Számítógépen dolgoztam, amikor meghallottam a rádióban egykori színművésznőnk Kiss Manyi butuska dalát: „Az én mamám, nem hordott bubi-frizurát, nem hordott elegáns ruhát, és mégis jó volt…” Nem hagyott nyugodni a gondolat. Anyák napja van, s én immár 10 éve, csak a temetőbe vihetem ki anyu kedvenc rózsáit. Álljon itt most emlékül egy fotó, emlékezetem lesz a fényképezőgép. Hiszem, hogy figyel és óv odafentről…
Az én anyukám, nagyon jó volt. Úgy tudott szeretni, amit nem lehet szavakba önteni, mert az igazi szeretet szavak nélkül is kézzel fogható. Ma rá emlékezem ismét.
Az én anyukám olyan lány volt, hogy miután találkozott apukámmal pár hét után hozzáment feleségül. Eleinte nem dolgozott, csak otthon, vezette a háztartást és nevelte a gyerekeket. De amikor nagymama és féltestvére átmenetileg lakás nélkül maradt, azonnal befogadta őket. Mi gyerekek is hárman lettünk az évek során…
Nappal velünk volt. Éjszaka ment édesapám kárpitos műhelyébe lószőrt kártolni, mert annak idején az párnázta ki a fekvőhelyet, máskor meg otthon vezette a pénztárkönyvet. Anyu mindig megteremtette a biztos hátteret, a harmonikus, békés kis fészket, otthonunkat. Velünk együtt tanult, ha kellett és apuval dolgozott, ha úgy kívánta a sors. Az én anyukám színjátszó körben játszott együtt apuval, s bár ő volt otthon az „úr a háznál”, bizony a színpadon képes volt a módos gazda apám mellett egyszerű parasztasszonyt játszani, ahol az „asszonynak hallgass volt a neve”! Mami külön vonattal járta az országot apuval és velünk, gyerekekkel, ha édesapám kedvenc focicsapata a PVSK idegenben játszott. Az én anyukám később a 60-as években, amikor rájárt a rúd a kisiparosokra, s az adóhivatal tönkretett minden becsületes, egyszerű és nem fifikás dolgos emberkét, hát beállt a cukrászdába dolgozni, s este tanulni. Nyári vasárnaponként már hajnalban felkelt és megfőzte az ünnepi ebédet, hogy azután edényekkel és takaróval együtt elcsomagolja és kivezényelje az egész családot a Mecsek erdejében megbúvó Kisrétre. Ma is boldogan emlékezem az egész napi szeretetben eltöltött napokra, labdázásra, virágszedésre, nótára, kacagásra. Édesanyám volt a fő szervezője ezeknek a békés napoknak. Soha nem felejtem el, hogy hetente eljártak apuval a közeli kisvendéglőbe táncolni, miután bennünket elaltatott, reggelit, ruhát, uzsonnát, iskolatáskát jókor előkészítve. Történt egyszer, hogy két suhanc rátámadt apukámra, erre édesanyám lekapta a tűsarkú cipőt és azzal fenyegetve, ezt kiáltotta: - Nem hagyod békén a párom?! Jót nevettem tizenévesen, amikor elmesélte! Ma már nem hiszem, hogy bárki megijedne ettől, de akkor, a hangtól-e vagy a vehemenciától, de elszaladtak a legények.
Édes soha nem aludt el anélkül, hogy a közös szülői ágyban meg ne kérdezze aput, hogy telt a napja, megbeszélték kivel mi is történt nap közben, mi a terv másnapra. Kíváncsi kisgyerekként gyakran hallottam, hogy végül puszival elköszönnek egymástól: „Jó éjszakát, aludj jól szívem!” – így aludtak el, minden este, az év minden napján…
Az én anyukám segíteni próbált, ahogy csak tudott. Tudta rólam, hogy büszke vagyok, nem fogadok el pénzt, tőle sem. Ezért aztán karácsonykor beállított két szatyor élelmiszerrel, hogy névnapi ajándék, meg aztán ők már öregek, úgyis keveset esznek, különben is ő nyugdíjas, és ráér olyan helyen vásárolni, ahol kedvezményes az ár.
Az én anyukám 70 évesen tanult meg igazi rétest sütni, nyújtani, asztalt körbe járva. Attól fogva minden vasárnap mindhárom gyermekét az ajtóból leste, ki, mikor érkezik, majd beszaladva a sütőbe betette az éppen érkező kedvenc rétesét, hogy mire belépünk a lakásba, frissen, melegen, ropogósan ehessük, a meggyest, túróst vagy éppen káposztást, kinek-kinek mi jár, mit szeret a legjobban. Azt hiszem mi őt, édesanyámat szerettük a legjobban…
Az én mamám úgy szerette édesapámat, hogy csaknem egy évig kezelte, ápolta a lábszárfekélyét, s amikor nem volt mit tenni, apukám kórházba került, mégiscsak le kellett vágni két kislábujját, hát anyukám minden délben friss ebédet vitt az ő szerelmetes párjának, akkor már ötvenegyedik éve hű társának. Édesanyám úgy szerette édesapámat, hogy egyik nap agyvérzést kapott, lebénult a bal oldala, maga is kórházba kerülve már nem tudott ebédet vinni férjének, és még akkor is, félig öntudatlanul, bénult bal oldalával, alig érthetően ezt a szót ismételgette: „Apa… apa…” – amikor valamelyik gyermeke meglátogatta…
Elment. Mindig azt mondta: „Az emberekhez csak egy út vezet, s az a szeretet!”
Ma már tudom, micsoda felelőséggel jár ez az örökség, de azt is tudom, hogy a szeretet erő. Hiszem, hogy minden emberben megtalálható ez a kincs. Vállalom, hogy segítek az embereknek, hogy megtalálják magukban és egymásban a szeretetet. Jó volt a tanítómesterem…

Pécs, 2006. május 7.