Nehéz elkezdeni. Nem engednek a képek, képzeletemben olyan élesek azok a távoli arcok, mintha itt állnának karnyújtásnyira tőlem. Már 10 éve történt? Napok múltak, majd évek, egyik a másik után, és még mindig nem tudtam elkezdeni. És egyre nehezebb lett. Jártam az utcán, éltem az életem. Jó mélyen elrejtettem, mégis fájt. És akkor jött egy telefonhívás. Valakitől, akit nagyon szeretek megtudtam, a messzi távolból megérkezik Gabika, akit mindketten nagyon szeretünk. Évtizedekkel ezelőtt elszakadtunk, most találkoztunk. Gabec és Rózsika. Nekik köszönhetem, hogy emlékezni tudok.

Milyen érdekes, hogy a kegyelem néha üvöltés, kétkedés, hangos ellenállás nélkül, csak úgy meglepi az embert.

1995 év végén, drága szüleim aranylakodalmára készültünk. 50 év együtt, példamutatóan, egymás felé fordulva, három gyermeket felnevelve, szeretve, élni és élni hagyni, harmóniában, kézen fogva, az érintés örömével. Adni és kapni, apám számára anyám volt mindvégig az éltető napsugár, anyám számára apám a fa, mely köré fonódik a szőlőinda. Egyikük a kenyér, a másik a só, eleve elrendelés, magától értetődés. Hittel, derűvel, humorral. Ők tudták a titkot. Vannak még, akik más csodára várnak, és elfelejtenek este ránézni párjukra, megfogni a kezét és megszólítani: "Mesélj, egész nap nem láttalak. Mi történt veled?" Soha nem tudtak elaludni beszélgetés nélkül. Nem egyszer tanúja voltam a másik szobából. Méltó ünneplést szerettem volna hát, nagy cécót, közös ajándékot, fogjunk össze! Tele voltam lelkesedéssel, meghatottsággal, szeretettel, vággyal, hogy adjak, adhassuk a legtöbbet, mi hárman, testvérek, együtt. Akkor kaptam az első pofont, bár nem csattant, de úgy mellbe vágott...!

"- Csak nem képzeled, hogy azért pénzt adok, hogy ha meghalnak, te örökölj...!?" - hangzott, a felsőbbrendűség halálos ítélete. Rosszabb volt talán, még annál is. Amolyan földbe döngölős, amolyan megtaposós. Miért is? Talán nem vagyok méltó, a testvérségre? Mit tettem? Mikor, és miért? Nem értettem. De valamit igen. Egy üzenetet: mindig csak magadra számíthatsz, egyedül vagy. Akkor még nem sejtettem, mennyire! De ez, már egy másik történet lenne...

Első döbbenetem leküzdve, továbbléptem. Jó, így alakult. Valamit tenni kell ajándék ügyben. Gondolkodom. Éjjel és nappal törtem a fejem, mit tegyek, mit tehetnék. Kedves kollégáim összefogtak, segítettek. Versre leltünk, közösen. Csabi, mint egy diplomát, kinyomtatta a strófát: "50 éve együtt az úton...." Árpád, a hegesztő tanfolyamok királya, örökös viccelő. Felesége pedig cukrász. Ez kell neked most! Kupaktanács, mi legyen és milyen. 1995 december 7, az ominózus ünnep. Tündér Lala is segít, meg van ez kérem szervezve! Ez az igazi család! Jó dolgozni az ilyen munkahelyen, ahol igazi közösség jön létre, imádtam őket!
Lala szól:
- Gyere, induljunk, elviszlek anyudékhoz autóval. - Anyu csodálkozik.
- Mit keresel itt délelőtt, nem dolgozol?
- Mami, hoztam valamit a hűtődbe, az enyémbe nem fér. Ugye itt maradhat munka utánig? Akkor jövök érte.
- Jó, jó. Mindig kitalálsz valamit, de rendben. De igyekezz délután, mert kell a hely.

A doboz, elfoglalta apuék nagy hűtőszekrényének az egyik egész polcát. Én pedig mosolyogtam. Alig vártam, hogy délután legyen, izgultam, sikerül-e a meglepetés. Délután, fiam, lányom is elkészült, diploma, virágcsokor a kézben, átsétáltunk az ünnepeltekhez. Édes anyukám! Így mérgelődött:
- Mikor viszed el a csomagod? Kell a hely, nem tudom hova tenni amit sütöttem, főztem, vendégek jönnek...? - Most anyu!
Kivettük a dobozt, kinyitottam. Figyelem! Meglepetés! Sok boldogságot anyukám, apukám! Apa bolondozva felkiáltott: - Stajte szakajtó! Milyen jellemző ez rád, lányom! Hiszen ezért lettél szemüveges is. - de már anya is mosolygott. A dobozban ugyanis egy hatalmas, nyitott könyv alakú, - apu cukorbetegségére is gondolva, diabetikus - diótorta lapult, rajta felirat:

"Kik egy úton, kart karba fűzve jártok
'Ötven' éve, ím köszöntelek,
szép volt a múlt, várjon ragyogva rátok
még szebb jövő, még dúsabb jutalom,
s ezek között, bár szerény fény gyanánt ég,
Szeretetünk is hadd legyen ajándék."

2005.