A szépség és a fenség erőterében érvényesülő esztétikai minőség, melynek alapja a szokványos mértéket messze túlhaladó nemes lelkűség - ellentéte az alantasság.

A mail art (postai művészet) vagy levelezésművészet, azt a hatvanas években tömegessé váló nemzetközi művészeti tevékenységet jelöli, mely a posta valamilyen szolgáltatását vagy kellékét (levél, levelezőlap, csomag, távirat, bélyeg, pecsét) veszi igénybe kapcsolatteremtés, kapcsolatfenntartás és művészi "üzenetek" közvetítése céljából, miközben rendszerint kifejezési eszköztárába is a posta szállítási jeleit építi be. Fogalomkörébe tartozik: elkülöníteni, megkapni, átalakítani, kicserélni, gyűjteni és kiállítani. Nemzetközi nyelve az angol, képalkotási módszere pedig a -COLLAGE, az ASSEMBLAGE, kivágás, ragasztás, kopírozás, pecsételés, a fotó, a xerox stb. Két alműfaja, a  bélyegművészet és a művészbélyeg részben önállósult: az előbbi a művész által tervezett pecséteket, az utóbbi pedig a művészek saját gyártású bélyegeit foglalja össze. A mail art föllendülését nagyban elősegítette a FLUXUS csoport és az Új realisták (ÚJREALIZMUS) egyre növekvő postaforgalma az ötvenes években, de természetesen korábbi előzmények is találhatók. Duchamp ötlete volt, hogy a posta tömegkommunikációs eszköznek tekinthető; Kurt Schwitters Merz-rajzai az első műalkotásként számon tartott pecsétképek, egyúttal a bélyegművészet korai előhírnökei; az első művészbélyeget pedig valószínűleg Kart Schwesig készítette 1941-ben. A posta vagy küldeményművészet elválaszthatatlan a hatvanas-hetvenes évek uralkodó tendenciáitól. A művészi szándékú küldemények a konceptuális művészet és a vele rokon törekvések hatására gyakran foglalkoznak magával a művészettel, annak társadalmi vonatkozásaival és az üzenetet közvetítő médiummal is (MEDIUM). A nemzetközi mail art mozgalomban részt venni kezdetben a művészi intézményrendszer bojkottálását is jelentette, hiszen a postai küldemény elvileg független a galériáktól, a művészeti piactól és a közönség elvárásaitól. Így volt ez mindaddig, míg egyesek el nem kezdtek (lehetőleg hatalmas) mail art kiállításokat, bélyeg- és pecsétművészeti bemutatókat rendezni, és amíg meg nem alakultak az első küldeményművészeti intézmények (New York Correspondence School of Art, International Artist's Cooperation stb.). Ekkor derült ki, hogy a posta eredendő demokratizmusa milyen óriási számú művész részére tette lehetővé az efféle alkotótevékenységet (Keleten és Nyugaton, a művészeti központokban és a periférián egyaránt), de a nagy nyilvánosság olyan következményeket is maga után vont, amelyek ellenében eredetileg a küldeményművészet kialakult: a művészek postai küldeményei bekerültek a műkereskedelmi hálózatba, és különösen a ritka, kis példányszámú művészbélyegekért ma már a filatelisták és a galériatulajdonosok komoly összegeket fizetnek. Mindezek ellenére igazat adhatunk azoknak a teoretikusoknak, akik a mail artban korunk egyik jellegzetes "népművészetét" látják, hiszen iskolázottságtól, területi hovatartozástól, életkortól és hivatalos státustól függetlenül a postán keresztül bárki közölheti esztétikai, politikai és művészeti hitvallását, illetve a legegyszerűbb eszközökkel konkrét személyhez vagy személyekhez szóló műveket hozhat létre. A nemzetközi mail art hálózatban természetesen sok-sok magyar név is felbukkan. Leggyakrabban talán Perneczky Gézáé, Galántai Györgyé, Lengyel Andrásé, Szombathy Bálinté, Tóth Gáboré és Fegyveresi Tóth Árpádé. A Budapesten székelő, Galántai vezette Artpool Archívum nemzetközi viszonylatban is jelentős küldeményművészeti gyűjteményt őriz.
 

A manierizmust, a reneszánsz stílus továbbfejlesztett változatát általában a 15. századi és 16. század eleji harmónia, rend és tökéletesség elleni reakcióként ismerik. Ez a stílus Olaszországban uralkodott 1520 és 1600 között. Világos, csaknem rikító színek, alaposan kidolgozott kompozíciók, eltúlzott formák és drámai mozgások jellemzik. A kifejezés az "ízlésesség, elegancia" jelentésű maniera szóból ered, és méltóságot, egyensúlyt és harmóniát fejez ki.
 

Márvány hatású, a márvány színes erezetét utánzó felületek kialakítása stukkón, papíron, üvegen.

Téglalap alapú, csonka gúla formájú, felfelé szűkülő falú síremlékek, melyeket rendszerint hieroglifákkal, domborművekkel díszítettek.

A mohamedán vallás templomai. Felépítésük alapján megkülönböztetünk oszlopos, illetve kupolás mecsetet.

Az eredetileg eszközt, közeget, hordozót és közvetítőt jelentő médium szó a hatvanas évek második felében vált a nemzetközi művészeti élet egyik leggyakoribb terminusává. Használatos ugyan a "mediális művészet" megjelölés, de a különféle médiumok iránt megnyilvánuló felfokozott érdeklődés mégsem egy adott irányzat jellemzője, hanem a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig terjedő időszak művészetének uralkodó problematikája. Miután a konceptuális művészet és a vele rokon törekvések a művészeti gondolat, ötlet és fogalom jelentőségét emelték ki a megvalósítással és ezzel együtt a technikai értelemben vett médiummal szemben (film, nyomtatás, fényképezés, festészet stb.), a hatvanas évek közepétől a művészek érdeklődése inkább a "közvetítő" vizsgálatára terelődött. Nagy szerepe volt ebben Marshall McLuhan kanadai gondolkodó elméletének, ami azon a föltevésen alapul, hogy maga a médium az üzenet, vagyis a tömegmédiumok nem annyira tartalmukkal hatnak, hanem elsődleges közleményük maga a médium (klasszikus példa: amikor a televízió megjelent, az emberek nem a hírösszeállítást nézték benne, hanem magát a televíziót csodálták). Másként fogalmazva, a médium elsődleges "üzenete" nem más, mint az a változás, amit a megjelenése okoz részben az emberek közötti viszonyokban, részben pedig az ember és a valóság viszonylatában. Erre a művészek úgy reagáltak, hogy a képzőművészetben sem az az érdekes, hogy mit közölnek, hanem az, hogy milyen módon teszik ezt. Egyrészt fokozott mértékben kezdtek érdeklődni az új technikai eszközök iránt (videó, polaroid, xerox), másrészt a hagyományos médiumokat használva sem azokra a "közleményekre" voltak kíváncsiak, melyeket azok közvetítenek, hanem magának a médiumnak a sajátságaira. A festészet médiumközpontú felfogása például annyit jelent, hogy a művészt nem a kép által közölhető narratív tartalom érdekli, hanem a festészet mindenekelőtt a festészetről "szól". A médiális szemlélet úgyszólván minden hagyományos közvetítő eszközre kiterjed, a művészettől korábban idegen médiumok kerültek az érdeklődés középpontjába, kezdve a postai küldeménytől (MAIL ART) egészen az emberi testig (BODY ART). A hagyományos médiumokat új célok szolgálatába állították, új javaslatok születtek a tömegmédiumok használatára, sőt kisajátítására vonatkozóan, és mindennek következményeként jelentős átrendeződésre került sor a hagyományos műfaji rendszerben. Két új terminus vált használatossá: a művészeti közegek kombinációjára a MIXED MEDIA, a műfajok közötti új területek megnevezésére pedig az INTERMEDIÁLIS MŰVÉSZET (vagy egyszerűen INTERMÉDIA).
 

Personificatio - olyan szókép, amely elvont dolgokat, természeti jelenségeket, élettelen tárgyakat mint emberi tulajdonságokkal rendelkezőket mutat be.

A gonosz üldöző és az ártatlan üldözött konfliktusára épülő regényes színjáték a 19. század első évtizedeiben, a romantikus dráma előzménye - együgyű szerelmi történet mely hatásvadász eszközökkel akar a közönségre hatni.

Emlékirat - prózai epikus műfaj, amelyben a szerző az általa is átélt történelmi értékű és érdekes eseményekről számol be, vállalva a szubjektív szemléletet. A memoár tehát nem történetírás de nélkülözhetetlen kelléke annak. Az ókorban jelent meg, első jeles példái Xenophon: Arabaszisz és Julius Caesar: A gall háború című munkái.
 

A gótikus stílusú katedrálisok ablakait geometrikus alakzatok által kialakított, áttört kőrácsok, mérművek tagolják. Legelterjedtebb típusai a négykaréjos, kör alakú, az Y alakú, a hálós, a görbe vonalú és az egymást keresztező kőrácsok.

A meta-art (metaművészet) kifejezés nem irányzatot, hanem a modern művészet több tendenciájában kimutatható alkotói alapállást jelöl. A görög meta- előtag (jelentése: előtt, fölött, kívül) a hatvanas években került közvetlenül összefüggésbe a művészettel. Az új terminus gyökerei abban kereshetők, hogy a matematika, a logika és a lingvisztika már régóta különbséget tesz a tárgynyelv (a nyelv "valóság-vonatkozása") és a metanyelv (magáról a nyelvről valló nyelv) között. A képzőművészeti absztrakció, vagyis a művészet narratív jellegének háttérbe szorulása lehetővé tette, hogy a művészetben egy ezzel analóg különválasztásra kerüljön sor. Tudatosult, hogy a művészet is felfogható nyelvként, és mivel más területeken a nyelvről szóló nyelv megkapta a meta- előtagot, azt a művészetet, mely önmagáról mint nyelvről vall, meta művészetnek nevezték el. A meta-art fogalomkörébe tehát azok a művek tartoznak, melyek szavakra lefordíthatatlan vizuális nyelven közölnek valamit a művészeti nyelvről vagy magáról a művészetről.

Jelentésátvitelen alapuló stílusalakzat, olyan szó, szókapcsolat vagy nyelvtani szerkezet, melynek az a szerepe, hogy egymástól távol eső képeket idézzen fel s azokat egybefoglalva új kifejezési lehetőséget teremtsen - olyan szimbólum melynek nem csupán egy, képzettársításon alapuló jelentése van.
 

Átalakulás, átváltozás. A lényegi tulajdonságok csodás megváltozása. Alapja az ókori püthagoreizmus, mely szerint a világ története: átlényegülések sorozata. Pl. istenek átváltozása állattá, emberré a görög mitológiában. (Ovidius: Metamorphoses)
 

A MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) 1908-ban alakult meg Budapesten, a modern művészeti törekvések képviselőit tömörítette: tagjainak majdnem fele nagybányai művész volt, soraikban a legkülönbözőbb stílusirányzatok és generációk keveredtek, vezetői Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József és Ferenczy Károly voltak. A MIÉNK első kiállítását 1908-ban a Nemzeti Szalonban rendezte. 1909-es második kiállításukat követően vándorkiállítás szerveztek Erdélyben, amelynek különböző állomásain, Kolozsváron, Nagyváradon és Aradon ? elsősorban Gulácsy Lajos és Rippl-Rónai? nagy sikert aratnak. Harmadik, és egyben utolsó kiállításukon 1910-ben a belőlük kivált Nyolcak tagjai már nem vettek részt.
 

A valóság külső és belső formáinak, tulajdonságainak utánzását jelölő fogalom az ókori görög filozófiában - Arisztotelész szerint a művészet a mimézis ösztönéből ered s célja az utánzott dolgok megismerésének öröme, minden művészetnek az ember belső jellemvonásait, éthoszát kell mimetikusan megjelenítenie, s így kell elvezetnie a befogadót a katarzishoz.
 

Ókori drámai műfaj, mely a népies játékokból a hellénizmus korában fejlődött irodalmivá - az alsóbb néposztályok életéből vette többnyire pikáns, verssel és énekkel fűszerezett cselekményét.

A mecsetek tornya, ahonnan a müezzin imára hívja a híveket. Eleinte önálló építményként funkcionált, majd beleolvadt a mecsetbe.

A minimál art (minimális művészet) a hatvanas években kialakuló szobrászati és festészeti irányzat. A kifejezést először Richard Wollheim használta 1965-ben a korabeli amerikai művészet azon tendenciájának megjelölésére, melyben a műalkotás szerkezete alapelemekre egyszerűsödik, és a művészi érték nulla fokához közelít: ahhoz a legkisebb értékhez, mely a művet a köznapi geometrikus tárgyaktól még elválasztja. Egy végletekig személytelen, objektív, modellező irányzat ez, mely száműzi a művészetből az érzelmi tartalmakat és a megvalósítás kézhez kötöttségét. A művek nemegyszer úgy készülnek, hogy az alkotó csak a vázlatukat adja meg, a kivitelezést pedig a modern ipari technológiára bízza. A minimál art tisztán reduktivista mozgalom, de a mű hatóterületét a klasszikus szobrászathoz viszonyítva olykor ki is szélesítette. Számos olyan alkotás született, melybe bele kell értenünk a közvetlen környezetét is, például a természeti környezetet, vagy a múzeum, illetőleg a galéria térbeli adottságait. Az irányzathoz tartozó művészek egyike-másika nem elégedett meg azzal, hogy természeti környezetbe helyezze geometrikus formájú alkotásait, hanem olyan földgátakat és árkokat terveztek például, melyek teljesen megváltoztatták a táj arculatát. Nem a szobrászat dekorálta a tájat, hanem a táj külleme változott meg a művész beavatkozásával (LAND ART). A mozgalom legfontosabb kiállítására 1966-ban került sor a New York-i Jewish Museumban, kiemelkedő képviselői pedig a következők: Sol LeWitt, Robert Morris, Carl Andre, Donald Judd, Larry Bell, Ronald Bladen stb.

A szentek legendáit feldolgozó, de világi, folklór motívumokkal is élő, társadalomkritikai elemeket is tartalmazó vallásos színjátéktípus a 12-16. században.

A liturgikus drámából a 14. században kialakult színjátéktípus, mely rendszerint Jézus életét dolgozta fel a 10-12 szimultán színpadkép segítségével s epikus modorú előadása több napig is eltartott. Eredetileg a liturgia része volt, majd a templomból kikerült a templom előtti térre, s ezzel párhuzamosan tartalmilag és formailag egyaránt önállósodott. Allegórikus alakok küzdenek benne.
 

Hitrege - a társadalmi fejlődés ókori szakaszára jellemző naiv társadalmi tudatforma, az ember számára érthetetlen és emiatt félelmetes természeti és társadalmi erők fantasztikus és egyszersmind művészi feldolgozása a nép képzeletében.

Epikus műfaj, amely valamely valós jelenséghez kapcsolódik, de csodás elemekkel beszél keletkezésről, az illető helyhez, személyhez, jelenséghez fűződő hiedelmekről. Elsősorban történeti hagyományokat dolgoz fel a kultúrközösség hőskorából. Egyfelől a mítosszal, másfelől a mesével, regével rokon. Verses és prózai egyaránt lehet. Fő csoportjai a hiedelemmondák, a történeti mondák, eredetmagyarázó mondák vagy vándormondák. A magyar mondakincset leginkább Vörösmarty, Arany, Jókai, Mikszáth és Krúdy használta föl.
 

Középkori drámai műfaj, mely rendszerint valamely erkölcsi tételt illusztrál allegorikus alakok segítségével.
 

Az 1861-ben megalapított Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállítási épülete, a Műcsarnok 1877-ben nyílt meg Budapesten, az Andrássy út 69. alatt (ma: Képzőművészeti Főiskola). A Társulat kezdetben sokat tett a korszerű művészeti élet megteremtéséért, az 1880-as évekre azonban szellemisége már konzervatívnak bizonyult, és monopolhelyzetben lévén a kortárs művészet irányítását gyakorlatilag kb. tucatnyi hivatalosan elismert művész kezében koncentrálta. Alternatív egyesületként és kiállítóhelyként jött létre 1894-ban a Nemzeti Szalon, de az 1896-ban a Hősök terén álló új épületbe költöző Társulat hegemóniáját a nagybányai művészek színrelépése törte meg. A műcsarnoki művészetet a korban divatos történeti, szalon- és népéletkép festészet jellemezte.

Az irodalmi művek egy-egy csoportjára érvényes, koronként és területenként változó (idővel módosuló) kategória. Remekművekből elvont normarendszer, amely az egyes további alkotásoknak is például szolgál, illetve a megítélésükhöz-értelmezésükhöz támpontot nyújthat. Elkülönítésében formai és tartalmi ismérvek játszanak szerepet: a műnembe tartozás; a jellegzetes terjedelem; a szövegforma; a nézőpont és magatartás; a beszédhelyzet; a hangnem; a művészi cél; a jellemző téma vagy tárgykör; a sajátos ábrázolási mód; a szereplők; a világkép; a kommunikációs funkciók; a stilisztikai eszköztár; a
szerkezet; a közlésmód stb. Jellegzetes ismérve még: eredete; virágkora; jelentős alkotói; kiemelkedő példái. Az egyes műfajok alcsoportokra is különölhetnek.

Az irodalmi művek három hagyományos alapkategóriája: a líra, az epika és a dráma. Elkülönülésüket már az ógörög irodalomban megfigyelhetjük, de az irodalomtudomány csak később elemezte (a hagyományos, klasszikus műnem és műfajelméleti rendszert Hegel dolgozta ki Esztétikájában 1820-1829 között). A megkülönböztetés leggyakoribb szempontjai: jellegzetes idősík (jelen, múlt, illetve a jövő felé mutató jelen); a szerzőnek a műhöz és a valósághoz fűződő viszonya (szubjektív, objektív vagy kettős); a nézőpont, az én jelenléte a műben (lírai én, elbeszélő én); a lelki alapérzékenység (érzelem, intellektus, akarat); a kommunikációs alapfunkció (kifejezés, tájékoztatás és mindkettő) stb.