Egyszer volt, hol nem volt, itt lenn Délen, e mediterrán vidéken Pécsett az elmúlt századbeli ötvenes évek közepén, élt egy pici kis Váradi Antal utcai lakásban egy törékeny kis hölgy. Hófehér, hullámos haja szinte vakított mindig fekete ruhában lévő törékeny kis termetén.

Kisgyerek voltam még, s ha a közelébe értem valami méltóságteljes nyugalmat éreztem. Ő volt az én dédnagymamám. Valahová a messzeségbe tekintett, naphosszat csak ült, hintázott a hintaszékében az ablak mellett és mindig mosolygott.

Egyszer megkérdeztem: - Dédi mami, miért mosolyogsz mindig? - Mosolya titokzatossá vált, s lágy, kedves hangján így szólt - ha közel jársz az én koromhoz, akkor megtudod és megérted.

Hosszú-, nehéz évek, évtizedek teltek el, azóta.

A minap eszembe jutott édes dédikém kedves hangja. Gondolkodni kezdtem a jó öreg szavain. Élete küzdelmein már túl volt, barátai, ellenségei lassan elköltöztek egy másik hazába. Akik megbántották, azokat elfelejtette a szomorú emlékekkel együtt. Tudta, csak napjai vannak hátra és megértette, hogy az életben minden múlandó. Mosolygott, a többi emberre gondolva, akik megfojtanák egymást egy kicsivel több vagyonért. Csak nézte, hogyan kapaszkodtak, marakodtak állásért, pénzért, címért, sikerért, rangért, hatalomért. Ö már tudta, hogy mindez milyen gyorsan elmúlik és igazság szerint nem is teszik boldoggá az embert. Ezért, csak nézett, figyelt és mosolygott.

Egy új évszázad küszöbén járunk már. Egész életem során ért gond, bú, baj, éppen elég. Túléltem, s ma olyan távolinak tűnik. Szeretek egyedül lenni és révedezni. Látom, hogy a hatalmi harcok mennyire jellemzőek minden napjainkra. Szinte érzem az izzadtságszagú izgalmat. Az emberek ki akarnak tűnni, többek akarnak lenni másoknál, mert ostoba módon azt gondolják, akkor jobbak is lesznek. Hiábavalóság. Hát csak ülök, meghitt magányomban és mosolygok.

Kezdem megérteni dédikét.

Pécs, 2009. március 23.