|
|
-
Móczár Csaba verseihez -
Móczár Csaba bizonyára már tizenévesen gondolt a versírásra. Kötetében, az
Elfoglalt verssorok címűben nem
datálja visszamenőleg ezeket, de látszik egy olyan ív, ami folyamatosan
őrzi a versírás kezdeti hőjét, tüzét, elszánt akarását, helykeresését, az
értékeire való rákérdezést.
Kiváló a cím: "Elfoglalt verssorok". Kétfelé tágítja ki az
értelmezés határait. Elhelyezi magát a magyar költészeti hagyományban,
éreztetvén, hogy formailag az egykori "Nyolcak" csapatának
(leginkább új - romantikus, a verset tettként, morális és nemzeti
hagyománybeli értékként tekintő líra örököse (Utassy József és Kiss
Benedek erős képi és ritmizált versbeszéde idéződik – akár öntudatlanul
is); ennek nyomán pedig elődként és mintaként tekint Petőfire, Adyra és
József Attilára. Utóbbinak nevére írt költeményt, Adynak pedig "Az én
magyarságom" című versét vonatkoztatta, írta át önmagára Móczár. Egyik
legszebb versében, a Köd-fátyol - vízió címűben pedig, az
úgynevezett "létösszegző" versek műfajából Pilinszky Jánost idézi
meg.
Elfoglalt verssorok ezek abban az értelemben is, hogy az élet részévé, egy
fiatal ember önépítésének részévé avatják a verssírást, hogy "tiszta
lapra írhassam verseimet"- mondja. Ezzel teszi a lírát napi
elfoglaltsága, a világban való napi forgása céljává is.
A költőileg szemlélt gyakori toposzok (évszakok, szerelem, édesanya, 33.
életév) személyessé avatása folyik ebben a szigorúan rostált lírában,
amely néha magát is féken tartja. A rímhívásnak, könnyen pergő soroknak
ellen kell vagy éppen kellene állnia. (Móczárnak gyermekversei is vannak,
ott tudja kamatoztatni ezt a felszabadult, ének-beszéd szólamot.)
A szerelmet is költőien, rapszodikusan, szélsőségek között lengve éli meg:
teljes elfogadás, majd szakítás, új varázs váltja egymást, ebben az
alapvetően életrajzi mintákat mutató, elsősorban autobiografikus
élményekből táplálkozó lírában. Erős felütéssel indít az egyik legjobb: "Kedvedért
nyitom ki az évszakok ékszerdobozát..."
Különösen szerencsés, mikor – rapszódiához emelve – stilizálja fel egy
vonatút és fázós megérkezés eseményét, és önmaga emelkedettségére kellő
iróniával tekint: "viaskodom a tisztességgel, hűséggel, vággyal,
bujasággal/veled, önmagammal./(Ezen a ponton találkozom a kalauzzal.)"
Ha az elődök és a pátosz emelkedettsége kicsapódik is majd idővel ebből a
mámoros és ünnepibb hangból, akkor is marad a továbbiakra muníciója. Itt
álljon példaképp egy rövid négysoros, az Egy 1848-as katona naplójából
megmaradt sorok című:
... oly háború ez,
melyben szent templomok
ágyúvá öntött
harangjainak
nyelve köpi a
rézszínű halált...
Bízom Móczár Csaba gazdagodó, épülő líra-várában. Remélem, a "sárba
bakancsom, tollam" sora is csak azért "elfoglalt" már, mert ő
maga leírta ugyan, de az olvasó nem gondolja így.
dr. Budai Katalin
kritikus, szerkesztő
NEFMI, Művészeti Főosztály
|
