Voltak. Igen, sajnos már csak voltak. Ha nem lettek volna, én sem lennék. Talán mégis. De az mégsem ugyanez az ember lenne. Hiszen magamban hordozom őket, egy mozdulatomban feldereng anya mozdulata, egy nevetésben apám jóízű humora.

A szeretet gyönyörű versenyét láttam. Az élet szeretetét és egymás gyengéd, kedves és figyelmes szeretetét. Szívükből csupa melegség áradt, nyugalmat és harmóniát sugározva. Így éltek, így is mentek el, szinte kézen fogva. Anya elment. Agyvérzés....

Apám szerint csak előre ment, utat készített neki. Apa kórházban volt, amikor megtudta, hogy párja előre szaladt. Nem tett semmi különöset. Csak száz száll vörös rózsabimbóból, készítetett koszorút. Azután nem evett semmit. Cukorbeteg volt. Hiába volt minden: infúzió, jó szó, rábeszélés, könyörgés. Orvosa csak ennyit mondott: - Engedje el.

Sétáltam az őszi erdőben. Néztem a búcsúzkodó fákat. Tanultam tőlük. Tarka szoknyában táncolt a szeptemberi táj. Átmenet a titokzatos csendbe. Vidám fákat láttam magam körül. Pajkos szél játszott a virágok sapkájával. A leírhatatlan színözön - kinevetett halál.

Azután bementem a kórházba imádott apámhoz. Elengedtem. Tudtam, odaát várja valaki, s a végtelen boldogság...

Ha egy vasárnap délután elmegyek hozzájuk a temető csendjébe, s meggyújtok egy kósza gyertyát érzem, béke van. Egyik kezemben anyám, másikban apám keze.