Ülök a hajnali csendben. A ház, és jelenlegi lakói alszanak. Csepereg az eső. Az erkélyen a cicák ébredeznek, lustán lépkedve hosszan nyújtózkodnak. Mosakodnak. Rám néznek és kikerülnek. Nem tudják ki ez a fekete alak, számukra óriás, aki itt kint ül, a színpompás rózsakert mögött. Ül csendben, ír és rajzol. Jaj-fákat.

Közben bennem, ott belül valami vagy valaki sír. Megszeretett magányomban elmúlt és elszalasztott szerelmekre gondolok, elemzem életem, amin már nem lehet változtatni. A nyaralás eseményeire gondolok. Mennyire elszoktam a társaságtól! Magányos és hóbortos emberré váltam? Az elmúlt este jár az eszemben, nem vettem észre, hogy újonnan felvett szokásaimmal zavarom barátaimat. A figyelmeztető jeleket azonnal észrevettem és visszahúzódtam. Az ember úgy megszokja az egyedüllétet! Soha nem lehetünk önfeledtek, meggondolatlanok? Soha nem engedhetjük el magunkat, csak akkor, ha magunk vagyunk, egyedül. Esetleg, ha olyan társra találunk, aki mellett megtehetjük. Én nem leltem rá..

Tudatomban a következő hetek, hónapok feladatai követik egymást. Seregnyi a tennivaló. Munka nélkül semmit nem ér az életem.

Melankólia. Az eső csendes kopogása hangulatom kísérő zenéje. Ma este hazautazom. Haza, otthon, kuckó, búvóhely -, ahol magam lehetek. Nem zavarok senkit. Nem ártok senkinek. Élem a magam megszokott, munkával teli csendjét. Bezárkózom, mint mostanában egyre gyakrabban. Nem ilyen életre vágytam, Istenem!? Hol véthettem el a lépést, hogy így alakult? Nem találtam még rá. Minden fájdalom ellenére, egyedül lenni jó. Tudom, hogy sok hibám van. Társaságban elfelejtem, hogy milyen egyedül is vagyok, ez kit zavarna?

Miért is van bennem a vágy, hogy fákat rajzoljak? A fák, kicsavarodott testük, nyújtózkodó karjuk - vértestvéreim. Minden egyes kéreg a törzsükön, minden egyes felfelé nyújtózkodó jaj-kiáltás águk visszatükrözi vágyaimat, fel, fel a magasba, a csillagok közé mennék, hogy ott megnyugodjon örökké háborgó, lázadó énem. A test semmi, csak a látszat, ami belül van, az a lényeg. Tudom, várnak rám szeretteim, de azt is tudom, türelmesnek kell még lennem. Talán vár még rám idelenn néhány lecke. A fenti világ már kinyitja olykor kapuit és reménysugarat villant fel. Így van ez, ha egyre több szeretetted vár rád odafönt. Egész életedben küzdesz, harcolsz, tanulsz. Ki kell érdemelni a halált. Ez a végső feladat. Jutalom, vagy büntetés, azt mindenki maga dönt el azzal, hogyan éli le az életét. Ha eljő az idő, szeretném elhamvasztani ezt a ruhát, amit megkaptam születésemkor. Szeretném, ha majd a hamvakat szétszórnák az erdőben, a fák közé. Mai álmaimban gyakran járok egy földön túli kertben, bokrok és fák között. Ott vagyok boldog. Remélem, ha elmegyek, megértik majd..

Gyönyörűek a rózsák. Fehérek, sárgák, vörösek. Az egyik különlegesen szép - narancssárga színben pompázik. Ha beszélni tudnának, ha érthetném - vajon miről mesélnének? A vegetáriánusok nem esznek húst, mert élőlény. A növények is élnek! A természet maga a csoda. Akkor lennénk méltóak mi emberek a természethez, ha csak annyit vennénk el tőle, amennyi a létfenntartásunkhoz elegendő. Ülök, magamban és egy belső hang ezt súgja: Írj, mert különben megfulladsz. Írok a csendben. Eggyé válok a kerttel. Béke ölel át.

Lejegyezve - Pécs, 2009. szeptember 15.