Filozófiai irányzat a 17-18. században, azt vallja, hogy az emberi megismerés forrása a ráció, az ész, s fogalmaink a tapasztalat előtt és attól függetlenül léteznek (Descartes, Spinoza, Leibnitz) - tágabb értelemben az irracionalizmussal, a vallásos, misztikus gondolkodással szemben az emberi értelem megismerő képességét, a világ megismerhetőségét valló filozófiai nézetek összessége

A görög rapszodoszok (epikus énekmondók) által előadott költemény - felindult lelkiállapotot tükröző, szaggatott szerkezetű-gondolatmenetű, egyenetlen ritmusú lírai költemény

A realizmus a pillanatnyi jelenségekkel, a felszín tünékenységével szemben a valóság lényeges elemeit hangsúlyozza. A lényegi összefüggések sűrített kidomborítása céljából elkerüli a véletlenszerű elemeket, és mondanivalóját tömörít. A tájfestésben részletmentesen, összefogott ecsetkezeléssel, nagy egységekben adja vissza az eléje táruló valóságot és gondja van a belső lényeg érzékeltetésére is. Magyarországon a 19. század harmadik harmadától kezdve terjedt el a realista szemléletmód, melynek napjainkig is számos követője ismeretes. Paál László, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Mészöly Géza, Mednyánszky László, Deák Ébner Lajos, Bihari Sándor, Fényes Adolf, a nagybányai művésztelep festőinek mindegyike, Koszta József, Rudnay Gyula, Tornyai János mellett még számos magyar festő kapcsolódik, legalább munkásságának egy periódusában, a realizmushoz.

Az európai művelődéstörténetnek az 1300-as évektől az 1500-as (Angliában az 1600-as) évekig terjedő korszaka és egyúttal az ebben a korban érvényes stílusjegyek összessége, azaz stílusirányzat. A magyar elnevezés francia eredetű, a szó jelentése újjászületés: Hagyományos értelemben a földközi-tengeri kereskedelemben, a keresztes háborúkban meggazdagodott itáliai polgárság a középkor alacsonyabb életminősége után fölfedez egy gazdagabb emberhez méltóbb kultúrát és embereszményt az antikvitásban. Egon Friedell szerint a reneszánsznak nem az antikvitáshoz történő visszanyúlás az újdonsága – hiszen Itália esetében kontinuitásról (=folytonosságról) van szó –, hanem az újjászületés lényege az Istenhez való hasonlatosságra törekvés, a teremtő ember felfedezése a középkori teremtménytudattal szemben. A legnagyobb teljesítményt a képzőművészet területén hozta létre. A perspektívával, a miméziselmélettel, majd a Leonardo által felfedezett "sfumato"-val (=kormozás, satírozás) rálépett a természetelvűség útjára (sokak szerint a csapdájába került), s ez által majd 500 évig lényegi változás a festészetben nem történt, csak a posztimpresszionisták (Cezanne, Van Gogh, Gaugin) és az avantgárd törik meg a természetelvűség konvencióját. A legszebb reneszánsz embereszmény a polihisztor, az univerzális ember (Michelangelo, Leonardo). A korszak kétarcúságát mutatja, hogy a reneszánsz és a reformáció – a munka fetisizálásával (=bálványozásával) – hozza létre az újkori európai kultúra új embertípusát is a szakembereket (partii), akik az egész helyett immár csak a részt látják.

Szónoklattan - a szónoki beszéd elmélete, a középkorban a hét szabad művészet egyike, a stilisztika ikerága - szűkebb értelemben a prózastílus elmélete az értekező próza válfajával foglalkozik

A komédia fontos szereplője, feladata, szerepe, hogy az eseményeket, a szereplők magatartását tárgyilagosan megítélje.

Olyan próza amelyben a szokásosnál erőteljesebb hangzásbeli ritmus érzékelhető, anélkül, hogy a ritmus elérné a vers kritériumainak megfelelő szabályozottságot.

A primitív kultúrákban, a folklórban előforduló, a beavatottak számára kizárólagosan érthető szertartás, amely a hitvilág isteneit hivatott befolyásolni. A szavaknak és mozdulatoknak ilyenkor mágikus erőt tulajdonítanak; többszöri kimondásukkal fokozva ezt az erőt. A mágikus szavakat csak a beavatottak ismerik, a szertartást csak ők végezhetik.

A kései barokkal és a klasszicizmussal együtt jelentkező európai stílusirányzat a 18. században - a még jólétben élő és kifinomult ízlésű arisztokrata réteg életstílusát fejezte ki - szépirodalma naiv és bájos témákat dolgozott fel dekoratív, stilizált, játékos formában. A szó jelentése utal a stílus fontos elemére, a kacskaringósan futó csigavonalakra; kedveli a cikornyás formákat, mesterkélten idilli hangulatot teremt. A rokokón a francia művészettörténészek az ancienne régime kultúráját is értik; az udvarban és a fővárosban élő arisztokrácia egyre üresebb életét, gátlástalan szórakozás és gyönyörigényét a kacér játékosságot, a túlfinomult erotikát. Elsősorban az építészetben és az iparművészetben jelent meg.

1928-ban a magyar állam fiatal művészek számára új ösztöndíjat indított a római Magyar Akadémián, amely a kiválasztottak számára egy-két éves itáliai tartózkodást és munkát tett lehetővé. Az ösztöndíjrendszer, amelynek szellemi atyja és kurátora Gerevich Tibor művészettörténész volt, célkitűzése szerint a fiatal magyar művészeket a francia és a német hatások helyett az aktuális olasz művészeti törekvésekkel megismertetve, egy új és korszerű stílus lehetőségét teremtette meg. Az első évfolyamok művészeire különböző élmények hatottak. A Patkó Károly által újra felfedezett tempera-technika a korábbi sötét tónusok kivilágosodását és a képek színesebbé válását eredményezte, témáikban egyre inkább a hétköznapi élet felé fordultak: a fordulópontot Aba-Novák Vilmos Térzene c. képe érzékelteti legjobban. Kettejük mediterrán szerkezetes felépítésű városképein a monumentális formaképzés expresszív színkezeléssel párosul (pl. Patkó Károly: Cefalú). Az ún. római iskola festőinek másik csoportjára erősen hatottak az itáliai művészet különböző korszakai: műveikben egyszerre érvényesülnek a trecento festészetét idéző archaizáló vonások ill. a modern művészeti törekvések. Molnár C. Pál vallásos képein az art deco (Madonna), Medveczky Jenő aktjain a szigorú archaizálás (Háromfigurás kompozíció), Kontuly Béla portréin és csoportképein a Neue Sachlichkeit hatása figyelhető meg (A kánai menyegző). Közülük többen egyházi megbízásoknak is eleget tettek, vallásos témájú táblaképek mellett templomkba is festettek freskókat (Aba-Novák Vilmos: Az utolsó ítélet; Medveczky Jenő: Krisztus feltámadása).

14-17. századi spanyol költői műfaj - francia szerelmi dal - nagyobb terjedelmű lovagi költemény az angol irodalomban - a régebbi magyar poétikában a derűs, vidám ballada megkülönböztető elnevezése. A spanyol romance nyolc szótagos sorokból áll, amelyek négysoros szakaszokra oszlanak vagy osztatlanok. A páros sorok egymással rímelnek. Rímképlete: xaxaxaxa. Valamennyi népi romance a spanyol történelem csodás, szerelmi motívumokkal átszőtt, dicső epizódjait eleveníti meg. A modern spanyol irodalomban már kizárólag lírai témák kifejezésére szolgál. (Garcia Lorca) Használják e kifejezést az olvasmányos, romantikus elemekkel színezett regényekre is.
 

A 18-19. század fordulóján keletkezett és az egész 19. századon végigvonuló összetett, ellentmondásos művészeti irányzat - A romantika a 19. század egyik legnagyobb hatású és jelentőségű művészeti irányzata. Az irodalomban olyan alkotók képviselik, mint Byron és Shelley, Hugo és Manzoni, Vörösmarty és Mickiewicz, Walter Scott és Jókai; a festészetben olyanok, mint Delacroix és Géricault, olyan zenészek, mint Donizetti és Weber, Liszt és Berlioz, Verdi és Wagner. A romantika, romantikus, a roman - regény - szóból ered. A roman szóval a középkorban a latin nyelvű tudós irodalommal szemben a népnyelven írt elbeszélő műveket jelölték. A romantikus szót a 17. század folyamán Angliában kezdik használni (romantic); festői tájat, regényes jellemet, eseményeket jelent. A francia nyelvben is a 17.,18. században használják először kalandos történet vagy festői táj jelölésére. A romantika egy sajátos lelki alkatot és művészi attitűdöt jelent, amely sok vonásában közös valamennyi romantikus művésznél. A romantika legfontosabb előzménye a felvilágosodásban létrejött szentimentalizmus. A romantika mint művészi irány az irodalomban keletkezett, az irodalom területéről indult el, annak a nagy történelmi földrengésnek a hatására, amelyet a francia forradalom okozott.

A magyar romantikus tájfestészet legfontosabb jellemzője, hogy a természeti élmény átélésére ösztönöz, és ezért legszívesebben a hazai táj regényes részleteit - magas hegyeket (Barabás Miklós: Vásárra induló román család), a vízeséseket (Keleti Gusztáv: Tátrai táj vízeséssel, a Balatont (Brodszky Sándor: Vihar a Balatonon), vagy a szabadságvágyat kifejező végtelen alföldi rónaságot, a pusztát (id. Markó Károly: Magyar alföldi táj gémeskúttal; A puszta; Lotz Károly: Ménes zivatarban, stb. - ábrázolja. Már nem a klasszikus ókor építményeinek romjai, hanem a nemzeti történelem nevezetes helyszínei (Telepy Károly: Diósgyőr; Ligeti Antal: Visegrád) és konkrét tájak iránt érdeklődik. Egy témája által is hatást gyakorol a néző érzelmeire. Bár a magyar festők a romantika korában is szívesen mentek tanulmányútra Itáliába, egészen más motívumok keltették fel a figyelmüket, mint elődeikét: elhagyva az általánosítást, fogékonnyá váltak képtárgyuk különleges egyéni karaktere iránt (Telepy Károly tájképei). Hasonlóan jártak el az egzotikumot kereső, Keletre utazó festőink is (Ligeti Antal: Oázis; Ligeti Antal: Libanon és Antilibanon illetve Libay Károly Lajos), akik addig soha sem tapasztalt mértékben tágították ki a művészileg megörökített világ határait, új perspektívákat nyitva így a festészetben is.

A 15. században kialakult refrénes versszerkezet, visszatérő sorral épített versforma két rím ismétlődésével, váltakozásával. Két fő változata az egyszerű rondó és a kettős rondó. Az egyszerű rondó legalább 8, de inkább 12-15 soros, két rímre épül és az első sor első szava a vers végén refrénként ismétlődik.