A legrégebbi írásos emlékekkel rendelkező kultúra a sumér civilizáció.

A sumér ékírás az i. e. 4. évezred végén alakult ki. Jeleit nyers agyagtáblákra vagy pecsételésre használt hengerek felületére nyomták, ezeket aztán kiégették. Összefoglalva irodalmuk jellemző vonásai:

• A vallásos irodalom részét képezték a himnuszok és a prózában megfogalmazott istenekről szóló történetek.
• A térség irodalmi életének legmagasabb szintű alkotásaként a Gilgames-eposzt szokás emlegetni. Ez a mű az ember sorsáról, halandóságáról és a rá kirótt szenvedésekről való elmélkedés.
• Kedvelték a bölcseleti hangvételű költeményeket, az ún. vetélkedéseket. (vitákat)

A legelső irodalmi mű a Gilgames eposz. Ebben, és más iratokban leírják a saját eredetüket, szólnak az özönvízről is. A saját állításuk szerint őket isteni erővel rendelkező lények teremtették, a "MÉH"( =az isteni fennsőbbség) segítségével. Leírják, hogy az özönvíz előtti korszakban 260000 ezer éven át 200 király uralkodott és fel is sorolják őket. A zsidók tőlük vették át a biblia ehhez képest nyúlfarknyi származási listáit. Ha a 260000 ezer év holdév akkor is 20000 évet jelent, tekintve, hogy az AL UBAID kultúra egyes lelőhelyein 14 réteget is találtak, nem lehetetlen, hogy a 20000 év valóság. Ez pedig azt jelenti, hogy a királyaik átlag 100 évig uralkodtak. Ha valóban isteni hatalommal bíró lények hozták őket létre, akkor nem hihetetlen a matuzsálemi kor. Az özönvíz leírása szerint a víz leapadása után ismét az égből szállt le a MÉ=MAG=Tudás. Lényegében ez szerepel a bibliában is csak kissé torzítva. A sumér iratok szerint azonosak a sumérok az AL-UBAID kultúra népével, amely népet az istenek teremtettek, és amely népesség az özönvíz előtti időben matuzsálemi kort ért meg. Az iratok tanúsága szerint az özönvíz után az istenek újra beavatkoztak, ők új tudást kaptak és ezzel teremtették újjá elpusztult világukat. Mellesleg ekkor vették el tőlük a hosszú életet. Valami hasonló szerepel a bibliában is nem? Az iratokból azt a következtetést is le lehet vonni, hogy annak a népességnek, melynek királyai városai 20000 éves múltja van, annak írással is kell rendelkeznie. Ez az írás pedig nem lehet más mint az eurázsiai térség legelterjedtebb írása, a rovásírás.

A Gilgames-ciklushoz hasonlóan kiterjedt mitikus elbeszélésekre épülő epikus hagyomány az indiai szanszkrit kultúrában is létrejött. Az indiai epikus szövegek sajátsága, hogy szoros szemléleti kapcsolatban vannak különböző vallásos költeménygyűjteményekkel és bölcsességi szertartásmagyarázó könyvekkel (upanisádok és szútrák). A hindu gondolkodás szerint e könyvek szemlélődő olvasása elvezeti az embert a világról és az istenekről való helyes szemlélethez. Ezért ezt az irodalmiságot összefoglaló néven védikus irodalomnak nevezzük. A védikus irodalommal szerves egységet alkot az i.e. 4. sz. és az i.e. sz. 4. sz. között kialakult és rögzített két nagy terjedelmű eposz, a Ramajana és a Mahabharata, melyeket a hindu vallás bizonyos felekezetei szintén szent könyveik között tartanak számon.

Kínai költő

Kínában a költészetnek különös rangja van. A kínaiak selyemre és bambusz-szeletekre írták könyveiket. A költészetnek és a zenének a kezdetektől olyan szerepet tulajdonítottak a kormányzásban, amelyet ma mindenki misztikus felfogásnak vagy a valóságtól ugyancsak távoli nézetnek tartana: úgy tartották, hogy azok a dallamok és dalok, melyeket országszerte játszanak és énekelnek, amelyeket a szertartások alkalmával előadnak, hatnak a kormányzásra, eldönthetik az ország vagy az uralkodóház sorsát. Ezért az írástudók, közhivatali rangok viselői gyűjtötték és ellenőrizték a dalokat és zeneműveket, s ha valahol még nem kanonizált, de figyelemre méltó művet találtak, azt mint a szép selymet vagy ékkövet, az udvarnak adományozták. (Sok olyan jeles, anonim darabja van a kínai költészetnek, melyről feljegyezték, hogy ki az „adományozója”.) Így keletkezett a hagyomány szerint a Dalok Könyve, a világirodalom legelső versgyűjteménye (i.e. 8-6. század), melyet később szent könyvként tiszteltek, mind a háromszáz versét fejből illett tudni valamennyi írástudónak. Úgy tekintették, mint a különféle szintű szertartások során előadott erkölcsjobbító énekek gyűjteményét, mely végső formáját magától a Szenttől, azaz Konfuciusztól kapta volna. Se vége, se hossza nem volt a magyarázatoknak, pár sornyi vershez sok oldalnyi kommentárt fűztek, szavanként szálazták az eredetileg javarészt egyszerű népdalokat, egyre bonyolultabb allegóriákat magyaráztak bele, egyre több szavát cserélték fel hasonló hangzású, de másként írandó írásjeggyel, hogy erkölcsi példázat, vagy a jobb kormányzásra utaló tanács váljon belőle.

Az eredetileg "Lao-ce", később "Tao tö king" című költemény az ókori kínai filozófiai irodalom legfontosabb művei közé tartozik. Óriási hatása volt az egész kínai gondolkodásra. Népszerűsége páratlannak bizonyult Európában is. Nem zárható ki az a lehetőség, hogy maga a "Lao-ce" több szerzőtől való gyűjtemény. A "Tao tö king" didaktikus költemény, bár a kínai fogalmak szerint igazi versnek csak bizonyos részeit lehet elismerni. Ritmikája és legdidaktikusabb részeinek is bizonyos költői fuvallata alapján, mint például a metaforikus kifejezésmód, olyan tankölteményként élvezhetjük, amelyben a tapogatózó, "homályos" és (a faluközösségi idill tekintetében) utópisztikus jellegű filozófia, hogy jobban megértesse magát, segítségül hívja a költészetet. Költőileg legmagasabb pontjain, például a 20. fejezetben, ez a mű határozottan elégikus jellegű, tehát a `tao` szerinti eszményt és a valóságot egymástól nagyon távolinak mutatja fel. Csuban tevékenykedett először reformer hivatalnokként, majd lett száműzetésében a kínai irodalom első nagy költője, Csü Jüan, akinek elégia-költészete klasszikus rangú.

Kleopátra és Ptolemaiosz neve a rosette-i kövön

Az egyiptomi első dinasztia alapítója, a régi egyiptomi csillagászok feltevése szerint, időszámításunk előtt mintegy négy évezreddel uralkodott. Az első dinasztia megalapítása Mena fáraó nevéhez fűződik. Uralkodása alatt bontakoztak ki az egyiptomi műveltség csírái, és az egyiptomi írásrendszer. Rosette város Alsó-Egyiptomban fekszik, a Nílus nyugati deltája egyik ágának bal partján, 15 kilométerre a Földközi-tengertől, itt találtak egy fekete bazalttáblát a földben, amin a szöveg háromféle írással volt bevésve: hieroglif, démotikus és görög írással, és ennek segítségével sikerült megfejteni az egyiptomi hieroglif írást.
 

Rosettei-i kő egy részlete

Az egyiptomi írásban 24 mássalhangzójel volt, amely a sémita ábécével nagyjából megegyezik. Az egyiptomiak, éppúgy, mint a többi keleti nép, magánhangzókat nem jelöltek az írásban. Ha pl. a zod (mondani) szót akarták leírni, csupán zd-t írtak. Úgynevezett értelmező (determinatív) jegyeket is használtak. Az értelmező jegyekre azért is szükség volt, mert az egyiptomi írásban egy és ugyanaz a jel hol szót, hol pedig mássalhangzót jelölt. Ez pedig az értelmező jelek igénybevétele nélkül természetesen sok félreértésre adott volna alkalmat. Maradjunk az előző példánál. A zod (elmondani) szót egy emberalakkal jelölték, aki a kezét ajkán tartja. A sura (inni) szót ugyanezzel a jellel ábrázolták, csakhogy még három hullámvonalat is rajzoltak melléje, amely jelezte, hogy a szó jelentése vízzel van összefüggésben.  A hieroglif írás az egyiptomiak reprezentáló írása volt. Emlékoszlopokon, sírfeliratokon hieroglifákat alkalmaztak. A köznapi életben, levelezésben, feljegyzésekben a hieratikus (papi) írást használták, amely körülbelül úgy viszonylik a hieroglifákhoz, mint az írott betű a nyomtatott betűhöz. Ezt az írást nádtollal, ecsettel vetették papiruszra. A hieratikus írás jeleiben már csak homályosan ismerhetők fel az ábrázolt tárgyak, amelyekre utalnak. Időszámításunk előtt a 8. században újfajta írást vezettek be Egyiptomban, amelyet a tudomány, Hérodotosz után, démotikus írásnak nevez, bizonyára azért, mert maga a nyelv, amely ebben az írásban fennmaradt, nem a hieroglifák klasszikus nyelve, hanem üzleti és magánügyekre vonatkozó iratokban használták, míg a hieroglifák nyelvét szent nyelvnek őrizték meg. A démotikus írás a hieratikus írás további leegyszerűsítése. Körülbelül 1000 esztendőn keresztül ezt az írást használták mindaddig, míg a kereszténység elterjedésével az egyiptomiak is át nem vették a görög ábécét.

Az egyiptomi irodalomban:

• három írásfajtát használtak: a hieroglifák szó- szótag és hangjelölő képjelek voltak, amelyeket a szent szövegek, fáraók cselekedeteinek lejegyzésére használtak. A hieratikus írás egyszerűbb volt az előzőnél, a papok használták, a démotikus volt a legegyszerűbb formájú, struktúrájú a három közül, így a mindennapi feljegyzések elkészítésekor azt használták.
• Az irodalom legkedveltebb műfaja az intelmek voltak, ezek praktikus életbölcsességeket, etikai problémák elemzését tartalmazták.
• Írtak novellákat, meséket is, az istenek (fáraók) tiszteletére pedig himnuszok készültek.