A primitív népeknél bizonyos tárgyak személyek megérintésének, vagy a velük való kapcsolatnak, illetve bizonyos rituális helyek látogatásának a tilalma. A szómágia körébe tartozó tabu valamely szó kimondását tiltja; pl. a szellemek, istenségek nevét, ami a hiedelem szerint bajt hoz az emberekre. Átvitt értelemben kényes témák szóbahozásának tiltása.

Tájleíró költészet. A leíró költészet egyik műfajcsoportja. Témája kizárólag vagy túlnyomórészt a táj; az ember csak közvetve jelenik meg a természeti környezetben. A természettudományos tanköltészettel szemben a tájköltészet alkotásaiban nem az önmagában vett természet, hanem a társadalmi-emberi mondanivaló a lényeges, a természeti motívumok ennek érzékeltetésére szolgálnak. Gyakori, hogy a táj hangulata szerelmi érzést sugároz. Az ókori európai költészetben a természet képei főként az idillek és
az elégiák részleteként jelennek meg, sztereotíp motívumokból felépített, stilizált fiktív tájképekben. A skolasztikának a földi környezettől való elfordulását a reneszánsz szünteti meg: az antik toposzokból ismert, stilizált tájképeket festi meg a költő a pásztori költészet sémái szerint. A szoros értelemben vett tájköltészet Európában a felvilágosodás és a romantika szülötte; ekkor fedezik fel a költők a természeti környezet valódi arculatát s azt a
lehetőséget, hogy ez saját érzéseik, hangulataik kifejezésére kiválóan alkalmas.

A támpillérek a gótikus katedrálisok oldalfalait megerősítő falak, melyek a támívek segítségével vezetik le az épület falaira nehezedő nyomást.

A részproblémákat elemző, összefüggéseket feltáró szakmunka, értekezés, dolgozat. A rendszeres és szervezett tudományos élet egyik legrégebbi műfaja. A tudományos igény fejlettségével már az ókori Indiában, Kínában, Japánban, a hellenizmus kulturális központjaiban, a középkori arab irodalomban, valamint a felvilágosodás kori irodalmakban is elterjedt. Traktátus néven az európai középkor is művelte. A cikknél nagyobb, a monográfiánál kisebb terjedelmű, jellemző publikációs formája a szakmai folyóiratoknak. A modern tanulmányok nemzetközi szabványokhoz igazodva jegyzetapparátussal készülnek. Gyakori formája a tanulmánynak a szépirodalmi vagy tudományos munkákat kísérő előszó vagy utószó is. Művészi stílusban írva érintkezik az esszé műfajával.

tauto = ugyanaz, logosz = beszéd: ugyanannak a mondanivalónak vagy nyelvi viszonynak fölösleges, újbóli kifejezése. Logikailag a hibás meghatározás és bizonyítás egyik fajtája (ugyanazt ugyanazzal). Stílushiba illetve nyelvhelyességi hiba, ha két olyan szót - pl. kötőszót - használ egymás után a beszélő, amikor egy is elegendő (pl. de azonban).

1.Színpadi vagy színházi előadás. 2. Hatásvadász, mesterkélt, nem természetes, külsőséges, látványosságra törekvő, túljátszott előadásmód. Az irodalomban a könnyfakasztó, érzelgős hangnem vagy a szónokias harsány előadásmód bíráló jellegű megnevezése.

Olyan festésmód, amelynél a festék víz és tojás emulziójával van elkeverve. Széleskörűen használták a 14-15. században, mind táblaképek, mind freskók festésére. Később veszített jelentőségéből.

olasz eredetű szó, máz nélkül kiégetett agyagot jelent. Az ebből készült használati tárgyak és szobrok gyűjtőneve.
 

Háromsoros strófaforma. A versszakok középső sora rímel a következő versszak első és harmadik sorával: (aba, bcb, cdc) Dante: Isteni színjáték.

Tandráma - olyan mű, melynek legfőbb célja a közönség meggyőzése valamely tétel, eszme helyességéről
 

Világszínház - az a felfogás mely szerint a földi élet nem más mint egy hatalmas színjáték amelyet nem az emberi akarat irányít (Calderon, Shakespeare)

Épületeket díszítő háromszög alakú oromzati mező. Az épületeket rendszerint mitológiai jeleneteket ábrázoló, mívesen megmunkált domborművekkel díszítették.

szóáradat. 1. Nagyobb terjedelmű drámai monológ, amelyet a szereplő egy lendülettel, egyfolytában mond el. 2. Dagályos, fellengzős szóáradat. A szónoklat olyan része amelynél a beszélő elragadtatja magát, túlfűtött szenvedélyességgel próbálja a közönséget meggyőzni. 3. Mondatalakzat, többszörösen összetett mondat, szerkezetét szabályosság és ritmikusság jellemzi.
 

Görögül = hely; a közismert, közkinccsé vált korokon átívelő költői kép, írói fordulat, cselekményelem. A hozzá kapcsolódó képzetek is mindig rokon jellegűek (eső = bánat, fürdetés = múlttól való megtisztulás). A modern irodalomtudomány szóhasználatában a toposz az irodalmi művek sorában fellépő azonos vagy hasonló jelentésű szövegrész, visszatérő kifejezés, klisé, séma, alkotói felfogás, szemléletmód.
 

A dráma egyik műfaja, uralkodó esztétikai minősége pedig a tragikum. A tragédia főszereplője a tragikus hős. A tragédia meghatározása Arisztotelész szerint: "A tragédia tehát komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása." komoly: A tragikus hősöknek a köznapi mértéket meghaladó hősöknek kell lenniük, hogy bukásuk kiválthassa a katarzist. befejezett: Befejezett az a mű, melynek van eleje, közepe és vége. Az eleje az a műnek, amely nem következik szükségszerűen valamiből, de ami után más következik. Közepe az a műnek, ami valamiből következik és utána más is áll. Vége az a műnek, ami valamiből következik, de utána nem áll más. meghatározott terjedelem: Amekkora terjedelmen belül bekövetkezik a szerencsésből a szerencsétlenbe történő fordulat, az a megfelelő terjedelme a tragédiának.
 

A tragikum és a komikum szimbiózisából előálló esztétikai minőség mely rendszerint az irodalmi tragikomédia műfajában jelentkezik - elsősorban az újkorra jellemző, jórészt a tragikus helyét foglalja el s a hétköznapi kisemberek ábrázolásában ölt testet.

Olyan értékszerkezet, amelyben hirtelen nagy, visszafordíthatatlan értékveszteség, értékpusztulás következik be. A cselekmény szintjén ez a kiemelkedő hősök halálában vagy lelki összeomlásában nyilvánul meg.
 

A tragikus hős átlagon felüli, de nem tökéletes. Többnyire a korszakban általánosan elismert, pozitív erkölcsi értékeket képviseli, céljaiért vállalja a harcot, s az ellenerőkkel való küzdelemben bukik el. Bukása a félelem és együttérzés érzelmeit váltja ki a nézőből, olvasóból, s megerősíti a hős által képviselt érdekek tiszteletét.

A transzavantgárd kifejezést először Achille Bonito Oliva neves olasz művészettörténész használta 1979-ben. Segítségével kívánta összefoglalni Sandro Chia, Francesco Clemente, Enzo Cucchi, Nicola de Maria és Mimmo Paladino művészetét, de a terminus vonatkozási köre csakhamar kiszélesedett. Hangsúlyozva a fiatal irányzat nemzeti jellegét, Oliva kezdetben kizárólag olasz transzavantgárdról beszélt, s csak később terjesztette ki jelentéskörét, amikor 1982-ben Nemzetközi transzavantgárd címmel megjelentette a hasonló nyugat-európai és amerikai törekvéseket is magába foglaló könyvét. Ettől kezdve a transzavantgárd kifejezés az alkotói törekvések rendkívül széles skálájának összefoglalására szolgál: lényegében minden olyan mű beletartozhat, ami keletkezését tekintve új (vagyis többé-kevésbé a nyolcvanas években született), de koncepcióját tekintve régi. A tág jelentéskörű terminus elválaszthatatlan feltalálójának művészetszemléletétől. Oliva szerint a hetvenes évek derekán válságba került az állandó megújulás eszméje, ami a huszadik század összes avantgárdista törekvésének vezérmotívuma volt. Miután többé-kevésbé minden formai újítás megvalósult, csődöt mondott a "nyelvészeti darwinizmus" modernista eszméje, s ezzel párhuzamosan a művészet társadalmi mozgósító ereje is kimerült. Az előállt helyzetet Oliva mégsem avantgárd-ellenesnek, hanem transzavantgárdnak nevezi - vagyis átmeneti avantgárdizmusnak, illetve az átmeneti időszak avantgárdizmusának. A transzavantgárd művészetét nagyon nehéz jellemezni, mert egymásnak néha homlokegyenest ellentmondó alkotói törekvések is beletartoznak. Annyi mindenesetre elmondható, hogy olyan művészetről van szó, amely elsősorban az intuícióra és a képzelőerőre esküszik. Az új médiumok nyújtotta lehetőségek helyett szinte kizárólag a festészet kifejezőerejében hisz, de a szenvedélyes, érzéki festői jelírás szinte sohasem egy meghatározott fejlődési cél elérésének eszköze. Ezt a művészetet a továbblépés lehetősége helyett inkább a visszapillantás foglalkoztatja: a képeken a művészettörténet különféle periódusaiból (manierizmus, klasszicizmus, romantika, expresszionizmus) jelennek meg idézetek, melyeket azután a művész rendszerint egy mélységesen személyes szemszögből ír át és értelmez. Az is gyakran előfordul azonban, hogy nemcsak az idézetek származnak a múltból, hanem az átírás és értelmezés stílusa is kölcsönzött. Ez már joggal sejteti, hogy a transzavantgárdban az eklektikus magatartás olyan gátlástalanná vált, mint a modern művészet történetében még soha.

Túlhaladni, meghaladni. Vallásbölcseleti értelemben a végesnek tartott tárgyi világgal szembeállított, azon túllévő végtelen, amely így minden istenhit létalapja. filozófiai értelemben a tapasztalaton felüli, attól független létező. A lélektanban a tudatalatti. Az irodalomban és a művészetben a műalkotás konkrét, kifejezett jelentésén túli, atmoszférikusan érzékeltetett vagy sejtetett, általános üzenete.