Alig pár hete, hogy búcsúztam a Bóbita báb együttes atyjától, és újra egy zseniális emberre emlékezem. Úgy látszik jelen időben ez a sorsom, esetleg kortünet, ki tudja? Itt az idő, el kell engednünk kedves ismerőseinket, akiket tisztelni lehet humoráért, emberségéért, intelligenciájáért. Sajnos, meg kell tanulnunk nekem, és korosztályomnak elköszönni. Szomorú, de így van. Tegnap hallottam a hírt, amire ha számítani is lehetett pár éve, megdöbbentett, felfoghatatlannak tűnik. Milyen esendő az ember, s az élet mily véges...

Meghalt Antal Imre.

Olyan ez, mint egy nagy pofon. Hatalmas nagy űrt hagyott maga után ez a kedves kis emberke. Azt gondolom, ha beszélünk Róla, ha emlékezünk Rá, tovább él. Kétszer volt szerencsém személyesen találkozni vele.

1968-ban lettem a Bóbita tagja, akkoriban rendezte az együttes az első Felnőtt Nemzetközi Bábfesztivált, amit a Magyar Televízió - ma közszolgálati - is közvetített. Antal Imre lett a műsorvezető. Én, mint kezdő "bábos", még csak gyerekdarabokban, mesejátékokban játszhattam. A fesztivál idején a lengyel csoport idegenvezetője voltam. Így ott volt a helyem minden előadáson, igaz, a bábszínház nézőterének utolsó sorában, ott is a legszélső helyen ültem, bármikor szükség lehetett rám, ezernyi kérésre, kérdésre kellett tudnom választ adni a kis baráti lengyel bábcsoportnak. Imre is ott volt, minden előadáson, akkor is
végignézte a bemutatókat, ha éppen nem volt televíziós felvétel, nagyon érdekelte a téma. Ott ült mellettem ő is, hogy kéznél legyen, ha hívják, ha szükség van rá. Akkor ismerkedtünk meg, mégis úgy tudtunk beszélgetni, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Közvetlen ember volt, úgy tudott beszélgetni, hogy biztonságban érezhette mellette magát mindenki. Melegség és szeretet áradt belőle, rosszat senkiről még csak feltételezni sem tudott, még a kétkedés árnyéka sem kísértette. Még személyes dolgaiban is őszintén válaszolt, akkori tizenévesektől megszokott, buta kérdéseimre. Amikor kérdezgettem, miért nem nősült még meg, hiszen okos, derűs és szívélyes ember, sok ember fordul meg a környezetében, ismert és elismert. Ilyen képpel ugyan kinek is kellenék - felelte. De csak erősködtem tovább, hogy nincs igaza, bizonyára nem ez az ok, erre ő, mosolyogva válaszolt, olyan drága és jó édesanyja van, akit egy lány sem tud pótolni, ezért nem is keres magának senkit. Az ő kapcsolatuk valóban példamutató, tisztelettudó és szoros szeretet volt. Gyakran kiszaladt telefonálni az ő édesének.

Második találkozásunk is a Bóbitához és a televízióhoz kötődik. Pár évvel később, volt egy műsor, régi KI MIT TUD vetélkedő győzteseiről, mit ad Isten, újra ő volt a műsorvezető. Jómagam, a Bóbita csapatával az 1972-es győztesek közt szerepeltem, az egyéb kategóriában. A műsor felvételei hét végén, szombaton és vasárnap kerültek megrendezésre. Szombaton volt a kamera próba, vasárnap, pedig a felvétel, élesben. A két napon, kávét csak automatából lehetett inni. Mindketten, Imre is, én is, nagyon szerettük ezt a nemes nedűt, nélküle nem is tudtuk elképzelni a napot. Szerencsétlenségemre, nálam mondta be az unalmast az automata. Imre, nagyon mérges lett, - már ahogy ő tudott...
- Ezt sohasem bocsátom meg neked! - mondta huncut, nevető szemmel. Kínomban, gyorsan
rávágtam, kárpótolom, ha legközelebb Pécsre jön. Édesanyám presszóban dolgozott. Nos, ő volt az, aki nem felejtett, amint az események is igazolták. Valóban volt dolga újra városomban, én nem is tudtam róla. Anyu nevetve mesélte egyik este, képzeljem mi történt. Beállított a presszóba Imre, bemutatkozott, kereste anyut, és kérte a beígért és szerinte jól megérdemelt feketét. Meg is kapta, kezet csókolt anyukámnak, mert nem csak a szívét és a kedvességét, de még a kávét sem sajnálta a csészéből.

Elment újra egy jó ember. Talán mindenki úgy ismerte, hogy vidám, boldog. Mindig úgy gondoltam, ez csak látszat! Amikor magára hagyta az ő drága mamája, bizonyosan tudom, valami megváltozott benne. Esendő és magányos lett, a humor, a viccek csak külsőségek, csak védekező álca, rejtőzködés volt. Remélem, most már önfeledten boldog a szeretett emberek társaságában. Talán valamelyik bárányfelhőn ül, vidáman és megelégedetten szürcsöli a finom feketét, amivel anyu odafönn is várta. Néha, ha felnézek az égre, látni vélem, ahogy mosolyogva rám kacsint. Viszontlátásra, Imre!

Pécs, 2008. április 16.