Az ideális, vagy másképpen eszményi táj mestere nem törekszik az egyedi természeti látvány hűséges visszaadására. Bár tanulmányozza a táj alkotóelemeit, a több helyszínről kiragadott részleteket végül is sosemvolt együttesben csoportosítja, mondanivalójának megfelelően összehangolva az egyes elemeket. A hangulati egységre és tökéletes képi harmóniára törekvő eszményi táj felépítése évszázadokig alá volt rendelve az akadémiákon tanított szabályoknak, melyektől nem illett eltérni. Így a festmény síkján három térréteget kellett kialakítani, sőt a jobb és baloldali, a kompozíciót lezáró és a tekintetet hátrafelé irányító motívumokra is súlyt kellett fektetni. A nézőt a többnyire árnyékos, hangsúlytalan előtér választja el a fő témától, azaz a középtér erősebben megvilágított síkjától, melyen a mitológia, a Biblia, a történelem világából vett jelenetek képezik a tájkép tartalmi magját, a léptéket is jelző ú. n. staffázs alakokkal. Az idillikus, morális, esetleg bukolikus mondanivalót antik romok, pompás - sokszor fantázia szülte - épületek, hatalmas fák, esetleg sziklaalakzatok emelik ki, mintegy hangsúlyozva azt a távolságot, amely ezt az eszményi világot elválasztja a mindenkori szemlélő korától. A harmadik térréteg - a dús lombozat között megnyíló, végtelenbe vesző távlat a rendszerint nyugodt, fenséges égbolttal - mindig magasztos hátteret nyújt ehhez a hatásos együtteshez. E műfaj egyik megteremtője és legköltőibb, legnagyobb hatású mestere Claude Lorrain (1600-1682) francia festő volt. A magyar festészetben e műfaj legfontosabb képviselője id. Markó Károly.

Antik, görög-római műfaj, többnyire pásztorokról szóló rövid, verses drámai életkép - Schiller meghatározása szerint idillnek minősül minden olyan irodalmi mű amely az eszményit valóságosként ábrázolja - idillikusság: esztétikai minőség, a szépség feszültségmentesen nyugodt, felszabadult derűs válfaja.

Eredetileg a pogány istenszobrok elnevezése, ma a durván faragott, egyszerű, az archaikus kultúrák kisméretű kultikus emlékeinek jelölésére használják.
 

Az ókeresztény és bizánci művészek által fára, vagy ritkábban fémre festett táblaképek, melyek Jézust, Máriát és más szenteket ábrázolnak.

Görög eredetű szavak származéka, a művészettörténeti témák tisztázásával, csoportosításával és fejlődésével foglalkozó tudomány.

A valóság egyes tényeinek, fejlődésének hamis, idealizált felfogása - a művészetnek az érzéki megjelenítés törvényeiből adódó azon sajátossága, hogy ábrázolásai közvetlen élmény benyomását keltik - hamis álom mely az önbecsapás egyik formája.

Angol-amerikai avantgardista költészeti mozgalom a tízes-húszas években, alkotásaira a felfokozott képszerűség illetve a képszerűség központi rendező elvként való használata jellemző, fő képviselője Ezra Pound.

Érzéketlenség - a parnasszizmus elve, mely szerint az írónak hűvös, szenvtelen tárgyilagossággal kell bemutatnia alakjait.
 

A múlt század harmadik harmadában létrejött stílusirányzat mely a pillanatnyiság illúzióját akarta kelteni, a pillanatnyi lelkiállapotok, benyomások rögzítésére törekedett - a képzőművészetben csodálatos és egyedülálló alkotások születtek az impresszionizmus jegyében. A kifejezést először egy Leroy nevű újságíró használta gúnyos értelemben az 1874 májusában Nadar fényképész műtermében kiállító festőművészek (Monet, Renoir, Pissarro, Cézanne, Degas) képeinek a megjelölésére. Ezek a festők a pillanatnyiság illúzióját akarták kelteni oly módon, hogy a kis színfoltok vibráló tónusaiból a néző szemében szülessen meg a kép. A szobrászatban Rodin is a mozgás és a lét pillanatnyiságát érzékeltette naturális hűséggel, a felületek fény-árnyék hatásokra törekvő megmunkálásával. A zenében Debussy, Ravel a hangok és akkordok festőiségét állította előtérbe a dallam rovására. Az irodalomban az impresszionizmus igazi területe a líra és a leíró próza. Legjellemzőbb stíluseszközei között, ott találjuk az eddig nem ismert színekben pompázó, sokszor szinte varázslatos képeket, a szóképek közül a metaforát, a megszemélyesítést és a legkülönbözőbb érzéki benyomásokat összeolvasztó szinesztéziát Kedveli továbbá a benyomásokat jól érzékeltető névszókat (a főnevet és melléknevet), a sajátos szerepű értelmezőket, a hiányos mondatokat, mindazt, amit az ún. nominális stílus magában foglal. Szívesen él a nyelv zeneiségével is. Legismertebb képviselői: Proust, Wilde, Rilke, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula.

Életszemlélet, amely az egyént a társadalom fölé helyezi, valóságosnak és lényegesnek egyedül vagy elsősorban az egyén érdekeit tartja. Elméleti alapja az a felfogás, amely szerint a személyiség a társadalomban autonóm és abszolút jogokkal rendelkezik. A polgári teoretikusok többsége azt vallja, hogy az individualizmus az örök emberi természet sajátja. Az egyént a közösséggel szembehelyező, a társadalmi érdeket a magánérdeknek alárendelő elv a magántulajdon keletkezésével és a társadalom osztályokra szakadásával alakult ki. Legteljesebben Stirner filozófiájában és Nietzsche bölcseletében jut kifejezésre.

Az individuális mitológia a hetvenes évek sajátos művészeti tendenciája. Harald Szeemann német művészettörténész olyan szellemi térként határozta meg, melybe a művész személyes világát jelentő jeleket és szignálokat helyez el. A kifejezés 1972-től használatos, és a kasseli Documenta 5 elnevezésű nemzetközi művészeti seregszemléhez kötődik. Miután kiderült, hogy néhány jelentős művész a meglevő kategóriákból kilógó, szokatlanul személyes hangú művészetet művel, ők Individuális mitológia címmel külön részlegben szerepeltek. Közös volt bennük az alkotófolyamat szubjektív forrásainak hangsúlyozása, a történelem előtti kultúrák személyes értelmezése, valamint a mítosz és a művészet kapcsolatának középpontba állítása. Ebben a művészetben a korábbi racionális, analitikus és
nyelvészetközpontú szemlélettel szemben a személyes motiváció, az emocionális és művelődéstörténeti motívumok egysége ölt testet. A művész által fontosnak érzett tárgyak, dokumentumok és anyagok elképzelt vagy valós mitológiai, esetleg történelmi térbe kerülnek. A művész lényegében poetizált, szubjektivizált etnológiát és archeológiát művel, s ezen keresztül saját személyes létéről, élettörténetéről és világképéről vall. Az amerikai Charles Simonds fiktív törzsek szokásait rekonstruálja és elképzelt, sohasem létezett népek számára épít miniatűr településeket - időnként a saját testére, máskor a forgalmas New York-i utcák omladozó falaiba. Vele szemben Anne és Patrick Poirier a régmúltban megtörtént események és már elpusztult épületek rekonstruálásán dolgozik, de a hangsúly náluk sem a feltárás tudományos jellegén, hanem szubjektív és képzeleti voltán van. A francia Christian Boltanski közelebbi múlt rekonstruálására törekedett, amikor összegyűjtötte saját és mások gyermekkori fényképeit, ám amikor kiderült, hogy ezzel a halál ellen kidolgozott mágikus stratégiákat is érinti, az ő tevékenysége is mitológiai vonatkozású lett. Az individuális mitológia előzménye az ötvenes és hatvanas években mindenekelőtt Joseph Beuys tevékenységében érhető tetten. Akcióinak jellegzetes kellékei (zsír, méz, filc, margarin stb.) egzisztenciális metaforák is, melyek azután átfogó társadalmi koncepció keretében nyernek korszerű vonatkozást. A hetvenes évek jelentősebb művészei közül részben vagy teljes egészében az individuális mitológia fogalomkörébe tartozik még Paul Thek, Nikolaus Lang, Claudio Costa, Étienne Martin, Michael Buthe és Panamarenko, a magyar alkotók közül pedig mindenekelőtt Gellér B. István Növekvő város című sorozatában érhetők tetten az irányzat bizonyos jellegzetességei. Az individuális mitológiához tartozó művek összefoglalására gyakran használt terminus a SPURENSICHERUNG (nyommegerősítés, nyombiztosítás) is. A kifejezés arra utal, hogy a művész rendszerint olyan jeleket, tárgyakat és egyéb dokumentumokat gyűjt össze és állít ki, melyek képzeletbeli vagy valós szituációra utalnak, úgymond annak "nyomait őrzik".

A szó szerint formátlanságot jelentő kifejezést a második világháborút követő évtized új európai absztrakt festészetének összefoglalására szokás használni. Az 1945 után feltűnt fiatal párizsi festőnemzedék szakított azzal az elképzeléssel, hogy a képet afféle "ablaknak" kell felfognunk, melyen keresztül a világ látható, tapintható jelenségeire nyílik számunkra betekintés, de egyúttal a mértani alapelemekből építkező absztrakció szigorú, ésszerű szervezettségét is elvetette. A fizikai és a tiszta formában megtestesült képzeletbeli-metafizikai valóság helyett egy harmadik terület érdekelte őket: a második világháborút túlélt ember belső, lelki valósága. A festővásznat e megtépázott lélek finom rezdüléseinek közvetlen színterévé tették. A formátlanság művészetének képviselői többnyire nem határolták körül a színes mezőket, hanem a festéket foltszerűen rakták, mintegy csöpögtették a vászonra. Így a kép nem valami már meglévőnek a mása vagy utánzata lett, hanem olyan "izgatott felület", melyen a művész belső világából származó ritmikus lüktetés éppoly fontos szempont, mint a festék alig megdolgozott, gyakran repedezett anyagi állapota. Az informel elnevezéssel összefoglalt festészet legjelentősebb képviselői: Wols (teljes nevén Alfred Otto Wolfgang Schulze), Jean Fautnier, Jean Dubuffet, Henri Michaux, Antoni Tapies, Alberto Burri, Georges Mathieu és bizonyos értelemben az úgynevezett Cobra csoport tagjai (Jorn, Corneille, Alechinsky, Appel, Constant).
 

A kódexek bekezdéseinek elején található kézzel festett, díszes kezdőbetű.

Latin eredetű szó, a kiállítási grafika és építészeti háttere, nevezik így az egész teret megtöltő térkompozíciókat is.

Olasz szó, a berakásnak az a típusa, amikor a fából készült faburkolatot vagy bútort meghatározott minta szerint kivágott, eltérő színű vagy erezetű falemezzel díszítik.
 

Az 1400-as évek táján, a századforduló körüli hatvan-hetven évben ritkán tapasztalható egység jellemezte az európai művészet formanyelvét. A stílus elnevezésében a művészettörténészek máig nem tudtak megegyezni. Legpontosabban az "1400 körüli művészet" elnevezés illik e stílusra, amelyet épp széles körű kiterjedése miatt internacionális gótikának is neveznek. A szakirodalomban még az udvari stílus, lágy stílus, szép stílus, trecento rokokó, lírai stílus stb. elnevezés is használatos. Azok a stiláris elemek, amelyek az internacionális gótikában általánosan elterjedtek, országokhoz nem kötött, az udvari művészetre jellemző vonások voltak. A 14. sz. második felének udvari művészetében, a francia udvarokat szolgáló franko-flamand művészek körében, a császári udvar csehországi környezetében alakultak ki olyan mintaképek, amelyek a század végének műalkotásait egész Európában meghatározták. E művészetben az emberi alak, a táj és a tér valóság közeli felfogása sajátos álomszerűséggel, dekoratív lendülettel, mély érzelmi töltéssel párosul. A lírai kifejezés és az önálló életet élő festő drapériák alapján nevezik lágy stílusnak, amely több, mint formai motívumrendszer: egy magatartástípus megjelölésére is
igen alkalmas. Elsősorban az ember belső világának megismerése foglalkoztatja ezt a korszakot minaddig, amíg a művészek figyelmét le nem köti a külvilág módszeresebb megfigyelése (pl. Donatallo, Masaccio, Jan van Eyck művészetében).
 

Megfordítás. Stilisztikai és nyelvelméleti fogalom. Leginkább a természetes szórendhez viszonyított szórendi cserét jelent. A magyar irodalomban sokan alkalmazzák de, igen jellemző eszköz Krúdy Gyula prózájában és Ady Endre költészetében.

Felhívás, segítségül hívás. Az eposz egyik kelléke. A költő a mű első soraiban az isteneket vagy az isteni eredetű múzsát hívja segítségül, hogy tárgya nagyságához méltón énekelhessen. A keresztény szellemű eposzok Isten vagy Szűz Máris segítségét kérik.
 

A tágabb értelemben vett képzőművészet, a vizuális kultúra azon ága, amelyhez a tárgyalkotó és a környezetet díszítő műfajok tartoznak.

Regénytípus, amelynek írója valamilyen közvetlen politikai-társadalmi célt tűz ki maga elé regénye megírásakor. A választott értékrendet vagy művelődési célt úgy fogalmazza meg, hogy a mű tartalmi időtállósága legtöbbször hiányt szenved. Társadalmi látásmód, határozott állásfoglalás, agitatív szándék, politikai elkötelezettség jellemzi. A 19. századi realizmus késői szakaszában jelent meg.

Görög kifejezés, az üveg- és kerámiatárgyak színjátszó, gyöngyházként csillogó, fémes fényét jelöli.

Egy sajátos nézőpontnak, a bírálatnak jellegzetes, finom módszere. Dicséretbe burkolja a negatív vélekedést, de oly módon, hogy valamely nyelvi elem, illetve szövegösszefüggés utal a fordított jelentésre. Gyakran él a túlzással is, így összefonódhat a gúnnyal.

Egyike a legáltalánosabb művészetelméleti fogalmaknak, hiszen az ismétlődés az ember számára egzisztenciális jelentőségű. Alig van nélküle stíluseszköz, a jelfunkciónak, nyelvhasználatnak is alapja, szöveg és versszervező erő. Szorosabb értelemben: alakzat, amely minden nyelvi szinten érvényesül, az alaki erősítés eszköze, s a közlésegység hangalakjának vagy variációjának kettőzését, illetve többszörözését jelenti.