11–13. századbeli filozófiai irányzat, gondolkodásbeli módszer, melyet a tények, jelenségek közti rendkívül erős ok-okozati összefüggés megteremtése, a gondolatok egymásra épülése jellemez. Ezt a gondolkodási és bizonyítási módszert az iskolákban, egyetemeken tanították, innen az elnevezés. Hit és tudás viszonyában árnyaltabban foglal állást, nem kizáró, hanem egymást feltételező tényezőkről beszél: "Credo ut intelligam, intelligo ut credam" (Hiszek, hogy tudjak, tudok, hogy higgyek) A skolasztika atyja: Szt. Anzelm (1033–1109). A skolasztika fejedelme: Aquinoi Szt. Tamás (1224–1274). Összefoglalója és rendszerezője a középkori filozófiának (tomizmus, neotomizmus). Főműve: Summa teologica. Merev hierarchikus világkép jellemzi, mely szerint a világ az élettelen anyagtól jut el az abszolút és
tiszta szellemig (Istenig). Az ember középen helyezkedik el a maga anyagi és szellemi voltával. Társadalomképét is a hierarchia határozza meg, mely a nincstelen jobbágytól terjed az uralkodóig. A hierarchiában elfoglalt hely nem minősíti az embert. Az alattvalónak kötelessége szolgálnia a felette állót, annak viszont kötelessége gondoskodnia az alattvalóról. A hierarchia alapvetően kizárja a társadalmi mobilitást (mozgást), de megadja a belső békét és harmóniát az embernek. Aquinoi Szt. Tamás: Isten bizonyítékai (Istenhez vezető öt út):
1. mozgás
2. létesítő okság
3. kontingencia (esetlegesség elve)
4. a különböző létkötelességi fokozatok
5. a célszerűség elve

A világfájdalom egy sajátos megjelenési formája, rosszkedv, levertség: a 19. -20. századi költészet egyik alaptémája. Nem a mű unalmasságát jelenti, hanem életérzést, a főhős mélabúját, esetleg cinizmusát. A világirodalom gyöngyszemei közé tartoznak a spleen irodalmi kifejeződései, különösen a romantikus és szimbolista lírában, valamint a modern francia regényben (pl. Byron elbeszélő költeményeinek számos hőse, Puskin Anyeginje és Baudelaire költészete).
 

Általános értelemben, versszak - itáliai eredetű strófa, nyolc, egyenként 11 szótagos hangsúlyos jambikus sorból áll, rímképlete abababcc

A művészet egyik egyneműsítő eljárása, amely jellemző a művészi általánosításra, elvonatkoztatásra - főleg a szimbólikus-, allegórikus művészetekben jelentkezik

A műalkotás intenzitását növelő eljárás, amely tartalmilag a tipikusság megteremtésével, formailag pedig a tartalom megkívánta legkifejezőbb formai elemek kialakításával azonos

Olyan versszerű sorokba tördelt költemény amelynek szabályozott versritmusa nincsen - verstanilag kötetlen formát jelent. Amit ma, szabad versnek nevezünk, valójában a mediterrán-kisázsiai kulturális térség hagyományos költői formanyelve; mindenki számára megközelíthető lelőhelye a Biblia, jelesen az Ószövetség; annak mögöttes téridejében földereng az ősiség kultúrája. Az óhéber verselésnek egyik formaeleme az a fajta gondolatritmus, amelynek két tagja a sorkezdeti szavak ismétlése a sorvégeken. Továbbá: a sorkezdeti szavak ismétlése a következő sor (mondat) elején. A hosszú századokon át uralkodó rímet kiiktatva, Whitman versnyelve alapeszközei közé sorolta az alliterációt, az úgynevezett strukturális betűrímet. Pl.: "Tegnap hőség volt. Kövér nők kóválygó fejjel, lihegve legyezték magukat. Sovány nők sápadtan hevertek hencsereken vagy lustán libegtek mint liliomok a langyos tó vizén." A gondolatritmus és az ismétlés a retorika, az ékesszólás formaeszköze is. Whitman leleménye és fortélya abban áll, hogy az ősi formaelemekkel az időszerű, elméje, szeme, érzékszervei számára közvetlenül tapasztalható valóságot lényegítette verssé. Whitman hatása óriási, páratlan az újkori világlírában. A szabad vers neki köszönhetően lett a huszadik században a költészet köznyelve. Már a múlt század végén (1887) megjelenik Franciaországban Gustave Kahn szabad verseinek gyűjteménye, s nincs nemzeti irodalom Európában, ahol már az avantgarde robbanása előtt ne tűnt volna föl a szabadverselők, jelentős, nagy formátumú költőinek egész sora. Az elmúlt évszázad alatt a szabad vers szétágazott: a whitmani típusú parttalan mellett kialakult a kötött formaelemeket furfangosan rejtegető alakzat. De korántsem a formán fordult meg minden: "A régi fajta versben a ritmikai erő nagy mértékben befolyásolja a tartalmi jelentést; most ez utóbbi egy egyre szabadabbá váló ritmus formájában fejeződik ki, amely így fokozatosan alkalmazkodik az érzelemhez. E között a forma és a köznapi beszéd között ma már nem metrikai konvencióknak való alávetettség jelenti a különbséget, hanem az, hogy a szavak egy bizonyos elrendezéséből keletkező ritmus pontosan megfelel e szavak és tartalmak érzelmi árnyalatának." Rég nyilvánvaló, a szabad vers is kötött forma, csak éppen mások a kötöttségei, mint a rímes-metrumos versalakzatoknak. A vers mindig egyfajta önként vállalt, sajátos fegyelem szerinti beszéd.

Az enyhébb humorral szemben a komikum élesebb fajtája, az alantasság kategóriájába tartozó, negatív jelenségek bírálata a gúny eszközeivel, ami gyakran torzítással, fantasztikummal párosul - ha az alantasságba a fenség elemei vegyülnek, a szatíra groteszkbe csap át.

Szatírdráma - ókori görög, komédiázó színjátéktípus, mely a lónak öltözött szereplők, a szatírok főszerepet játszó kórusától kapta a nevét.

A századforduló (1890-1910) jellegzetes művészeti irányzata - az akadémizmussal és historizáló művészetekkel szemben egységes, valamilyen művészeti ágat átfogó új stílust kívánt meghonosítani - felfokozott stilizálás, gazdag növényi vagy geometrikus ornamentika, vonalkultusz, a lokálszínezés, szimbolizálási és allegorizálási hajlam jellemezte - bizarr, misztikus, csodás témák vonzották, dekadens életérzésnek adott hangot egyfajta beteges, elvont szépségideál jegyében, túldíszített formanyelvvel. A magyar elnevezés a latin ‘kivonulni’ szóból ered. A német elnevezések (Jugendstil, Blumenstil) az újítójellegére, illetve a virágmotívumra utalnak. Az olasz elnevezés 'arte nuovo' és a francia l’Art Nouvelle szintén az új művészet nyitányaként értelmezi. Világképi jellemzője a polgári lét unalmából, egyhangúságából való elvágyódás, tényleges vagy elképzelt kivonulás, az otthontalanság érzet, a mesterséges élmények keresése (alkohol, kábítószer), a felfokozott és túlfűtött erotika, az átesztétizált halálvágy. Formavilágára az erős díszítettség, a növényi és állati ornamentika, a keleti és folklórelemek használata, a motívumok indázó gyűrűzése, az erőteljes és dekoratív színek (arany, vörös, méregzöld, fekete) jellemző. Elsősorban az építészetben és iparművészetben hozott létre jelentős alkotásokat, az irodalomban mint a századforduló törekvéseinek összefoglalása jelentkezik.

A nyelvtudománynak a nyelvi formák jelentésével és a jelentések változásával foglalkozó ága, illetve a szemiotika azon ága amelyik a jelek és a jelölt tárgyak, a jelek és jelentés közötti viszonyokat tanulmányozza.
 

Általános jeltudomány, amely a jelhelyzet általános modelljével, valamely tárgy, dolog, tulajdonság jellé válásával, a jelek osztályozásával, a jelelméleti törvényszerűségek meghatározásával foglalkozik.

A Duna-menti kisvárosban 1928-ban alakult meg a művésztelep, amelynek tagjai elsősorban az ún. római iskola stílusát követték, de közéjük tartozott újklasszicista, majd meseszerűen naiv képeivel Paizs-Goebel Jenő is (Aranykor), Barcsay Jenő művészetében pedig a város és a táj látványának egyre szerkezetesebb átírása dominált (Dombos táj, 1934). A "szentendrei művészet" ugyanakkor nem csak a kolónia tagjaihoz köthető: számos, különböző generációhoz tartozó, eltérő festői stílust képviselő művész élt és alkotott a városban. A nyári hónapokban itt dolgozott a Nyolcak hajdani tagja, Czóbel Béla, aki ekkorra már könnyeden oldott, franciás festői stílust alakított ki (Műteremben, 1922). Vajda Lajos művészetében a város és környékének motívumai, épületei, népművészete hatott. Paraszt barokk házhomlokzatok (Szentendrei házak feszülettel, 1937), szerb ikonok és önarcképek (Felmutató ikonos önarckép, 1936) vetítődnek egymásra finomvonalú ceruzarajzain. A fiatalon meghalt Vajda útját barátja Korniss Dezső folytatta, geometrikus rendbe szerveződő festményein a magyar népművészet groteszk hangvétellel párosul (Tücsöklakodalom, 1948). Ámos Imre festészete a zsidó kultúrában gyökerezik, képein vallási szimbólumok jelennek meg (Kabbalista, 1938), de az idilli hangulat fokozatosan szürreális víziónak adja át a helyét, tragikus ábrázolásai szinte előrevetítik alkotójának tragikus sorsát (Sötét idők, 1940). Szentendre 1945 után is megmaradt "művészvárosnak", napjainkig számtalan művész fordult meg itt, a jelentősebb alkotóknak önálló múzeuma is nyílt (pl. Barcsay, Czóbel, Vajda).

Irodalmi irányzat a 18. század második felében - a felvilágosodáson belül a szubjektivitás rejtett mélységeinek feltárásával a romantika felé nyitott utat - uralkodó műfaja a líra és a regény, kivált a napló és a levél-regény (Richardson, Sterne, Rousseau)

sensus = érzés, benyomás latinul. Ismeretelméleti tan. Szélsőséges hirdetői szerint csak az érzékszervek által szerzett tapasztalatok és a velük igazolt állítások fogadhatók el. A szenzualizmusra minden művészet nagymértékben támaszkodik, de támaszkodik a fantáziára, az absztrakcióra (elvonatkoztatás) is. Az alkotó általában nem csak az érzékszervek által szerzett tapasztalatokra támaszkodik, hanem arra törekszik, hogy a mű hatásában az érzéki tapasztalatok gondolati feldolgozása is végbemenjen. A szenzualizmussal ellentétes felfogás az intuicionizmus.

16. századi magyar históriás énekek novellisztikus verses műfaja, profán, többnyire szerelmi tárgykör, szórakoztató jelleg, lélektani motiváció jellemzi

Irodalmi és festészeti mozgalom, amely Franciaországban virágzott a 19. század végén. A szimbolista festők elutasították a realizmust; úgy vélték, a festményeknek gondolatokat és lelkiállapotokat kell közvetíteniük, nem pedig csak egyszerűen lemásolniuk a látható világot. Stílusuk az ékszerszerű gazdagságtól a fakó szerénységig váltakozott, de mindannyian a másság érzetének a megjelenítését tűzték ki célul. Népszerűek voltak a vallási és mitológiai témák; az erotika, a halál és a bűn ábrázolása is gyakran előfordult.

Hagyományos értelemben az allegória párja, a jelképes művészi ábrázolás egyik fajtája - valamely gondolat, eszme, fogalom jele, jelképe, melynek a képzettársítás folytán gazdag jelentésbeli, érzelmi, hangulati töltése van.

A modern művészet egyik eljárása, térben egymástól távoli, de egyidejű események, illetve időben távoli de rokonítható jelenségek egyidejű ábrázolása

Diderot által megfogalmazott elv, mely szerint a színésznek hideg fejjel, józan mérlegeléssel kell az érzések, indulatok illúzióját keltenie, személyileg a legtökéletesebb nyugalommal kell művészileg a legérzékenyebbnek lennie

Különböző érzékelési szférákhoz tartozó jelenségek szerves egységére épülő költői kép, melynek alapja az, hogy olykor az érzéki ingereket nemcsak a nekik megfelelő, hanem más érzékszervek is közvetítenek - különösen a szimbolizmus alkalmazta.

A szoc-art a hetvenes és a nyolcvanas évek szovjet alternatív művészetének legerősebb áramlata, amit a nyugati közönség (de a keleti is) csak a gorbacsovi peresztrojka fölerősödése után ismerhetett meg igazán. A Szovjetunióban 1934-től kezdődően az úgynevezett szocialista realizmus volt a kötelező művészeti hitvallás, olyannyira, hogy a hatóságok változó intenzitással ugyan, de minden más kezdeményezést üldöztek. Éppen ezért, a szovjet alternatíva szoc-artnak keresztelt központi magva csak titokban csírázhatott ki a hetvenes évek elején. Vladimír Levszov etimológiája szerint a szocialista realizmus és a pop-art összevonásáról van szó. Miután a fiatal művészek szó szerint a bőrükön tapasztalták, mivel jár az, ha valamelyik nyugati irányzathoz próbálnak csatlakozni (hivatalos nyelven: "behódolni valamely ellenséges, dekadens burzsoá ideológiának"), kitaláltak egy igen ravasz eljárást. Nem kívülről rontottak neki a szocreál szemléletnek, hanem belülről: a POP-ART-bóI ismert recept szerint úgy tettek, mintha komolyan vennék az ideológiai kliséket, szépen beépítették őket a műveikbe, de oly módon, hogy a humor, az irónia vagy a paródia eszközeivel semlegesítsék eredeti jelentésüket. Más szóval, kissé túljátszották a művészre kirótt feladatot, s a kényszerből máris szabadság született. Hasonló eljárással kezelték például a szocializmus hőseinek ikonográfiáját, mint ahogy mondjuk Warhol a leves konzervet, a disznófejet vagy egy tömeggyilkos fotóját. A szoc-art legjelentősebb, immár Nyugaton is sztárként ünnepelt képviselői Bulatov, Kabakov, Komar és Melamid.

A szolnoki művésztelep August von Pettenkofen osztrák festő 1851-től kezdődő szolnoki látogatásaival számlálhatja első, spontán szerveződésű korszakát. A sokat utazó művész összekötő kapocs volt Párizs és Közép-Európa között. Számos osztrák és magyar festő figyelmét ő terelte először Szolnok felé konvenciómentes, érzéssel teli ábrázolásmódjával. A pontos, illetve a folyók partján párás síkvidéki táj sajátos levegője miatt egy szürkésen összefogott alapkarakter jellemezte apró képeit, melyek jól érzékeltetik a napfény és a meleg árnyékok jelenlétét. Ez a nagybányai festők előkészületi, u. n. finom naturalista éveinek művészi dilemmájára éppúgy rímel, mint a holland kortársak hágai iskolájának megoldásaira. És ahogy másutt, úgy Szolnokon is hamarosan kifejlődött a színesebb látásmód, mely a visszaverődő fények plein-air ábrázolásával gazdagította a képek összhatását. A Párizsban Munkácsy M. környezetében dolgozó Deák-Ébner Lajost és Aggházy Gyulát annyira fellelkesítette Pettenkofen Szolnok-élménye, hogy az előbbi 1875-től 1887-ig minden nyarát Szolnokon töltötte és csak télen ment vissza Párizsba, az utóbbi pedig 1876-ban egy egész évet töltött az alföldi városkában. 1875-78 körül készített szolnoki tájképtanulmányaik - a Münchenből csak átmenetileg ide kiránduló Böhm Páléival együtt - a magyar plein-air korai értékes eredményei. Szolnok harmadik korszaka a művésztelep 1899-1902 közötti hivatalos beindításához köthető. Ekkori legjelentékenyebb mestere Fényes Adolf és Bihari Sándor volt. Mellettük Szilányi Lajos, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc főként tájfestőként, Zombory Lajos pedig állatfestőként vált híressé. Bár kivétel nélkül foglalkoztak a plein-air itt meghonosítható alkalmazásával, egységes stílust, sajátos "szolnoki iskolát" nem fejlesztettek ki, ez nem is tartozott célkitűzései közé. Jelentőségük sem éri el a náluk egységesebben, következetesebben fellépő nagybányai mesterekét.

Itáliai eredetű versforma - alapformájában két négysoros és két háromsoros versszakból áll - leggyakoribb rímképlete: abab abab cdc dcd vagy abba abba cde cde - nevezetes a Shakespeare által kialakított formája is, strófatagolás nélkül ababcdcdefefgg rímképlettel - a szonett első világhírű mestere, Petrarca.

Görög filozófiai iskola (i.e. 4 - 6. századi) mely természetfelfogását tekintve naiv materialista volt, s különösen etikájával, az élnitudásról vallott felfogásával hatott - a rendületlen nyugalom elvét hirdetve megvetette az érzelmeket és szenvedélyeket, a harmonikus szépséget állította előtérbe - később a rómaiaknál vált népszerű felfogássá az "őrült császárok korában"  - fő képviselője ebben a korban Seneca aki a keleti bölcseletből átvett befelé fordulással egészítette ki a sztoicizmus tanait.

A 20. század elején Kazimir Malevics által kifejlesztett stílusirányzat. Tiszta mértani – tehát absztrakt – formákra szorítkozik, ezekkel kíván elérni minden emocionális hatást.

A szürrealizmus Franciaországban, az 1920-as években született. Fő teoretikusának, Bretonnak a szavaival, az volt a célja, hogy "feloldja az álom és a valóság között korábban feltételezett ellentmondást". A megszokott kerékvágásból kizökkentő, illogikus jeleneteket festettek fotografikus pontossággal, furcsa teremtményeket alkottak mindennapi tárgyak gyűjteményeiből, valamint új festészeti technikákat találtak ki, amelyek hagyták, hogy a tudattalan kibontakozzon. A figuratív szürrealista képek egy elidegenedett világot ábrázolnak, amelynek képzetei az álomszerű nyugalomtól a lidércnyomásig váltakoznak.