Ha egy kisgyermek virágot lát, utána nyúl és boldogan viszi annak, akit szeret.

Amikor én kislány voltam, sűrűn múlattam az időm a Tolna megyei Hőgyészen, drága jó Fülöp nagyapámnál, akinek ma lenne a születésnapja. És ez nem áprilisi tréfa, de nem ám! Akkurátus, látszólag túl szigorú ember volt, áldom is érte. Mondom, látszólag. Igazság szerint kedves, tiszteletet parancsoló ember volt. Jól kiegészítették egymást Rózsika mamival, aki mindent megengedett, amolyan mosolygó arcú igazi "szuper nagyit" képzeljetek el. Minden nap megkérdezte, mit kérek ebédre és bármit kértem, boldogan elkészítette. Szívesen mesélt, ha azt kértem és velem együtt kószált a kisközség rejtett utcácskáin, ha ahhoz volt kedvem. Finomabbnál finomabb süteményeket sütött, akár egy regiment gyerek számára, akikkel akkoriban játszottam, és akik sűrűn jöttek hozzánk. Nagyi soha nem volt fáradt, akkor is mosolygott, ha éppen fájt a lába. Nem volt számára lehetetlen, ha unokája, adott esetben éppen én, kért valamit.

Talán érthető, ha pici gyermekkorom tavaszain az első zöld levelet, virágzó útifüvet nagyikámnak vittem. Nem volt más virág a földeken, kukoricás között, ahol gyakran játszottam a szomszéd gyerekekkel. Adni akartam valamit. Nagymama, pedig nagyon örült, boldogan ölelt át és nagy puszikat kaptam két orcámra. Nem a virágot látta, mert nem azt adtam. Szeretetet kapott!

Az életben vannak barátaink, akik nem mondják, hogy szeretnek, de apró figyelmességük, jóindulatuk, észrevétlen segítségük, mint megannyi virágcsokor, szeretetükről beszél. Aki ad, az szeret. Sokszor a legszerényebb ajándék a legmelegebb szívet hozza feléd. Ne a virágot nézd, ami talán úti fűnek látszik, hanem, hogy kaptad. Aki adta, mást nem talált, de adni akart, mert szeret.

Nagyikám jól értette ezt az üzenetet. Emlékét szeretettel őrzöm.. 

2010. április 1.