Szombat reggel. Napok óta szinte mozdulni sem tudok a fájdalomtól.

Csak a szellem szárnyal, az ember nem. Lépni is nehéz, 12 lépés mindössze a szoba, a lakótér és most még ez is nehéz. Olyan, mint műtét után, amikor az ember leteszi a lábát, és először próbál egész testével ránehezedni, a torkában donog, lüktet a fájdalom, szinte fulladásig. Azután ökölbe szorul a kéz, és valahogy lábra tudsz állni. Lassan, erőt veszel magadon, lépsz, csak kicsiket, csosszanó lépésekkel, egy, na még, még egy, végül körbe tudod járni a lakóteret, ezt a doboznyi létet. Fájdalomcsillapító, egy.

Fürdés - még jó, hogy zuhany. Könnyeid nyeled törölközés közben, mert elviselhetetlen már a fájdalom, mégis, bírni kell, muszáj! Boltba kell menni, egy szelet kenyér, egy árva szem krumpli, semmi sincs itthon. Enni kell, mert a fekély megköveteli a gyomrodban, két fájdalom, túl sok a jóból. "Magad uram, ha szolgád nincsen" - gondolod, fancsali pofával, miközben beszeded a második fájdalomcsillapítót és leülsz. Jaj! Csak hasson, csak fel tudjak állni, a rohadt életbe! 20 perc, esetleg fél óra, aztán elindulsz. Úgy tűnik, bírod, szép lassan, aprókat lépegetsz a liftig, földszint, kitipegsz a ház elé, gyötrelmesen hosszúnak, fáradtságosnak tűnt ez a rövidke út, megtámaszkodsz a falnál, kiver a verejték, szédülsz. Itt megáll a tudomány, nem bírod tovább, feladod, arcodon a tehetetlenség könnyei...

Irénke jön, a többek által kissé habókosnak nevezett szembe szomszéd - ez esetben megmentőm.

- Mi baj van? Gyere, visszakísérlek, azután mond meg, mit vegyek, bevásárolok neked. Mire valók a szomszédok?

Azt nem tudom, de egyet igen, ha még egyszer valaki bántani meri Irénkét, hát velem gyűlik meg a baja! Lehet, hogy időnként kéreget, sót, lisztet, ezt-azt. Lehet, hogy néha unatkozik, és szívesen betelepszik valahová trécselni, észre sem véve, hogy zavarja a másikat. Egy azonban biztos, ő az egyedüli, aki emberként tud viselkedni és mindig ott terem, ahol segíteni lehet..

Pécs, 2009. november 9.