A héten egyik reggel találkoztam régi jó, könyvtáros barátnőmmel. Hallottad? - mondta, meghalt Kós Lajos. Megdöbbentem. Véglegesen elment LULU bá' - mert mi, régi "bóbitások", csak így hívtuk.

Érthető, hogy napok óta ő jár a gondolataimban. Mintha itt állna előttem. Azt mondják a "szem, a lélek tükre" - nos, az ő szemei huncutok voltak, derűsek, teli vidámsággal, ugyanakkor éles, mindenre odafigyelő, beszédes szemek. Ha valami erősen foglalkoztatta, szinte öntudatlanul bajszát, vagy szakállát morzsolgatta. Vicceltünk is vele, onnan meríti az ihleteket. Látom, hanyag eleganciás alakját, ahogy határozott nagy, gyors léptekkel siet valami fontos tennivaló felé, immáron végső útjára, - megpihenni.

Első találkozásom vele, még 1968-ban volt, éppen érettségire készültem. A Doktor Sándor Művelődési Házat tatarozták, így az együttes ideiglenesen egy üzlethelyiségbe tette át székhelyét, abban a házban, ahol akkoriban családommal éltem. Apám, öntevékeny színjátszó, megyei kultúrfelelős, már jól ismerte Lajost. Többször említette, beszélni szeretne velem. Egyszer véletlenül összefutottunk, megkérdezte, nem volna-e kedvem bábozni, mert bővíteni szeretné az akkor még csak pár főből álló csapatot. A meghirdetett felvételi vizsgák után volt, így elmentem, felvettek. Izgalmas, eseménydús évek következtek. Eleinte gyermekeknek készülő mesékben tevékenykedtem, később a felnőtt csapatba kerültem. Lulu bá' volt a központ, ő teremtett meg mindent, az ő tervei alapján készültek a bábok. Megtanított bennünket arra, hogy minden tárgyba bele lehet látni egy figurát, lett légyen az egy műanyag flakon, vagy egy szemétlapát, új életre lehet kelteni. Az ő zseniális ötlete volt minden látvány, "a kézzel való játék, a kéz színészi lehetőségeinek felfedezése" - mondta. Többek között képes volt képernyőnyi közelségbe hozta a pantomimbábozást, így tanultuk meg két ujjal eltáncolni a Kán-kánt. Az ő útmutatásai alapján értettük és éreztük a zenét, és megtanultuk kezeinkkel kifejezni az érzéseket. Mindenevők voltunk a zenében - Prokofjev: Péter és a farkas; Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára; Muszorgszkij: Egy kiállítás képei; Emerson rockosított "szuper sztár" Jézusa, mindegy volt, csak jó zene legyen. Törődött velünk, odafigyelt ránk, több diák is tag volt, ha rossz jegyet szerzett, eltiltotta egy időre, amíg nem javított. Programokat szervezett, kiállításokra hívta fel a figyelmünket, színházi bemutatókra jártunk, együtt. Tréfálkozott, sokat nevettünk, de csak addig, amíg el nem kezdődött a próba. Akkor kezdődött a hadd el had! Teljesen megváltozott. Úgy kiabált velünk, hogy eleinte magam néha még sírva is fakadtam. Akkor leült mellém, elmondta, ha munka van, nincs pardon, ilyenkor ő csak arra tud koncentrálni, nincs finomkodás, tessék kérem teljesíteni, csak így lehet eredmény. Később már visszabeszéltünk neki, ettől persze még idegesebb lett! Így történt, hogy az 1972 évi Ki Mit Tud?-ra készülve, kapott tőlünk ajándékba egy pár füldugót. A híradások arról szólnak, hogy a Bóbita báb együttes megnyerte 1965 évben a Ki Mit Tudot, arról nem, hogy az utána következő években, zsinórban háromszor nyert, 1967-ben és 1972-ben is.

Elment. 84 éves volt. Ő nemcsak egy együttest vezetett sikerekre, kiváló grafikusművész, rendező, koreográfus, pedagógus, figyelmes, széles látókörű ember volt. Világhírnevet szerzett az országnak, a városnak, megteremtette a felnőtt bábozás alapjait. Pécs ismét elvesztette egy értékét.

Tartalmas, szép életed volt. Jó pihenést LULU bá'!

Pécs, 2008. február 7.