Ismét olvastam egy mesét. Elgondolkodtató és nagyon tanulságos.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tenger mellett egy tó partján vidám, csillogó szemű kis gézengúz csapat játszadozott. Kacagtak, fogócskáztak, futkostak. Egyszer csak - a gyerek zsivajon át is valami furcsa hangokat hallottak.

 – Kuty-kuruty – újra és újra. Figyelni kezdtek, hiszen a gyerekek, tudjuk jól, roppant kíváncsiak.

– Hó-ha! Hó! Béka csapat ugrándozott és kiabálgatott egymásnak vidáman a vízparton.

Ki találta ki, arról nem lehet tudni, de előbb apró kavicsokat, később nagyobb köveket fogtak és elkezdték dobálni a békákat. Talált! - kiabált egy szőke, göndör fürtöcskékkel övezett, angyalarcú kisfiú büszkén, amikor egy szerencsétlen sorsú békuci feldobta a tappancsait. A többiek vérszemet kaptak, és vetélkedni kezdtek, ki tud több békát agyonütni. Élvezték a játékot. Egészen addig, amíg egy nagyobb béka ki nem dugta a fejét a vízből és oda nem szólt nekik:

- Kérlek szépen, gyerekek, ne dobáljatok bennünket. Ami nektek szórakozás, mulatság, örömet okoz, az, nekünk a megsemmisülés.

A gyerekek megszeppentek és elszaladtak.

Bizony, a felnőttek is elgondolkodhatnának néha. Hány ember van, aki szórakozásból mások hibáit kibeszéli, kigúnyolja, és nem is gondol arra, hogy ezzel milyen kárt, fájdalmat szerez. Sok esetben ezzel a megbántott ember erkölcsi halálát is okozza.

Miért ne lehetne, ugyan ezzel a fáradtsággal az emberek jó tulajdonságairól beszélni? Talán boldogabb lenne az is, akiről szó van és az is, aki beszél. Azt hiszem, jobb lenne gondolkodni előbb, mielőtt bárkit szóval vagy tettel gyaláznánk. Mi lenne, ha Te lennél a 'kibeszélés' elszenvedője? Amit nem kívánsz magadnak, azt ne tedd mással sem.. 

2010.