Tegnap ismét itt voltak a gyerekek. Érdekesek.

Néha úgy érzem, hogy teljesen lenéznek, leintenek. Tudom, saját bizonytalanságom vetítem csak ki. Élik a maguk hajszolt életét, futnak, rohannak. Néha szólni szeretnék, hogy állj! - meg kell néha állni, odafigyelni a másikra, amíg van kire odafigyelni. A fiam a második kötetemre vetett egy pillantást és csak annyit mondott - jó, de nem kellett neki, el sem vitte. A lányom elvitte. Tegnap megkérdeztem, elolvastad valamelyik novellámat? Nem, csak letette a polcra. Kérdezem: Miért? Azt mondja: - Ki ér rá ma olvasni? - Szomorú - gondolom.

Pénteken éjjel feküdtem az ágyban, miután nap közben háromszor voltam boltban vásárolni, hogy haza tudjam hozni a főzni -, sütni valót, mert ha jönnek, mindent eléjük teszek, amit csak tudok és egyszerre nincs fizikai erőm ennyi mindent cipelni. Jóleső fáradtságot éreztem és valamiféle belső ujjongást, boldogságot. Holnap jönnek a gyerekeim és lányom párja, akit az évek során úgy megszerettem, mintha ő is a gyerekem lenne. Az egész bensőmet átjárta valami teljesség, öröm, annyira szeretem mindhármat.

Szombaton pedig, amikor itt vannak, leintenek, kötözködnek, nem érnek rám. Azt mondják érzékeny vagyok, túlságosan, mindenen megsértődök. Amikor mondom, dehogy sértődök meg, csak fáj. Erre a fiam belerondít, és azt mondja "hazudsz" - egy pillanatra mintha az apja szólt volna ki belőle, akitől soha egy jó szót sem kaptam, csak pofonokat és pofonokat, tettlegesen és szóban -, állandóan.

Mielőtt elmentek, fiam visszamaradt néhány percre. Érezte, túlment egy határon. - Fiam, mondom neki, 60 éves leszek az idén, most még itt vagyok. Ne tegyél semmi olyat, amit nem tudsz visszafordítani, amikor már nem leszek itt. Azt mondja - Anya, mi most éljük a magunk életét, de ha idősebbek leszünk, minden szavadra emlékezni fogunk és igen, akkor minden leírt szót el fogunk olvasni. - Igaza van.

Hát nem nagyszerűek a srácaim?

Pécs, 2009. június 28.