Nem véletlen, már a születése napja sem. Május elsején született, a munka napján. Tisztességben megőszült, dolgos, szorgos ember volt az én apai nagyapám. Magas, erős férfiként él az emlékeimben. Amolyan akkurátos, hagyománytisztelő zsidó apa.

Hatalmasnak tűnt, különösen nekem, aki akkoriban, amikor megismertem pöttömnyi kislány voltam: három éves koromra tudok visszaemlékezni. Óriási kezei voltak, telis tele látható erekkel. Jellegzetesen nagy orr volt arca közepén és bár testesnek tűnt termete, egyáltalán nem volt kövér. Izmos, kidolgozott alakját, ősz, ritkás haját, meleg tekintetét szinte most is látom, ha behunyom a szememet. Szigorú, kemény ember volt, bár ma már tudom, vajból volt a szíve. Ritkán szólalt meg. Így, ha mondott valamit, bizony súlyos, nagy igazságokat rejtett mondandója, nemritkán humorral fűszerezve. Amolyan szállóigének, evidenciának tűntek a mondatai, mint ez: "Magyar ember, evés közben nem beszél!" - amit étkezés közben gyakran emlegetett.

Emlékszem súlyos járására. Beteg lett, a sok nélkülözéstől a koncentrációs táborban. Nem segített az sem, hogy a világégés után, amikor felszabadították a lágert, több száz kilométert gyalog tettek meg apámmal, hogy végre haza jussanak. Egyszer, egy orosz kiskatonával találkoztak, aki ellopta nagyapa karóráját. Meglátta ezt egy orosz tiszt, azonnal fejbe lőtte a kiskatonát. Erről nem szólt a hivatalos fáma. Papának ekcémás lett a lába, ez maradt vissza a háborúban elszenvedettekből. Minden este gyógyvízben áztatta, a "téli konyhában" - kenegette valamilyen orrfacsaró kence-ficével és befáslizta. Azután ült a karosszékében, tiszteletet kiérdemlően és mesélt életéről, szeretteiről, a családról, boldogságról és szomorúságról. Féltem tőle, de csak eddig a pillanatig, amíg el nem kezdődött a minden esti igaz mese. Ezt imádtam! Gyakran könyörögtem is: "Papi, mesélj!" A hangja meleg volt, az ölelése biztonságos. Szerettem az ölébe, a puha fészekbe kucorodni, igazi otthonos kuckó volt ám!

Elmondta, hogyan ismerte meg imádott asszonyát, hogyan vált meg tőle. Az igazi nagymamám, Józsa mami volt az első felesége. Nem ismerhettem őt, csak papikám meséiből, aki azt mondta: vidám, ragyogó, dolgos asszony volt, tele kacagással. Elment, gázkamrában végezte. Nagyapa is csak fizikai erejének köszönhette, hogy túlélte azt és a következő éveket. Mesélt Fülöp bácsi, a sorban érkező öt gyerekről is, akiket apámon kívül én már szintén nem ismerhettem. Egy fia élt még, Jenő bácsi, aki a messzi Amerikába, New Yorkba menekült, hogy ne legyen útjába a tiszta fajt teremteni akaróknak. Legszívesebben erről mesélt, azaz a "nagy utazásról" - amikor egyszer odautazhatott egy meghívólevél jóvoltából. Életében először repülőre ült, de az igazi élmény a visszaút volt, egy emeletes, nagy tengeri hajóval. Kíváncsi gyerek voltam, mindent tudni szerettem volna erről a városnyi nagyságú monstrumról, elképzelnem is nagyszerű élmény volt. Irigyeltem is érte.

Az én papikám kezdetben vegyes áruval kereskedett a boltjában. A felszabadulás után hamarosan elvették tőle az üzletet. Egy szövetkezeté lett, de ő maradhatott az akkor már zöldséget-gyümölcsöt áruló boltban, mint megbízott üzletvezető. Szerettem a boltban lebzselni. Kis, fodros köténykém két zsebeit néha megajándékozta zsenge zöldborsóval, vagy meghámozott mandulával a pulton lévő ötliteres üvegből. Ha nem kaptam, bizony elcsentem néhány szemet picike markommal az üvegbe kotorászva. Egyszer nagyapa rajtakapott. Nem vert meg, de megbüntetett. Lekísért a bolt mellett lévő hűs pincébe, ahol a felhalmozott árut raktározta. Rám csukta az ajtót, és csak ennyit mondott: "Gondolkodj!" Féltem a félhomályban. Eldöntöttem, hogy soha többé! Nem is kellett, hiszen nagyapa ez után az eset után, ha meglátott a bolt körül, mosolygó arccal mindig tele töltötte mindkét kötényzsebemet finom mandulaszemekkel. Lehet, ezért szeretem ma is annyira a mandulát! Nyugdíjas korában is dolgozott a Drágám, amíg bírta erővel, másik szakmájában, mint kárpitos.

Drága papám! Mennyit nevettem, amikor később, már kamaszkorom idején elmesélte a második asszonya történetét. Pesten járt áruért, ott megismerkedett egy hölggyel. Megtetszett neki, életében először gyorsan döntött és haza is vitte kis falusi házába az új asszonyt. Az asszony finnyás is volt, puccos is volt, perlekedő is volt, bizony a "próbaházasság" nem sikerült. Papa tehertaxit rendelt, felrakta a cuccost, gálánsan kifizette az úti költséget és visszaküldte a fővárosba a nőt. Rózsika mama, a harmadik feleség, akiben én az igazi nagymamit tisztelhettem, hozta el számára csak a harmóniát és békés öregkort.

Így teltek az esték, álmaim falujában, Hőgyészen. Mostanában gyakran gondolok arra, merjek-e visszatérni, megnézni újra azt a helyet, ahol annyi boldog órát és napot tölthettem el felnövekedésemig.

Pécs, 2009. október 4.