjának portréját is elkészítette. A Bonnard-portré e sorozat része. Rippl szerint Bonnard "formára, észjárásra, művészetre igazi montmartre-i alak volt". A kép bensőségesen láttatja a közeli barát lírai alkatát, a modell magába mélyed, a formák lágyak, elmosódók. Az 1897-es portrén már feloldódnak a korábbi alkotások éles kontúrrajzai és eltűnik a síkszerű ábrázolás. A Bonnard-portrén, Rippl-Rónai színredukciós korszakának e darabjánál szürke, fekete és barna árnyalatokból építkezik. A festmény a világos és sötét foltok harmóniájából bontakozik ki. A részben árnyékba boruló arcot sötét haj, szakáll és bajusz keretezi. A modell fekete sziluett rajzolatával válik ki a szürkés háttérből. A laza ecsetvonások festékrétege vékony, áttetsző. A kompozíció érdekessége a szimmetrikus, átlós felépítés. A megszokott mellképekkel ellentétben a kézfej kinyúlik a kép látószögéből. ".... Rippl volt az egyetlen, aki friss, eleven vért hozott a magyar piktúrába, s idehaza ő egy személyben minden volt. Ő volt a magyar piktúrának a Cézanne-ja., Gauguinje, még az is, amit jobb értelemben vett impresszionizmusnak lehet nevezni..." írja Fülep Lajos a művészt méltató 1910-es tanulmányában. Az Enteriőr című képe abban az időben készült, amikor 1901-ben visszatért Párizsból, letelepedett Kaposváron, ahol könnyed ecsetkezeléssel sorra festi a kicsit álmos, barátságos polgári otthonokat bemutató enteriőrjeit. Ezek a zömmel biedermeier bútorokkal berendezett szobabelsők nemcsak meghittségükkel, hanem a festő által használt sajátosan üde színvilágukkal bájolják el ma is a nézőt.
|
