Az uralkodói, főúri udvar elkülönült, arisztokrata közönséghez szóló alkotások, illetve az ezek létrejöttét és előadását meghatározó intézményi keretek. Műnemei (udvari dráma, udvari színjáték, udvari epika és líra) és intézményei koronként változtak. Emlékei már az ókorból is fennmaradtak, ahol az uralkodó rétegek kultúrájában lényeges szerepet játszott az írásbeliség. A vezető műfajok, az istenkirályokat dicsőítő szövegek, amelyekben az uralkodó az eposzok igazi hőse, őt magasztalják a himnuszok, a krónikák. Szerzői a különleges társadalmi helyzetben élő és gondosan képzett írnokok, tudós papok, birodalmi főméltóságok, az uralkodóház tagjai, vagy éppen maga az uralkodó. Az ókori Görögországban a nemzetségfők, törzsi királyok köré tömörülő arisztokrácia lakomáin, ünnepségeken fellépő hivatásos, megkülönböztetett tiszteletnek örvendő dalnokok alkotásai, az arisztokrácia fényes származását bizonyító genealógikus énekek, az ősök legendás tetteit megörökítő hősénekek, történeti énekek. A római császárkorban ilyen értelmű udvari költészet nem alakult ki; sajátos kivétel Néro uralkodása: ő birodalmának legnagyobb költője szeretett volna lenni, s hogy szereplési vágyát kielégítse, megalapította a magáról elnevezett Neronia-ünnepeket, amelyeken a szokásos cirkuszi játékok mellett költői dalversenyek is voltak. Itt a császár is versenyre kelt az udvarába hívott költőkkel. Az indiai udvari költők - a szúták - dicsőítő és hőskölteményei eredeti formájukban nem, hanem a Mahabharátába beolvasztva maradtak fenn. A középkori európai udvari irodalom, a 12. században alakult ki Dél-Franciaországban, majd Itáliában, Németországban, Angliában, Skandináviában. Fő műfaja a trubadúrköltészet. A 12. század második felétől fokozatosan hanyatlott, de a reneszánsz idején új virágkorát élte. A műveltség központjaivá a fejedelmi udvarok váltak. Kimagasló jelentőségű volt a pápai udvar (ahol Petrarca volt az első udvaronc). Fontos változást jelentett az udvari irodalomban a műveltség színvonalának emelkedése (akadémiák alapítása), a latin nyelv, az antik világ kultusza. Mindez döntően hozzájárult az irodalom kettészakadásához: a középrétegek irodalmi igényeitől való elszakadáshoz.

1950-60 -as években kibontakozó francia filmművészeti irányzat. Főbb képviselői Truffaut, Godard, Rivette, Chabrol. Újszerű időkezelés, szokatlan vágás és montázstechnika, a filmes konvenciókkal szakító természetesség, őszinteség, érzelemmentes modor, az intellektuális
hatásra törekvés jellemzi. Az elnevezést később más országok újító filmművészeti irányzataira is alkalmazták, így a 60-as években megújuló magyar filmre is. Manapság átvitt értelemben bármely újszerű művészeti törekvést is ekképp neveznek.

Az 1920-as évek elejének magyar művészetében az avantgárdé törekvések mellett felerősödtek az újklasszicista tendenciák. Az első világháború után induló fiatal generáció képein monumentális nyugalmú aktok, heroikus hangvételű önarcképek és monumentális tájképek jelennek meg. Az emberi alakok Korb Erzsébetnél spirituális tartalmak hordozói (Kinyilatkoztatás), Patkó Károlynál az idilli Árkádia szereplői (Fürdőző nők), Szőnyi Istvánnál pedig hús-vér emberek megtestesítői (Vízparti jelenet). Grafikáikon és egyes képeiken még erősen érezhető az expresszionizmus és a kubizmus hatása, Aba-Novák Vilmos rajzain geometrizáló fénypászmák szabdalják szét a belső feszültségtől fűtött alakokat (Fény). Az aktkompozíciók mellett rendkívül hangsúlyosak az önarcképek, jellemzőek a "szerepjátszó" ábrázolások (Szőnyi István: Hegytetőn). Tájképeik egy-egy jellegzetes vidékhez kötődnek: Aba-Novák és Patkó más festőtársakkal együtt 1925-ben a Nagybányához közeli Felsőbányán, 1927-ben Igalon dolgoztak. Szőnyi 1924-ben a dunamenti Zebegényben telepedett le, festészetében ettől kezdve egyre jobban szerepet kapott a paraszti élet hétköznapjainak az ábrázolása. A stílus képviselői pályájuk következő szakaszában különböző irányba fejlődtek tovább: Aba-Novák és Patkó a római iskola első képviselői lettek, Szőnyi pedig a Gresham-kör (posztnagybányai festészet) egyik reprezentánsává vált. Számos más fiatal festő kezdte pályáját ezzel az újklasszicista stílussal. Az Árkádia-motívum vagy biblikus témák gyakran fordulnak elő Derkovits Gyula korai képein (Utolsó vacsora), de Jándi Dávid expresszív koloritú pasztelljei (Firenze látképe) vagy Paizs Goebel Jenő kompozíciói is idesorolhatóak (Szt. Sebestyén).

Az Nouveau realisme elnevezésű művészeti csoportot, s egyúttal irányzatot Pierre Restany, neves művészeti kritikus alapította 1960-ban. A POP-ART szellemiségével rokon, de rendkívül szerteágazó mozgalom a festészeti szubjektivizmussal és a közvetlen önkifejezés programjával szemben az alkotói tevékenység értelmét a művészeten kívüli tartományok kritikus feldolgozásában látta: a mindennapi élet banalitásainak hűvös, gyakran romboló értelmezésében, az elidegenedett tárgyias viszonyok ironikus bírálatában és a haszonelvű gépies civilizáció kigúnyolásában. Elvetette a romantikus zsenikultuszt és a század eleji dadaizmushoz hasonlóan hirdette, hogy "mindenki művész, minden lehet művészet". Az újrealizmust egyes szerzők NEODADAIZMUS-nak is nevezik, noha a dada szellemes, polgárpukkasztó radikalizmusát Restany irányzata nemegyszer édeskés, felszíni esztetizálással váltotta fel. A szűkebb értelemben vett új realisták közül több művész tevékenységéhez tapadt hozzá egy-egy jellegzetes fogalom, amelyből nem föltétlenül lett
ugyan külön irányzat, de bizonyos alkotói alapállás vagy technika megjelölésére azóta is használatos. Egyike ezeknek az AKKUMULÁCIO (felhalmozás). Arman és Cézár jellegzetes tárgyértelmezésére használatos kifejezésről van szó: ezek a művészek úgy lépték át az esztétikum határait a banális és az abszurd irányba, hogy különféle elhasznált tárgyakat (autók, kannák, csavarok) halmoztak fel a kiállítási teremben. Domborműszerűvé alakítva, plexidobozba gyűjtve vagy valamilyen szilárd alapzatra állítva ruházták fel őket ironikus vagy nosztalgikus jelleggel. A tárgyi világ értelmezésének másik jellegzetes módja, a csomagolás (EMPAQUETAGE) a bolgár származású Christo tevékenységében állandósult, aki kezdetben apró használati tárgyakat burkolt be a görög szobrászatot idéző drapériával, majd autókat, kiállítótermeket, hatalmas felhőkarcolókat és hegyeket is. Azon kívül, hogy a csomagnak és a becsomagolt dolog emlékképének feszültsége működésbe hozza a néző képzelőerejét, Christo tevékeny ségének politikai vonatkozásai is lettek, különösen akkor, amikor a Reichstag épületének becsomagolásához kért (és hosszú huzavona után kapott) engedélyt a hatóságoktól. Ugyancsak az újrealisták feltűnésével vált elterjedtté az ASSEMBLAGE fogalma (először Jean Dubuffet használta saját munkáinak leírására), ami a sík táblakép háromdimenzióssá való kibővítését jelenti. Többé-kevésbé szinonim tehát a COMBINE PAINTING, vagyis a kombinált festmény fogalmával, azzal, hogy általában több rajta az applikált elem: a művész különféle anyagok és használati tárgyak együtteséből formál plasztikus képet. A mozgalom egyik legjelentősebb tagja Yves Klein, akinek nevéhez többek között a MONOKRÓMIA (egyszínűség) fogalmát kapcsoljuk: egyetlen színnel festett úgy, hogy a festéket teljesen személytelenül vitte fel a vászonra, s így a kép egyfajta "anyagtalan végtelenség" színtere lett. Jean Tinguely bonyolult, de funkciótlanul működő szerkezetét a szakirodalom META-GÉPEKnek (önmagáról valló gép) nevezi, Daniel Spoerri ételmaradékokból komponált domborműveit pedig EAT ARTnak, vagyis "ehető művészetnek". Az Újrealista csoport jelentősebb tagjai voltak még a következő művészek: Mimmo Rotella, Niki de Saint-Phalle, Raymond Hains és Martfal Raysse.

1950-es évek francia prózájának egyik heterogén áramlatára alkalmazott gyűjtőfogalom. Nem egységes irodalmi irányzat, spontán írói megnyilvánulás. Képviselői csupán a tagadás alapelveiben értenek egyet. Az irodalmat jelrendszernek fogják fel, nem pedig a valóság tükrözésének. Úgy vélik a hősök ideje lejárt, nincs szükség jellemekre, anekdotára, meseszövésre. A mű alanya és tárgya is a hős kinek tudatán halad át minden. Az első új regénynek tartott mű Robbe-Grillet: Les Gommes (A radírok) című regénye.

Spanyol és dél-amerikai irodalmi mozgalom 1919-1926 között, fő célkitűzése, hogy a lírát megszabadítsa a retorikusságtól és szentimentalizmustól s fokozott képszerűséggel növelje kifejezőerejét (Borges)

Földalatti. Tágabb értelemben mindennemű illegálisan terjesztett irodalmi termék, szűkebb értelemben az újbaloldali mozgalmak egyik jellemző kulturális jelensége, a szűk körben, főleg kéziratban terjesztett irodalom. Az elnevezés az 1960-as években fellépő ellenkultúrák megjelöléseként jelent meg a bevett "konzumkultúra" és az állami kultúra elleni lázadásként. A földalatti mozgalomhoz nemcsak az irodalom, hanem más művészeti ágak is csatlakoztak. Utcai előadások, parkokban fellépő énekesek protest songjai, színielőadások, amelyeket nem szokásos színházi körülmények között amatőr színészek adnak elő, s mind formájukban, mind mondanivalójukban radikálisan különböznek a hagyományos színházi formáktól. A mozgalomból olyan híres darabok fejlődtek ki mint a Hair, vagy a Jesus Christ Superstar.
 

A comics szó a comic strip (komikus képregény) rövidítése. A kifejezés valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a képregény a múlt században kizárólag komikus eseményeket dolgozott fel, és csak századunkban vált kalandos és egzotikus történetek médiumává is. A hatvanas években az amerikai ellenkultúra-mozgalom a rendkívül népszerű kommersz képregényt úgy állította az alternatív társadalom szolgálatába, hogy hatásmechanizmusát teljes egészében megőrizte, noha nyelvileg, formailag és tartalmilag teljesen átalakította. Az underground comics (alternatív helyesírás szerint comix) hagyományait az úgynevezett "piszkos képregényben" (dirty comics) kereshetjük, mely a harmincas és negyvenes évek amerikai egyetemistáinak a műfaja volt. Az elnevezés kevésbé jelentős, főleg anonim rajzolók munkáit foglalja össze, akik pornográf és politikai töltésű rajzregényeikkel tiltakoztak a nyilvános vécék folklórjára emlékeztető módon. Az underground comics is tiltakozik és lázad.

Valamely eszményi, csupán a szerző képzeletében élő, megvalósíthatatlan társadalmi rendszer, államforma leírása. A kifejezés Thomas More: Utópia (1516) c. művének címéből származik, de előzményei már az ókorban is megtalálhatóak Pl. Platon: Az állam című dialógusa. Az eszményi állapotok leírását pozitív utópiának, az adott korban irreálisan rossznak, embertelennek mutatkozó társadalomképet pedig negatív utópiának, vagy anti utópiának nevezik. Pejoratív értelemben légvár, elérhetetlen célkitűzés, álmodozás vagy indokolatlan rémkép.

A hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos változása adja a ritmust. Balassi Bálint Hogy Júliára talála, így köszöne neki című versében is így keletkezik a ritmus.

Irodalmi, művészeti alkotásokból leszűrhető, általánosítható tanulság, "eszmei mondanivaló". Bizonyos műfajokban az alkotó elsődleges vagy kizárólagos célja az üzenet megfogalmazása. A modern irodalomtudomány általában óvakodik a műalkotás gazdag jelentésrétegeit és jelrendszerét leegyszerűsítő üzenet direkt megfogalmazásától, illetve számonkérésétől. Az információelmélet alapfogalmaként üzenet minden kódolt információ, amely a jeladótól kiindulva a csatornán keresztül a jelvevő (címzett) felé halad.