Úgy tudom a gyöngyhalászok a tenger mélyén, keresnek-kutatnak. Néhány száz gyöngyöt megtalálnak, közöttük oly kevés az igaz, s értékes. Számomra nem kérdéses, öt igazgyöngyre leltem magán magam mélynézéséből kitekintve.

Bár nem ő volt az első, kiről most szólok, de ő a legnagyobb, a középpont, mely körül a többi négy egyformán kering, mint fénylő csillagok. Ha akarod katalizátor, számunkra Ő a Nap és a Hold. Kristálytiszta szikrázóan kék szemével, értelmével, ölelő szeretetével, eszméivel, mint egy jóságos palást, körénk és ránk borul a tudás. Lehet szeretni és lehet utálni, elfogadható, vagy elutasítható, csak egyet nem lehet tenni - nem észrevenni. Számomra lehetetlen ez is – nem szeretni. Mindenkire hatással van, érzelmeket kavar fel, gondolkodásra késztet, alkotásra inspirál. Hallatlan nagy a tudása, tapasztalata. Egyéni, tekintetet odakövetelő már a megjelenése is. Nem beszélve az alkotásairól! Költeményei kőkemények. Mélységeit, játékosságát csak akkor fejtheted meg, ha figyelemmel olvasod, ha hangjára ráérzel. Akkor befogadod. A felületes, üres, buta emberek, jobb, ha kerülik. Mindenét odaadná az elesetteknek, a gyengéknek, azon embereknek, akik megmaradtak embernek. Ő az egyik igazember-gyöngyöm.

Áldom az Istent, hogy mellette ott áll az első asszony, "ki-ez-a-nő" - Évi, aki életet lehel hangunk élettelen napjaiba. A kifosztottság emlékét is eltörölve nihiltelenítette. Értelmet ad a létezésnek, erős támasza ő az erőtleneknek. Gyönyörű, beszédes szemeivel, vörös hajzuhatagával, törékeny őzike termetével maga a jóság, a gyengédség, az érintés és a harmónia. Mindezt oly kedvességgel teszi, ami csak kevés embernek adatik meg. Első pillanatra megszerettük, mert imádni való - önmagáért! A második igaz, embergyöngyöm.

Nem őrizhetnék mást így szívemben, nem illene másra se, ez a kifejezés "anyácska" – mint a következő, kemény szíjkagylóból különös fénnyel ölembe hulló gyöngyszemre. Ő volt, aki összehozott a szépen-szóló hanggal, akinek köszönhetjük, hogy van hangunk. Azt akarja elhitetni velünk, hogy nincs hite, miközben ő maga az isteni gondviselés. Aki belebetegszik a semmittevésbe, örökkön örökké tüsténkedő, sürgő-forgó öngerjesztő szeretet-odaadás. Kitartó, kemény, dolgos, szorgos, meg-, és ráfeszülő drága igaz-ember.

Végül, de nem utolsó-sorban Ama soknevű, mindannyiunk aggódásainak gyümölcse, a Botticelli szépségű "gyermek-küllemű" kincs – ki talán nem is e világra termett, s kinek szelleme fényesebb és érettebb sokmilliónál. Ő az üstökös körünkben, kinek fontosabb a világ, mint önmaga megmentése. Az első, aki kinyílik, mint egy ritka virág, ha elmélkedni lehet, s virágai színpompás, egyedi költeményekben pompáznak és illatozzák be a rémséges mezők feletti léget. Gyöngyember, igazi – ugye tudja, ki ismeri – mindenki!

Nem is tudom, mit keres közöttük semmiségem, a legkisebb gyöngyszem, aki fél lábbal már a csillagok közt táncol, s akit valós fájdalmak rántanak újra és újra vissza a földre. Olykor bele is döngölik – süketen, bénán, levegőtlenül. S aki hallatlanul és kimondhatatlanul hálás, - bár pici is, töpörödött is, olykor esetlenül elesett is, mégis őrzi az öröm-pillanatokat, és hálát ad az Úrnak, hogy egy lehet a fent említett gyöngyszemek között.

Pécs, 2009. május 27.