Az utolsó pillanatban sikerült felugranom indulás előtt a 20-as kocsiba. Nagy nehezen illegve-billegve egyensúlyom nehezen visszaszerezve botorkáltam, hogy ráleljek a 62es ülőkére. Milyen érdekes, a főváros felé utazva a 61es hely volt az enyém, hazafelé meg ez. Messziről felfigyeltem egy asszonyra. Vállig érő borzos ősz haj keretezte valaha csodaszép, kemény, nehéz sorsról árulkodó mély barázdákkal teli arcát. Hatvanas évei közepén lehet, csinosan öltözve, ruháin látszott, hogy van igénye a szépre, az ízlése is megvan hozzá. Szimpatikus - gondoltam. Nem hiszek a véletlenekben, ő volt a szembe-szomszédom. Előtte keresztrejtvény, lopva felnézett, üdvözöltük egymást. Leültem. Nagy csend. Jómagam mosolyogva gondoltam az elmúlt két nap eseményeire, barátaimra, milyen jó is volt együtt lenni velük. Rögzítettem az élményeimet.

Pár perc telt el, vagy több, ki tudja, nem is érdekes, elővettem a cigimet, rágyújtottam. No, ekkor szólított meg először Éva, mint később kiderült, így hívták.

- Nem szabad dohányozni, nincs hamutartó sem..
- Már hogyne lehetne! - csattantam fel - a vonatjegyre is rá van nyomtatva, 20as kocsi, dohányzó.
- Akkor jó - szabadkozott, és elővette a magáét.

A közös pöfékelés elindította a beszélgetést. Először csak tapogatózva kérdezgettük egymást, ki miért is utazik, merre járt. Örömmel meséltem, barátoknál jártam, irodalmi előadáson alkotótársakkal, fotóztam is, a kellemest a hasznossal összekötve, kisnyugdíjas lévén ezzel kerestem meg az útiköltségemet. Rézgrafikus művész barátommal is találkoztam - bocsánat, de most nekik integetnem kellene, itt laknak a Keleti környékén, kint lesznek az erkélyen.

Aztán ő kezdett mesélni. Kiderült, jó volt a megérzésem, sok mindent átélt, igazi túlélő. Szóba jöttek a szülők, gyerekek. Érdekes volt hallani, milyen kedvesen beszél szüleiről, meleg szeretettel ejtette ki a szavakat: anyuka, apuka..

Bizony, nehéz idők voltak az ő gyermekkorában, a háború idején. Édesapja iparos ember volt, amolyan ezermester, égett a keze alatt a munka, mindent meg tudott csinálni, igazi mesterember lehetett, és jóságos. Amikor zsidó szomszédjáért jöttek, hogy elhurcolják, baráti szeretettel ölelte át, hogy elbúcsúzzon tőle. Ki tudta akkor, látják-e még egymást valaha.. Erre őt is elvitték – ha már úgy "bratyizik" a zsidóval, akkor maradjon vele, közéjük tartozik - jeligével. Anyukája szaladt fűhöz-fához, hogy tévedés történt, végül valahogy el tudta érni, hogy kiszabaduljon, de menekülni kellett. Öreg kocsit szereztek, amit tudtak, felraktak rá és irány az országút, csak messze onnét, rohanni, futni, bújni kellett. Valahol, sok száz kilométer után egy kastélyra találtak, s ott az intéző, ki vigyázónak ottmaradt, egy melléképületbe elszállásolta a kis családot. Lassacskán az apa és az anya előteremtett néhány holmit, otthonossá tette az istállófélét. Csöndben meghúzták magukat pár évig. A férfi már le-lejárogatott a közeli településre, munkát szerezni, ügyes kezű, szorgalmas ember lévén nem csoda, ha sikerült. Így éldegéltek szépen. Éva több kilométert gyalogolt, hogy iskolába járhasson, szeretett sétálni az erdőn át, volt törzshelye is, imádta a természetet.

Még ma is, mint kiderült. Komlón él jelenleg, gyógyfüvekkel is foglalkozik, kóbor kutyákat is befogad, gondoskodik róluk, mint ahogy idősebb szomszédasszonyáról is. Harmóniában él önmagával is, a természettel is, pedig Istenem, mennyi mindenen ment keresztül?! - derült ki, ahogy folytatta a történeteit.

Bizony, ott bújva is rájuk talált a borzalom, méghozzá egy másik menekült személyében, akiről kiderült, besúgó. De ez a naiv, jóhiszemű család ezt akkor elképzelni sem tudta. Meglopták őket, tél közeledtén, ellopták a kéményüket, s letagadták, sőt, a másik férfi nekiment Éva anyujának, aki akkor már várandós volt, s a kislány eszméletlenül, vérben találta őt az iskolából hazaérve. Futott, szaladt segítségért, nagy verekedés lett a vége, pisztoly is előkerült, hamarosan az őrjárat is. Szinte beleborzongtam a történetbe.

Az idő gyorsan elrepült, közeledtünk egyre hazafelé. Útitársam hamarosan készülődni kezdett, Sásdon készült leszállni, onnan könnyebb a csatlakozás. Volt szó még másról is, talán egyszer elmesélem. Szinte elrepült a majd három óra. Mindig azt mondom, minden ember élete szinte kész regény, mondtam is Évának, miért nem írja le élete történetét.

- Gondoltam rá - mondta -, de nagyon izületes a kezem, sokszor görcsbe rándul, nem megy az írás. De keresek valakit, aki leírná. Diktafonba mondanám, akkor talán meg lehetne írni. Elvállalnád? - kérdezte kedvesen, akkor már tegezve.
- Boldogan!

Így aztán, telefonszámot cseréltünk, s neki már mennie kellett. Amikor tovaindult a vonat, önkéntelenül felálltam, az állomás felöli ablakhoz sétálva, hogy egy utolsó pillantást vessek rá. Éva, éppen megállt, meleg szemeivel az ablakot kutatta, s mikor meglátott elmosolyodott. Integettünk egymásnak.

Pár nappal karácsony előtt megcsörrent a telefonom: - Éva vagyok, a vonatból. Bocsánat, hogy csak most hívlak, de hazatérésem után beteg lettem. Kellemes ünnepeket!

Pécs, 2009. január 10.