Vlagyimir Viszockij:
Lírikus / Лирическая
Marinának, Andinak
Vész szítta fákon feszül, kérgesül
madárkák sajgó siráma.
Ködlő fenyőkről a félsz rád vetül:
élsz, hol minden hiába?
Hullhat tengernyi meggyfa szirom,
lidérckönny szűz orgonára.
Bánkódnál? Szíved szívembe lopom:
szökünk tücsökpalotába.
Virágod ezer kövült év mögül
nem lát ki a napvilágra.
Ne hidd el mégse, hogy nincs más körül,
csak örök fenyők dúvad árnya.
Sorvadjon harmat levélen, dalon,
rengjen felhő madárra,
ki bánja? Szíved szívembe lopom:
ugrunk a tenger szavára.
Nem számít, melyik nap mely partra vet:
szökellünk hűvös habokban.
Karomban tartalak, elrejtelek,
hullám csitul majd nyomunkban.
Rabollak! Szíved raboltatni mer?
Vadul szorítlak-szeretlek.
Ha tücsköknél nem lenne számunkra hely,
örülnél sátornak, mennynek?
Előző 