A balzsamozás előtt eltávolított belső szerveket tároló edények.

Görög eredetű szó, a méretekre, arányokra, színezésre, tematikára, elhelyezésre, kompozícióra vonatkozó előírások összessége, amelyet egy adott kor művészete alkot és magára nézve kötelezőnek tart.

Az ókori görög lírának a kultikus körtáncokból kifejlődött egyik ága - a dráma egyik forrása, előzménye - kardal ünneplő költemény, mely a lelkesültség érzéséből fakad és melyet a hagyomány dithürambosznak nevez. Eredete szerint a dithüramb kultikus, vallásos akár a himnusz; a bor, a szüret istenét dicsőítette. Ötvenszemélyes kórus adta elő az oltár körül táncolva Dionüszosz ünnepén. Első költője, tudomásunk szerint az időszámításunk előtti 600. esztendő körül élt Arión, aki a korinthoszi kényúrnak, Periandrosznak mutatta be dithüramboszát a bor ünnepén. Arión tagolta a versét: előénekre, s felelgető, a kórusból megszólaló antistrófára: ez a forma, drámai szerkezetével az antik tragédia csíráit hordozta. A dithüramb első költői Pindaroszt, Szimonideszt és Bakkhülidészt.

A művészet alkotásai által a befogadóban kiváltott nagy mélységű hatás - az antik esztétikában megtisztulás jelentésű fogalomként használták - a katarzis a befogadót az önérdek nézőpontjának felfüggesztésére és az egész emberi nem érdekével való azonosulásra készteti.
 

A neósok színrelépését követően a nagybányai művésztelep különböző felfogású művészei között egyre erősebbé vált az ellentét. Az alapító generáció tagjai közül Iványi Grünwald Béla követte leginkább az aktuális művészeti változásokat, és az 1906-ban jelentkező fiatal generáció új stílustörekvéseit egyedül ő támogatta (Nagybányai táj a Gutinnal, 1906). Amikor kiéleződött a konfliktus, 1909-ben engedett Kecskemét város hívásának, és fiatalabb kollégáival ill. tanítványaival együtt (Perlrott Csaba Vilmos, Bornemisza Géza) egy ottani művésztelep megalapítása mellett kötelezték el magukat (). A művészek 1911-1912-ben költöztek az alföldi városba, ahol az első világháború végéig a Képzőművészeti Főiskola növendékei mellett számos jelentős avantgardé művész is megfordult (Uitz Béla, Kassák Lajos; Kmetty János: Kecskemét, 1912).

Olyan vers melynek írásos formája képi ábrázolást nyújt - A késői görög költészet is ismerte, majd e reneszánsz újította fel, de kedvelték a barokk kor költői is. Az ábrázolt alakzatok, javarészt szimbolikus jelentőségűek. Az avantgárd irányzatokban sűrűn előfordul: a kirajzolt alakzatok ekkor már egyénibbek és bonyolultabbak. Apollinaire egy teljes kötetet szentel a képverseknek. A magyar irodalomban Kassák, Babits, Radnóti és Weöres is írt képverset, de ez főleg avantgárd korszakukra jellemző. Egész ciklust állított össze ilyen verseiből Nagy László Képversek és betűképek címmel. Nem tekinthető képversnek az olyan költemény, amely betűformáival, a szavak és a mondatok közötti üres helyek megtervezésével, tehát csak nyomdai eljárásokat alkalmaz.
 

A művészi tükrözésnek az a formája, amikor a műalkotás vagy annak egyes elemei nem közvetlenül a külső valóság jelenségeinek tükrözésével fejezik ki lényegi mondanivalójukat, hanem valamely már mimetikus elvontsággal egyszer tükröző tényező újbóli tükrözésével.

Az ókori görögök gyapjúból vagy vászonból készült ingszerű alsóruhája, amelyet nők és férfiak egyaránt viseltek.

A kenetizmus kifejezés a görög kineo szóból ered, ami annyit jelent, hogy mozgatok. A modern művészetben az ötvenes évek végétől kialakuló, az OP ART-taI szoros rokonságot mutató nemzetközi művészeti áramlat megnevezésére használatos. Az irányzat legfontosabb jellemzője, hogy a művészettörténeten végigvonuló mozgásillúziót valódi mozgással váltja fel. Olyan konstrukciókról van szó, melyeket mechanikus, mágneses vagy elektronikus úton mozgásba hoznak, sőt gyakran különféle hang- és fényeffektusokkal egészítenek ki. Az irányzat előzményeként Alexander Calder harmincas években készített mobile-fiait (=mozgó), Marcel Duchamp úgynevezett rotoreliefjeit, Moholy-Nagy László fénykinetikáját, valamint Gabo és Pevsner egyes konstruktivista kísérleteit érdemes kiemelni. Calder mobile-fiai egy ponton felfüggesztett, finom drótszerkezettel összetartott változatos fénylapokból állnak, a levegő áramlásától mozgásba jönnek, és összetett fény-árnyék játékot nyújtanak. Duchamp rotoreliefjei forgatható körlapra illesztett spirálrajzok, a forgás sebességétől függően változnak, és a térbeliség illúzióját keltik. Már Gabo, Pevsner és Moholy-Nagy fény- és mozgáskísérletei szorosan kapcsolódnak a modern tudományhoz és technikához, és ez az ötvenes-hatvanas évek kenetizmusában még inkább jellemzővé vált. A művészet és a technika közötti határok időnként annyira elmosódtak, hogy egyes kinetisták a maguk tevékenységét nem is művészetnek, hanem "vizuális kutatásnak" nevezték. E technicizálódási folyamat elleni reakcióként is felfogható Jean Tinguely tevékenysége, aki a vizuális kutatócsoportokkal szemben komoly fenntartásokkal és mélységes iróniával kezeli a gépeket. 1960-ban készítette el New York tiszteletére című monumentális művét, melyhez nyolcvan bicikli-, motorbicikli- és kocsikereket, egy megrongálódott zongorát, zománcozott üstöt, meteorológiai léggömböt, sok-sok üvegpalackot és egyéb hulladékot használt fel. A szuperkonstrukciót tizenöt motorral látta el, melyeknek az volt a rendeltetésük, hogy az egész építményt szétverjék, darabokra zúzzák és elégessék. A bemutatón egy, a művészetben járatlan tűzoltó vetett véget a gépezet önpusztításának, amit akár úgy is fel lehet fogni, hogy ha öntudatlanul is, de a mű társalkotójává vált. A kinetikus művészetnek azóta is gyakori velejárója, hogy a nézőt bevonja az alkotás folyamatába. Nicolas Schöffer "kinetikus tornyaiban" például olyan berendezések vannak, melyek a környezeti változásoktól, a néző helyzetétől és mozgásától teszik függővé a fény- és hangeffektusok változását, valamint a konstrukció mozgásának módját. A kinetizmus nemzetközi mozgalom, de különösen Nyugat-Európában és Dél-Amerikában közkedvelt. Jelentősebb művelői a már említetteken kívül a német Zero csoport, a francia GRAV (Groupe de Rechere d'Art Visuel - Vizuális Művészeti Kutatócsoport), Takis, Adolf Luther, Yaacov Agam, Pol Bury, a magyarországi művészek közül pedig mindenekelőtt Haraszty István.

Művészeti szakkifejezés, a szobrászatban mindazoknak a műalkotásoknak az összessége, amelyek az életnagyságnál kisebbek és rendszerint belső terek dekorációjának részei.

Az ókori kultúra és részben a reneszánsz elemeit elevenítette fel, a 17-18. századi művészet egyik uralkodó irányzata - társadalmi bázisa az abszolút monarchia keretében végbemenő polgári fejlődés, a polgári ízlést az udvar-arisztokratikus ízlésével ötvözi - stiláris eszménye az antik példák követése, világosság, szabatosság, mértéktartás, elmélete mereven normatív volt, megkövetelte, hogy a művész aprólékosan meghatározott szabályokhoz igazodva alkosson. A klasszicizmus teljes pompájával a franciáknál teljesedik ki.

Latin eredetű szó, az antik görög és római kultúra elnevezése. A művészet legkiemelkedőbb darabjait nevezik klasszikusnak.

A rómaiaknál, viasszal bevont fatáblákból összefűzött könyv - középkori kézzel írott könyv - gyakran képzőművészeti értékű képekkel, miniatúrákkal illusztrálták, díszítették, elsősorban a a fejezetkezdő nagybetűket, az iniciálékat.

A mindennapi életből vett szövegek (élőbeszéd, újsághír stb.) beillesztése a szépirodalmi műbe, illetve az ilyen szövegekből összeállított mű.

Drámai műfaj, amely a világot a komikum, a nevetés eszközeivel ábrázolja. Értékrendje szinte mindig az ellentmondásokra épül, látszat és valóság, értékes és értéktelen, szó és tett ellentéte képezi az alapját. A komikus hatást bizonyos emberi hibák nevetségessé tétele vagy a színpadi szituációkban rejlő félreértések, az ábrázolt élethelyzetek humora okozza.

Esztétikai minőség, lényegi jellemvonása az, hogy valamely, önmagát szabadnak-szépnek mutató személy vagy jelenség belső korlátozottsága, alávetettsége, rútsága váratlan kontraszt jellegű csattanóval lelepleződik.
 

Képzőművészeti mű elnevezése, az alkotás szerkezete, elemeinek elrendezése, belsőstruktúrája.

20. század első harmadában létrejött nonfiguratív képzőművészeti irányzat - orosz avantgardista irodalmi irányzat a húszas években, a futurizmus hatása alatt állott - Képzőművészeti, művészetfilozófiai, esztétikai és irodalmi irányzat. Alapelve a természet és kultúra szembeállítása. Felfogása szerint a természet értelmetlen rendezetlenségével szemben az emberi kultúrát a szervezettség és fegyelmezett rend jellemzi. A művészet célja, hogy új tárgyakkal szaporítsa az egyszer s mindenkorra adott és állandó természetet. Célja továbbá, világ és ember elvonatkoztatott újjáteremtése, konstruálása. Le akarta bontani a merev határt az autonóm és alkalmazott művészet között, s a művészetet alárendeli a mindennapoknak. Elsősorban az absztrakt művészettel rokonítható, de sokrétűen függ össze a többi avantgárd irányzattal is. Képviselői: Moholy-Nagy László, Malevics, Mondrian, illetve a holland de Stijl csoport. Építőművészetben a Bauhaus.
 

Görög szóból származik, az emberi test, illetve mozgásának ábrázolására vonatkozó kompozíciós elv. Közkedvelt beállítási mód, melynél az ábrázolt test tömege az egyik lábra helyeződik, a másik láb lazán behajlik. Sem a váll, sem a csípő vonala nem vízszintes, ellentétes irányba emelkednek, a test középvonala pedig "S" vonalban meghajlik.

A kortárs művészet a helyzetéből adódóan, minden korábbi művészetnél célirányosabban irányítja a figyelmet a jelenre. A jelen társadalmi, gazdasági, természeti kulturális környezetéből táplálkozik, miként mi is. Ergo logikusnak tűnik, hogy a kortárs művészetre pillantsunk, ha jelenünk megértéséhez művészi válaszokat szeretnénk kapni. Napjaink művészete az anyaghasználattól kezdve az anyaghoz való viszonyuláson át, az irónián keresztül a konceptualitásig minden idegszálával a mai individuumhoz, a mai emberi közösségekhez szól. Még akkor is, ha sokszor nem ismerjük fel magunkban a megszólítottat. A kortárs, progresszív művészet néhány jellemző jegye, értéke az élet egyéb, a művészettől távoli területein is jól kamatoztatható. Ilyen például a kortárs képzőművészeti alkotások nagy részénél érvényesülő egyedi, újszerű formavilág, mely szinte kivétel nélkül érzelmi vagy intellektuális reakciót vált ki a nézőkből. A kortárs képzőművészeti alkotások egyik általános attribútuma az érdekesség, az érdekesnek lenni gondolata, hiszen nagyon nagy számú művészi és más vizuális jelenséggel szemben kell megmérettetni magukat. A legjobb művek tanúságot tesznek a művész, az alkotó ember kreativitásáról, innovatív képességeiről és a legújabb technológiákhoz való gyors alkalmazkodásról. Korunk kulcsszavai ezek, melyek az élet minden területén pozitív eredményeket generálhatnak. Ezekkel a képességekkel szorosan összefügg az a problémaérzékenység, mely a létező társadalmi, szociális, technológiai, egzisztenciális problémák majd’ mindegyikére igyekszik reflektálni. A szerepét folyamatosan építő, karbantartó személyiség nem engedheti meg magának a kellemetlen dolgok, problémahalmazok elodázását, megkerülését. Új jelenség a művészetben (is) az interaktivitás. A művész bevonja az alkotás folyamatába a nézőt, de van, amikor egyenesen a mű alkotóelemévé teszi, így jelezve, hogy a műtárgy közös vállalkozás (ez lenne a tökéletes "nyitott mű"). Az interaktív műveken keresztül szerzett pozitív tapasztalatok, jól és egyszerűen átvihetők más területekre is. Az interaktivitás, a problémaérzékenység, a kreativitás természetesen feltételez, illetve előhív, néha előrángat egy nyitottsági minimumot, mely tényező aztán a kortárs művészeti munkákkal tovább tágítható. A kortárs művek többsége felhívás dialógusra, véleményalkotásra. A nyitottság, a dolgok előítélet nélküli szemlélése, az újra való (és persze a régire is) fogékonyság a jelen emberének rendkívül fontos taktikai, stratégiai szempontjai. A művész "veszi a bátorságot", hogy ebben a normatívákat termelő, de megannyi izgalmas kihívást is megfogalmazó társadalomban nonkonformista, váratlan lépésekkel lepje meg a nagyérdeműt. Összefoglalva: Új látásmódok az új technológiákkal, melyek új jelentéseket eredményeznek. Keresés, kutatás, új metaforák. Totális művészet-globális eszmevilág. Új anyagok, az összhangra alapozott hagyományos esztétikai érzékelés szabályaival. A dokumentáció ereje. "Kicselezett" érzékek. Az ítéletalkotás logikai formája. A koncepció logikai és fogalmi kapcsolatai. Szűkszavúság, egyszerűség az előadásban, de többnyire jellemző rá a meghökkentő kontextus. Az esztétikai élményen túl a kortárs művek alkalmasak a kor életvilágának, egzisztenciális és szociális problémáinak megragadására, és a róluk való gondolkodásra.

Világpolgári szemlélet, mely a művészetben az általános emberi problémák előtérbe állításában, az osztályjelleg és a nemzeti jelleg háttérbe szorításában jelentkezik.

Olyan irodalmi kép amely a kettős visszatükrözés sajátos eszközeivel, legtöbbször a költő érzelmeinek közvetítésével, tükrözi a valóságot, s így áttételes, szimbolikus-fantasztikus kifejezésmód, látomásszerű ábrázolás jellemzi - a költészet intenzitásnövelő eszközei közül a legfontosabbak egyike.

Prózai, epikai és drámai művészeti formákban a költészet sajátos intenzitású eszközeinek alkalmazása, feszes, tömör, fantáziadús ábrázolásmód - rokon vele a líraiság, ellentéte a prózaiság.

Az európai társadalmi fejlődésnek az 5-14 század közé eső szakasza - esztétikája a kor filozófiai-teológiai elveinek sajátos keveredése - az építészetet, szobrászatot, festészetet a mechanikai mesterségekhez sorolta s alacsonyrendűnek tekintette, e fölé helyezte az úgynevezett szabad művészeteket (retorika, grammatika, költészet, zene) - azt tanította, hogy a legmagasabb rendű művészet az embernek az a képessége, hogy lelkében felemelkedjék az istenhez (anagógia - felfogásuk sarkpontja a szépség isteni eredete, a szépet és a jót, az esztétikumot és etikumot teljesen azonosnak tartotta (Szent Ágoston, szent Tamás) - Középkornak az európai társadalmi fejlődésnek azt a kb. egy évezredig tartó korszakát nevezzük, amelynek kezdetét a Nyugat-Római Birodalom bukásától számítunk.

Avantgardista képzőművészeti irányzat a 20. század elején, amely új térszerkesztési módot teremtett - valójában megmaradt a figuratív ábrázolás keretein belül, motívumait azonban plasztikai jellé (kocka, gúla, gömb) absztrahálta - első teoretikusa Apollinaire. Jellemzői: A jelenségeket geometriai formákra bontani, lehántani a dolgok esetleges, véletlenszerű külső formáját, és felfedezni belső törvényszerűségeit. A képalkotásnak ezt a forradalmian új módszerét Picasso és Braque fejlesztette ki.