Maurice Maeterlinck, Nobel-díjas francia költő- és drámaírónak ismerjük egy szép mondását: "Csak az hal meg, akit elfelejtenek. Akinek emléke szívünkben, imáinkban és beszédünkben tovább él, az mindig köztünk is marad."

Ezek a szavak kergetőznek gondolataimban, amikor Balogh Jánosra gondolok. Arra az emberre, aki példamutatóan élt és alkotott. Egyedit, művészit. Bárki találkozott vele, megérintette a lelkesedése, szellemi frissessége, humora. Megmozgatott valamit bennünk, mert ő Ember volt az emberek között. Szomorú vagyok, hogy már csak múlt időben beszélhetek Róla.

Egész életében pontos, szorgos, odaadó társ volt, munkában, családban, baráti körben. Mindenre és mindenkire odafigyelt. Kísértette a fény és az árnyék játéka, kacérkodott a művészetekkel. Nyugdíjazás után nyílt csak lehetősége szunnyadó művészi érdeklődésének kibontakoztatására. Ekkor alakította ki a "rézhuzallal való rajzolást", az ún. rézhuzal-formációs grafikát (drótgrafikát-rézgrafikát). E képi alkotásaival – barátai és ismerősei bátorítására – 2002-ben lépett először a nyilvánosság elé, amit több, mint száz közös és önálló kiállítás követett - rajz-tanulmányokat, portrékat, plakátokat, kollázsokat, tájrajzokat, karikatúrákat, könyvborítókat, faszobrokat, rézdrót sík- és térplasztikákat, az ún. formációs drótgrafikákat mutatta be. A világon egyedülálló művészeti alkotásai azonban a rézgrafikák.

Mi is az a rézgrafika? A grafikával továbbra is erős kölcsönhatásban lévő, annak műfaji sajátosságait képviselő, de a rézhuzal által sajátos jegyekkel bíró új képzőművészeti ág. Finom, művészi átmenet a grafika és a szobrászat között. Hagyomány és új technika harmóniája. A kortárs művészet legújabb törekvése, mondhatjuk - a réz reneszánsza.

A rezet nagyon régóta használják műalkotások alapanyagaként, gondoljunk csak a rézmetszetekre, vagy ötvözőként a bronzszobrokra. Balogh János egy új önkifejezési módot valósított meg (valahol az iparművészet és képzőművészet határán). Már elsajátítva a grafika, fafaragás és a szobrászat alapelemeit, - tovább lépett. Feltette magának a kérdést: mi lenne, ha a vonalak fényesek lennének? A játék komollyá vált: kiválasztotta az ideális alapanyagot és munkához látott. A rézhuzal selyem fényű ragyogása kellemes és izgalmas ígéretekkel vezeti a szemet a vonal ívelésén. Sajátos, egyéni hatást lehet vele elérni, megerősítheti a mű mondanivalóját. A drótnak (rézhuzalnak) két vége van, ezeket hajlítani lehet talán. Ez a jellegzetes Balogh Jánosi szimbolika, amit csakis Ő álmodhatott meg, a rá jellemző egyedi módon, játékosan jelenítve meg különleges világát. A rézdróttal való érdekes alkotásokban legbelül ott lapul a művész. Képei - megálmodott vágyai. Önkifejezés mesteri fokon. Minden egyes drótgombolyag engedelmessé vált az Ő keze által, megmutatva az alkotó lelkét. Új művészeti ág született, valódi Hungarikum.

Bárhová vetődött is el élete során, mindig adott, segített. Nem szívesen fogadta be a szakma? Sebaj! János elkezdte összegyűjteni az érdekes anyaggal foglalkozó műkedvelő alkotókat, és belefogott egy közös alapítvány szervezésébe. Miközben másokért is harcolt, egyedi, megvalósított ötleteit kiállításokon csodálhattuk meg. János, az élet kudarcaival szemben, az alkotásban, a tudatos önkifejezésben találta meg örömét. Mottója ez volt: Azért van az ember nyakán az a gombóc (feje), hogy használja is.

Balogh János, a művész elment közülünk, de mi, akik ismertük őt, mindig emlékezni fogunk rá. Jelleme, munkássága halhatatlan. Alkotásai - kincsek.

Istenem! Annyi terve volt még!?

Szeretett volna megjelentetni egy könyvet a rézgrafikáról. Szerette volna, ha a műfaj, megfelelően lenne dokumentálva. Szakmai elismerésre vágyott, elfoglalni a művészettörténetben a méltó és megfelelő helyet. Áprilisban a CINKE csapat tagjai is megismerhették és szinte pillanatok alatt megszerették. Mindenkit elvarázsolt áldott természete, akivel csak kapcsolatba került. Felvetődött a gondolat, hogy 2010-ben Pécsett iskolát indít, ahol talán megtalálja az utódját, akinek átadhatta volna a rézgrafikával kapcsolatos tudását.

Alig egy hónappal halála előtt felcsillant a remény - a Műcsarnok jelentkezett. De már késő volt.

Utolsó beszélgetésünkkor még reménykedett: Nem sokat alszom, sokat meditálok az élet cudar helyzetei felett, keresem önmagamat a hogyan továbbra nézően.

Szobám falán található egy kép. Nő, boával. Szeretett és nagyra becsült barátom alkotása. Időnként csillog, ahogy a napfény besüt az ablakon. Megsimogatom. Mintha köszönnénk egymásnak. Ő üzen a fénnyel - én az érintéssel.

Búcsúzunk Tőled Barátom. Örökre itt maradtak csodaszép alkotásaid és emléked. Nem feledünk..

Pécs, 2009. július 25.