Azon versrendszerek elnevezése amelyekben a hangsúly váltakozása a leglényegesebb ritmusalkotó tényező.

Az angol szó jelentése történés, kortárs művészeti irányzat, amely az ötvenes-hatvanas években terjedt el. A művész olyan eseményt rendez, ahol váratlan, meghökkentő dolgok történnek.
 

A francia klasszicizmusnak Arisztotelész félremagyarázásán alapuló dramaturgiai alapkövetelménye - a hely, idő és cselekmény egysége. Boileau volt akkoriban az irodalmi élet legtekintélyesebb kritikusa. Híres tétele így hangzik prózai fordításban: "Szükséges, hogy egy helyen, egy napon egyetlen befejezett cselekmény töltse meg a színelőadást, elejétől végig." Ezt a tételt, még jóval Boileau előtt, olasz humanisták kezdték terjeszteni és
Arisztótelésznek a tekintélyét idézték rá. A Szophoklész fordításokból elinduló és lépésről lépésre önállósuló humanista drámairodalom a hármas egység megtartását már áthághatatlan szabálynak tekintette.

Élvezetközpontú esztétika; azoknak az esztétikai és művészetpszichológiai elméleteknek az összefoglaló elnevezése, amelyek az esztétikai, művészi tevékenység legfőbb célját a puszta gyönyörködtetésben, érzéki élvezetkeltésben jelölik meg.

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kibontakozó új német festészet megnevezésére általában két kifejezés használatos, egyúttal mindkettő egy-egy jelentős kiállításnak volt a címe. 1980-ban rendezték meg Berlinben a Heftige Malerei, egy évvel később pedig Aachenban a DIE NEUEN WILDEN elnevezésű csoportos tárlatot. Az előbbi címe "indulatos festészetet" jelent, az utóbbi magyar megfelelője "új vadak". E kiállításcímek időközben művészettörténeti kategóriákká váltak, és mögöttük elsősorban a nyugat-berlini Moritzplatz Galériában csoporttá szerveződött alkotók (Fetting, Middendorf, Salomé és Zimmer) és a kölni Mülheimer Freiheit elnevezésű csoport tagjai (Adamski, Bömmels, Dahn, Dokoupil, Kever és Naschberger) húzódnak meg. Mint az elnevezések is sugallják, ezek az alkotók indulatos, vad ecsetkezeléssel hívták fel magukra a művészeti közvélemény figyelmét. Nemcsak hogy felidézték a' húszas-harmincas évek német expresszionizmusát, hanem azt patetikus, gyakran brutális és provokatív festői jelírássá fokozták. Indulatuk azonban szinte sohasem feszítette szét a figuráció kereteit; ellenkezőleg, újra felidézték a festészet kissé irodalmias, ábrázoló kifejező funkcióját. Képezik rendszerint túlmutatnak a tisztán vizuális belső értékeken, és olyan kérdéseket feszegetnek, mint például a német identitáskérdés: nem véletlen a berlini fal, valamint a német mitikus és történelmi múlt szimbólumainak gyakori megjelenése festményeiken. A nagy hagyományok és történelmi traumák kontextusában a művész személyes, mi több, privát vívódásai is egyenrangú helyet kapnak - elsősorban figurális utalásokon keresztül, és rendkívül élénk szín- és expresszív formavilág kíséretében. Ez a festészet nem ismer olyan ellentéteket, melyek ne kerülhetnének egymás mellé. Egyazon művész életművén belül, sőt ugyanazon a képen belül is remekül megfér egymás mellett mondjuk a homoszexuális erotika vagy a transzvesztita és a berlini fal látványa. Szinte átmenet nélkül kerül összefüggésbe a privát, az egyedi és az egyetemes. Általánosságban mégis elmondhatjuk, hogy az új német festészet ötvenes években született képviselőit (az úgynevezett első nemzedéket) inkább a
történelmi lét mitikus gyökerei izgatják - tehát elsősorban az egyetemes vonatkozások -, míg a második nemzedék festészetében a mai ember egyéni problémái, a morális, politikai és szexuális tabuk elleni küzdelem domborodik ki inkább. Közös azonban a két nemzedékben a gazdag, érzéki festőiség, ami a második világháború óta első ízben emelte a német művészetet valóban nemzetközi rangra. Az irányzat közvetlen előfutárai közül mindenekelőtt A. R. Penck, Sigmar Polke, Markus Lüpertz és Georg Baselitz nevét kell kiemelnünk.

A görög kultúra befolyása alatt létrejött művészet, Nagy Sándor birodalmában és ennek utódállamaiban - a macedón világbirodalom útjain a görög kultúra elhatolt a legtávolabbi határokig. A Kelet legforgalmasabb gócpontjain óriási görög városok épültek, görög katonatisztekkel, államhivatalnokkal és kereskedőkkel. A görög műveltség az uralkodó réteg ismertető jegye lett, felvétele nélkül nem lehetett a magasabb társadalmi osztályba belépni. Ezáltal a kultúra társadalmi szerepe megváltozik: azelőtt az emberek észrevétlenül belenőttek a görög kultúrába, most tanítják és tanulják. A klasszikus irodalom megmerevedik, hogy tanítható legyen. A klasszikusok helyét a klasszicizmus, a klasszikusok tudatos követése foglalja el. ebben a korban születik meg a filológia, a klasszikus szövegek kiadásával, kritikájával és magyarázatával foglalkozó tudomány, a hellenisztikus kor legfőbb szellemi tevékenysége. Az irodalmat tudós szakemberek, a klasszikus hagyományok hivatásos és szorgalmas őrei művelik. A klasszikus görög irodalom elsősorban élőszóbeli előadásra készült: színpadra, szószékre, dalolásra, recitálásra. A hellenisztikus irodalom már könyvirodalom. Az ókor könyve az egyiptomi “mocsári kása” nevű növény beléből készült papirusztekercs. Ebben a korban, amikor az egyiptomi Alexandria veszi át a szellemi vezetést, a könyvek példányszáma megnövekszik, megépítik a nagy könyvtárakat, amelyek közül éppen az alexandriai a legnevezetesebb. Az olvasásra szánt irodalom új műfajokkal lép elő: ilyen a levél, a szatíra, útleírás, esszé, memoár, utópia, aforizma-gyűjtemény, majd később mindent legyőzve a regény. A nagyvárosi élet új hangulatokat hoz az irodalomba: az idillt, a szentimentalizmust, az impresszionista finomságokat és öncélú erotikát. Az új műfajoknak és új hangulatnak legfőbb jellemvonása az intimitás. A hellenisztikus költő intimitásokat mond el az istenekről, Berenice királynő hajfürtjéről, a halászokról, az utcalányokról. A hellenisztikus kor irodalmának szellemét központjáról "alexandrizmus"-nak
szokás nevezni. Ezt a műszót általában elítélő hangnemben használják. Az olyan művészetet nevezik alexandrinnak, amelyből hiányzik az eredetiség, az alkotó lendület, csak iskolás törvények aggályos teljesítése útján jön létre. Mégis a kor irodalma közvetve, a belőle táplálkozó latin irodalmon keresztül, döntő hatást gyakorolt az európai irodalomra.
 

A komikumnak azon formája, amelyben a komikus esemény hőse nem saját belső tulajdonságai miatt válik nevetségessé, hanem a külső körülmények alakulása folytán.

(címertan) A címerek szabályait, szerkesztését és történeti fejlődését tárgyaló tudomány. Gyakorlati része a címerművészet, amely a címerek tényleges megalkotásával foglalkozik.

20. századi költői irányzat, eredetileg azokat nevezték hermetikusoknak akik (Jammes, Yeats, Apollinaire, Claudel, Strindberg, Proust) Novalis és Poe ars poétikáját követték - szűkebb értelemben az olasz ermetismo költői mozgalmát jelölik a fogalommal, ennek képviselői (Ungaretti, Montale, Quasimodo stb.) a szavak újraértelmezését tűzték ki célul: a jelentéstől független szózenével kívántak költői hatást elérni.

Hat verslábból álló, változó ritmusú görög-római verssor. E forma legnagyobb művészei Homérosz és Vergiliusz, nálunk Vörösmarty.

Rézkarckészítési mód, egy ceruza formájú tűvel közvetlenül a lemezre rajzol a művész. A grafika rajzos jellege felerősödik.
 

Egyiptomban használt stilizált írásjegyekből álló képírás.

Vallásos jellegű, istent vagy isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért fohászkodó, imaszerű ének - az óda szinonimája, szárnyaló lendületű költemény, amelyet valamely eszme, személy, ország stb. magasztalására írtak. A műfaj eredete kétségkívül kultikus, közösségi, vallásos ünnepekhez kapcsolódott. Ezért a költői formák között máig a legszemélytelenebb, a megénekelt tárgy uralkodik benne, és nem a fohászkodó személye. A hindu Rigvédát, az egyiptomi himnuszokat a költő egyéniségének kizárása jellemzi, a közösség imádja bennük isteneit. A görög himnuszok (kezdetben kardalok) - ezek a csoportosan, zenekísérettel előadott kórusok azután történetileg kétfelé ágaztak, fejlődtek. Belőlük hajtott ki egyrészt az antik tragédia - másrészt viszont ünneplő s dicsőítő himnuszok sorának nyitottak utat. S már az időszámításunk előtti 8 - 6. századig megszülettek a himnuszok örök példái, azok amelyeket homéroszinak hívnak máig is, bár a homéroszi himnuszok szerzője aligha Homérosz. A homéroszi himnuszok különböző költők szemléletét őrzik s olykor a terjedelmük különbsége az egyes himnuszokat epikus alkotásokhoz közelíti. Akadtak viszont rövid, bevezető jellegű himnuszok, melyek láthatóan a kezdőhangot csendítették meg az ünnephez. Ünnepi elragadtatás, alázat, dicsőítő szenvedély - ez a műfaj már születésekor a legemelkedettebb a lírai formák között. Emelkedett a himnusz, mert tárgyát abból a körből veszi, melyet fenségesnek neveznek. A himnusz a szépség nyilvánvaló jelenségeit keresi, s ezzel támaszt a versben indulatmenetet és feszültséget. A
himnuszban eksztázis és mámor lobog - a tárgy ébresztette gyönyör túlcsordul benne. A himnuszban mindig megnyilatkozik az erőfeszítés is: felemelkedni a tárgyhoz, méltónak lenni ahhoz, akihez könyörgünk. A fenséges tárgy fenséges érzelmet vált ki; nemesebb lesz, ki nemesről énekel. S természetes, hogy a himnusz lesz az elterjedő kereszténység vallásos és rajongó költészetének egyik alapformája. A görög-római költészet korszaka után a kereszténység középkori századaiban a latin nyelvű himnuszokban élt a líra. A régi, antik himnuszok strófikus szerkezetűek voltak - szigorúan szabott mérték rendezte szakaszaikat. A középkori himnuszok költője egyszerűbb versben, olykor az ambrosiánus, négyes jambusban fejezte ki rajongását és félelmét az istenségtől. S ahogy a régi himnuszok részei voltak egy szertartásnak, úgy alakult ki a középkorban egy teljes egyházi himnológia, melynek több mint négyezer darabját a Missálék és Graduálék őrzik. Az időszámításunk utáni 7. században tűnt fel egy kelta származású poéta, aki egyszerű pásztor volt és látomások hatására kezdett himnuszokat írni. A himnuszokban javarészt az eszményi, a tökéletes utáni
sóvárgás vagy éppen a hit kap hangot. Shelley és az angol romantika fedezte fel újra a himnuszt, s nálunk Kölcsey akkor írta meg Himnuszát, amikor egy nemzet felemelkedésében reménykedett. A romantika himnuszai a természet gazdagságát, a teremtésnek immár világi
dicséretét zengik; a hétköznapon túlemelkedve egy olyan világot, ahol a szépség otthonra talál. Úgy érezte a romantikus költő, hogy az igaz és a szép megnyilatkozik a valóságban és az eszméletben; a tökély és a rend elérhető, szüntelen törekvéssel és állhatatossággal megragadható. A modern himnuszköltészet második forrása a német filozófia volt - ez az idealista gondolatrendszer a világmindenséget mint a szellem egységét fogta fel. A harmadik, a történeti ihlető a francia forradalom volt, az emberiség jövőjének ígérete, a szabadság birodalmának eljövetele. "Sok fokozat és átmenet vezet át a teljesen egyéni költemény-formától ahhoz a nagy lírához, melyben az egyéni sorsokon felülemelkedő gondolat- és érzéstartalmak válnak uralkodókká a lelken. Ez a forma akkor jön létre, ha a költő érzelmi világát nagy objektivitások indítják meg: erős egyéniségek, a népek, vagy akár az egész emberiség tettei, egész nemünkre vonatkozó eszmék - végül és főképpen pedig a dolgok végső összefüggésének gondolatai." (Hölderlin) A régi himnuszok szertartásossága a modern poétánál egy nemzet vagy egy osztály tagjaival érzett szolidaritásban rendeződik harmonikus egésszé - s nem véletlen, hogy a romantika himnuszai forradalmi pillanatokban hangzottak fel.
 

A hiperrealizmusnak (hiper-túlzó, túlságos) és FOTÓREALIZMUS-nak egyaránt nevezett képzőművészeti irányzat a hatvanas évek vége felé tűnt fel. A konceptuális művészet és a vele rokon törekvések permetizmusával vitázva a valóság objektív, személytelen, hűvös megjelenítését tűzte ki célul. Az irányzat a tömegmédiumok által meghatározott standard látásmód tényéből indul ki. A festő alapanyaga általában fénykép vagy színes diapozitív, amit bámulatos technikai virtuozitással óriási méretű festménnyé nagyít. Az emberi szemnél élesebb és pontosabb kameralencsén keresztül látott és megragadott valóságdarab így teljesen irreálissá válik, és többek között olyan kérdéseket feszeget, mint a látvány és a valóság viszonya, a fotólátás objektivitása és a manipulált látás mibenléte. A hiperrealizmus lehetséges előzményei rendkívül sokrétűek. A nagyítás és a személytelen ismétlés tipikus pop art-jegyek (POP ART), az éles megjelenítés kapcsán többen figyelmeztettek a HARD EDGE lehetséges hatására, egyébként pedig a fotó és festészet dialógusa az egész huszadik századi művészetet átható folyamat. Lényeges szerepe volt a fényképnek Utrillo, Degas, Picasso, Max Ernst, Picabia, Duchamp, Rodcsenko stb. művészetében, a háború utáni időszakból pedig mindenekelőtt David Hockney, Francis Bacon, Malcolm Morley és például Gerhard Richter nevét kell kiemelnünk, akiknek egy-egy, a hatvanas évekből származó periódusa már a hiperrealizmus közvetlen előhírnökének számít. Az irányzatra jellemző, hogy képviselőinek jó része tematikailag "szakosodott": Richard McLean szinte mindig lovakat és lóversenypályákat fest, Chuck Close portrékat, Richard Estes olyan nagyvárosi utcarészleteket, ahol kötelezően van fényreklám és kirakatüveg, Ralph Goings a kaliforniai autóutak mentén látható szegényes boltokra és kocsmákra specializálta magát, Ed Rusche benzintöltő állomásokra és autóroncsokra. A hiperrealista festmények többsége a jólfésült, külsőségeiben tetszelgő reklámvalóság apológiájaként hat, de nemegyszer finom kritikai vagy önkritikai töltésre is fölfigyelhetünk. Richard Estes például olyan szögből festi a kirakatüvegeket, hogy azok tükörként (is) funkcionálnak, sőt gyakran egy másik tükörből visszaverődő látvány jelenik meg bennük. Amennyiben magát a nyersanyagként kezelt fotót is "tükörnek" tekintjük, a mű többszörösen a tükörkép tükörképének értelmezhető, ami már önmagában is megkérdőjelezi a művész által választott objektív leképezés hitelét. Hasonló a helyzet Chuck Close portréi esetében is, amikor a művész olyan fényképeket választ alapanyagul, melyeken a fényképezőgép "objektívje" csal: az arcnak nem minden része van egyenlő távolságra a lencsétől, így nem minden pontja egyformán éles. Close ilyen fényképeket nagyít minden változtatás nélkül - tehát hibájukkal együtt - óriási méretűre. Egyúttal jó példák ezek arra is, hogy a hiperrealizmus nem teljesen mentes a CONCEPTUAL ART által kezdeményezett önelemző jellegtől, még ha az európai hiperrealistákra inkább a tartalmi szintű társadalmi és politikai érdeklődés is a jellemző. A hiperrealizmus elsősorban amerikai eredetű irányzat. Ismertebb képviselői a már említetteken kívül Ralph Kanovitz, Claudio Bravo, Franz Gertsch festők és három szobrász: Duane Hanson, John de Andrea és John Davis. Az irányzat az 1972. évi kasseli Documentán vonult fel úgymond hivatalosan is a nemzetközi művészeti élet porondjára. A magyar művészek közül mindenekelőtt Birkás Ákos, Csernus Tibor, Gyémánt László, Kéri Ádám, Kocsis Imre és Méhes László munkásságában vagy egy-egy alkotói periódusban tapasztalhatók hiperrealista jegyek.

Verses epikai műfaj, jelenbeli vagy a közeli múltból merített, országos jelentőségű témát határozott elkötelezettséggel előadó mű.

A 16. században kialakuló magyar nyelvű dráma reformációs tematikájú alkotásai - Sztárai Mihály darabjai a katolikusokat támadják, az unitáriusok vitáznak a többi protestáns felekezettel, s a kortársakat kifigurázó, népies elemekkel átszőtt művek a hitvitán túlmenve a feudalizmus ellen is küzdenek.

Emberiesség - világnézeti, erkölcsi fogalom, olyan értékrendszer és magatartás amely az ember sajátosan emberi tulajdonságainak kibontakozását segíti elő - művelődéstörténeti értelemben = reneszánsz.
Humanizmus, a reneszánsz világi ideológiája:
A szó jelentése és tartalma vitatott:
– emberközpontúságot jelent és alapvetően erkölcsi kategória, mely a protagoraszi tételt állítja középpontba, az ember méltóságát hirdeti, természet és ember harmóniáját, a toleranciát. Nem köthető kizárólagosan egyetlen korhoz sem.
– a humán szóból ered és műveltségeszményt jelent, a humán tudományok művelését. Történetileg vélhetően ez a helyes értelmezés. Művelői, az ún. humanisták, akik szűk csoportot alkottak, jártasak voltak az antik auktorokban (=szerző), klasszikus-latin és -görög nyelveken írtak, művelték a klasszika-filológiát (=antik szövegek helyreállítása). Műveiket antik utalásokkal tűzdelték meg. A 15. század közepétől társult ehhez a humanizmus, mint erkölcsi kategória is.

A görög tragédia hősének az ember végességéről tudomást nem vevő, az isteneket vakmerően kihívó gőgje, elbizakodottsága, a tragikus vétség magva.

A biedermeier üvegek fekete vagy sötétvörös, átlátszatlan anyagának elnevezése. Neve az azonos nevű opálféleség és a görög üveg (hüalosz) szó származéka.