Jeney
András: Határok mögött előadó: Korondi Klára
Láda mélye rejti, sárgult, régi fénykép.
Öreg szülők lépnek délcegen le róla,
Tornácos ház körül kócos aprónépség.
Mint ablakból nézem - a vonat hogy robog -,
Látom szürkeségek felkavart porán át,
Ottfelejtett, színes gyermekkorom.
Tarka réten, pázsitágyon alszom,
Pakulár hoz reggel zsendicét; -
Ám határok eltakarják arcod,
Áll az idő, hol vagy kincses Erdély?
Úttalan útjain keresem a szépet.
Hajdan tiszta vízből hová tűnt az élet?
Pisztráng helyett holttetemek úsznak,
Bányagödrökből csak a törmelékek.
Drakula szelleme hajt ördögszekeret,
Földből szavakat szív, orvul tép gyökeret,
Templom körül szaggat hiába sebeket; -
Meztelen a király. Az árkok üresek.
Mégsem csak sötétség. Gyúlnak talán fények,
Mozdul tán az idő, mozdul tán a lélek.
Árnyékból a szavak, szavak mögül álmok,
Dalokat dobognak halkan régi táncok.
Alma mater falak, nyelvet őrző várak,
Árvíz ellenébe kőből épült gátak,
Holnapok is - talán -, új remények,
Közelebb az elszakított, távol messzeségek.
Megkopott fényképek fekete-fehérben.
Jövendő a múltban, hegyek a háttérben.
Bővizű források, pisztrángos patakok,
Hótakaró alatt megbúvó tavaszok,
Nem csak fájó, nem csak könnyes emlék,
Mert határok szabdalhatják arcod,
Mégis megmaradtál, szépnek, kincses Erdély.
Jeney
András: Széki tánc Jóskának és Matyókának
előadó: szerző
Kék ködmön, puffos ujj,
Kalapok szalmábul,
Kendőkön, száz ráncon
Fekete tűz lángol,
Fény sír a csizmákon.
Ezerhétszáz-elő,
Nagy romlás, rettentő,
Kicsike leánka
Riada, rászálla
Fekete halálka.
Hol van az anyája,
Apája hullája,
Vénasszony kiálta,
Megfojtott sírása,
Kutyafej gyaláza.
Bánatokat tarta,
Erős hálát adva,
Böjtet es fogada
Birtalan napokra,
Háromszor templomba.
Maradott írmagja,
Nagy Isten irgalma,
Münket hogy meghagya,
Lössz másik leánka,
Széknek sóvirága.
Magyar szó, mondd, hol van,
Madárhang honnan van?
Székről tán elindult,
Márk Jóska nótát fújt,
Furulyán szomorút.
Kék ködmön párostul,
Ingvállak puffostul,
Rokolyán piros folt,
Feketén, tarkállón, -
Nem tört meg tatáron,
De a fény tűzlángon,
Csak sír a csizmákon.
Ollmann
Anasztázia: Csonkolva előadó: szerző
Bársony zöld csúcsok közt
zöld-sárga mozaik,
szürke s fehér sziklán
sok kis patak folyik,
terebélyes szántók,
beillesztett tavak,
Égieknek műve…
túl kicsik a szavak.
Nap, szél, friss levegő
jár át sok kis falut,
a nagy zöldet néhol
szeli át csak az út,
fémtornyú templomok,
zsindelytetős házak,
faragott kapuk, s pad
hoz fűszert a tájnak.
Régi nóták, mesék
falvak neveivel,
városokkal és e
földnek vizeivel
megnyílnak előttem,
ha élőn is látom…
könnyeket hív elő,
hogy ez már csak álom…
Mondjam kis hazámnak,
amit kedvesemnek?
Csonkolva is nézzen
szembe az életnek,
teljeset hozzon ki
abból, ami ott van…?
Több tagot elvesztve
is szíve még dobban…
Tibód, 2012. július 12.
TUZA S. TIBOR: ERDÉLYBEN előadó: szerző
A mesében járok, vagy álmodom?
Miként vált ily széppé otthonom?
Kicsi falum erdő-fedte tája
Mintha óriás honává válna.
Felfújt dombok szabdalják az eget,
S fenyőtűk cikizik a felleget.
A bárányfelhő vidáman kacag
S fekete kosban szikráz a harag.
Fakerítés soknak tűnik nekem.
Ám, a faragás jöhetne velem!
Furcsa, hogy lépést másik engedi.
Furcsa, hogy tisztást szemét nem fedi.
Hazámban járok? Vagy csak gondolám?
A mi napunk az, ami süt reám.
Magyarul suttog fülembe a szél.
S értem a szót, ha valaki beszél.
*
Óh! Mily ostobán pazarló az idő.
Nem számít néki, sem szépség, sem erő.
Amit alkot a természet s az ember,
tépi, marja az idő-tolta-henger.
Mennyi kincs, érték ment veszendőbe már,
melyet a jelen s jövő nem talál.
Hallottam, olvastam régi tényekről,
melyek nappalt alkottak az éjekből.
Bár! Olykor kétkedtem kicsit,
mert egy-egy furcsa kulcs több ajtót kinyit.
Az ajtók mögött változók a színek
s csalón dobbannak ott, benn a szívek.
Tudom, van őszinte, szerető is sok.
S az egybefüggő jók, nem szétszórt foltok.
A kincset látva, most, felsejlik nekem,
milyen csorbítás esett meg népemen.
Ostobán, pazarlón, gonosz volt a tett,
mely népet és hazát több felé tépett.
Így tépetten, más szívből kap vért az ér.
De hiszem: MAGYAR maradt a szív s a vér!
2012. július 11.
Kühne
Katalin: Énekes madár
Tamási Áron emlékére előadó: Pintér Lilla
"Télhívó mezők sárgán
ragyogtak,
aranyhullató erdők fáradtak"
Hófehérbe öltözött ormokon
fagyos lehelettől vacogtak
barlang mélyén az erdő vadjai,
havasokban székelyek árvái.
Szűzmáriás királyfi Nyikóról
tanulni indult Kolozsvárra,
Ábel Csicsóról ment Hargitára.
Gyerekfejjel, ártatlan lélekkel
egyedül birkóztak a rengeteggel.
Hontalanok könnyező kacajával
fekete angyal utat mutat nekik:
mi lehetséges, ismerjék meg, mindig
térjenek haza, mert az ember célja:
"Azért vagyunk ezen a világon,
hogy valahol otthon legyünk benne".
Kicsi szívük megtelt melegséggel,
erős lelkük derűs nyugalommal,
égő szemük hajnali harmattal.
Kühne Katalin:
Megtartó erő
Sütő András emlékére előadó Pintér Lilla
Hargita hegyei közt dúl a kék
halál
Pusztul a magyar, a maradék helytáll.
Sanyargatták, szorongatták, pestisek közé küldték,
Keletről nyugatra, nyugatról keletre elűzték,
Helyettük "vadon nőtt gyöngyvirág" helyett
Durva vadembereket mind összeszedték,
Doronggal, vaslánccal szítva köztük az ellentétet.
Magyar, román, szász évszázadok alatt
Békében egymás mellett élni akart,
Megosztották egymással értéküket,
Együtt nevelték jóra gyermeküket.
Ma mind hazátlanul bolyong, nyomorog,
Feledte anyanyelvét, népe fogyott.
Volt, aki nem adta fel, vívott, harcolt,
Hogy túlélje az embertelen, kegyetlen világot,
Aki sosem változott, megmaradt annak, aki volt.
Megőrizte ősei nyelvét, kérte, hogy
Engedjék hozzá a szavakat, ő szólt
Fügevirágról, édesanyja ölelő karjáról,
Adventről, havasokról, kamarási kicsi házról,
Kedves hegyekről, búzamezőkről, múltról, jövőről,
Szépen szólt - Zsil-völgyi vadak mégis nekitámadtak,
Száját betömték, fogait kiverték,
Vakították, rúgták, veséjét leverték.
Szemében így is tükröződött a hit.
Utolsó pillanatáig mindig itt
Maradt, ő remélt, másként nem tehetett.
Szétszóratásban, diktatúrában küzdött népéért,
Túlélésért, megmaradásért, hitért,
Biztatta társait, óvta ősi kincsét,
Hitt a változásban, erőt sugárzott,
Embertelenségen igaz ember volt.
Akinek anyja ígért könnyű álmot,
András maradt hitehagyott Endruk közt,
Hegyeit nem hagyta, népével maradt,
Hazát nem váltott-, megtehette volna.
Gyermekkora tükörcserepeiben
Hazáját nagynak, dicsőnek láttatta,
Hitte a becsületet, igazságot,
Neki itt volt az otthona, kitartott.
Hargita fenyőivel egyek voltak a gyökerei.
Elhagyatott, kirekesztett, árva kis magyarjai
Ízes, gyönyörű nyelven a patakkal
Együtt csobogtak, vele "mondikáltak".
Kárpátok karéjában meghúzódó kis hazája
Népei újra együtt, egy közös célért küzdöttek,
Egymásért mindent megtettek és összeölelkeztek,
Újra békében éltek - ezt álmodta.
Azután végső álmot hozott reá a Fenn-való,
Sírján gyertyák, koszorúk máglyája ég.
Fénye onnan minden igaz magyarra átsugárzik,
Messzi csillagok fényével vetekszik.
Már ő a csillagunk, a máglyánk, lámpánk,
Reményünk, bennünk tovább lobog a láng.
Sosem feledünk András, lelked velünk,
Erőd onnan fentről erőt ad nekünk,
Lobogó lángod erősíti lelkünk.
GÁTHY
EMŐKE: A GYILKOS-TÓ LEGENDÁJA előadó: Pintér Lilla
Mészkő sziklák karéjában
Sétálok az alkonyatban
Szellő kél és fekete árny
A tó felől sejlő hang száll
Eszter Eszter gyönyörű lány
Leszel-e az édes mátkám
Ám a lány csak búslakodva
Kék kendőjét szorongatja
Reggel este korsaját a
Csobogónál meregette
Szíve-lelke medve-ölő
Karú Miklósát kereste
Türelmét veszti a rabló
Fut rohan már vele a ló
Nyergében gyönyörű zsákmány
Kökény hajú zöld szemű lány
Csapna belénk inkább villám
Jajong szerelmese után
Hallja ezt a hegykoszorú
Rendül a föld szikla borul
Iszonyatos földindulás
Temet fűt fát lányt és zsiványt
Tóvá duzzad négy-öt patak
Fenyőkből csak fa-csonk marad
Tó tükre a lány zöld szeme
Pásztorsíp a tücsökzene.
MÉSZÁROS
ILDIKÓ: REMÉNY előadó: szerző
Kulcslyukon a remény
gyorsan beosont,
és vékonyka hangján
így szólott:
Zárva találtam minden
ajtót és ablakot,
- mégis -
eljöttem hozzád,
lám itt vagyok
Nézz Rám!
Picivé zsugorodtam, hogy
hozzád beférjek,
a jó hírt átadjam
testednek, lelkednek
Hallgass meg, kérlek!
Nézz Rám!
Ugye megismersz?
Simogattam már arcod,
de akkor sietnem kellett
Most újra itt vagyok,
Hallgass meg kérlek!
Add a kezed!
Fogd!
Szorítsd!
Erőm átadom,- nem engedlek
Lélek-dalom
hozzád szól,
s majd együtt énekeljük tovább
Szeretni foglak egy életen át,
- míg -
nem hallod a harang
szavát
Bartók
Anikó: ERDÉLY előadó: szerző
Hol bérceink kanyarognak,
Ott erdeink illatoznak.
Kokárdánk a magyarságunk
Ősrégi szimbóluma.
Szívemben nyílik múltbéli
Tulipán három szirma.
Hol kiold a határ minden
Élő vadregényes sánca.
Haldd meg magyar, Magyar ajkak
Szavát! Tartsd fel zászlód ohly'
Magasra, Somlyó Hegyét el
Ne takarja. Vésd szívedbe,
Oh' magyar. Mindegy hol vagy, mind
Egyet akar. Érezd István
Király Karját, hitet adott.
Ország áldást is megkapott.
Drága Jó Szűzanyám, tedd ránk
Kezedet, Töröld le hulló
Könnyeinket. Székely kapuk
Nyíltak magyarok jöhettek
Poétákat így ihlettek,
Alázattal ők intettek.
Hol apáink hantjaik vón
Takarva, s emlékház áll
Mi ott együtt hajtunk térdet,
Hol egy mécsesnek lángja ég
Nemzetünk ott még örökkön
Örökké tündöklően él.
Megáld minket Isten szele,
Jutalom béke szigete.
Ronkov
Alex: Az úgy vót... előadó: Mészáros Zoltán
"Az úgy vót" - drága apai nagyanyám
kezdte így nem egyszer emlékei elbeszélését a szülőföldről,
Erdélyországról, az ott átéltekről, megtapasztaltakról és
felejteni nem valókról.
"Az úgy vót" - hangzott fel egyszer csak, immár a
szülőföldtől távol a napi teendői közepette, legyen az
mosás, vasalás, befőzés, vagy éppen tésztagyúrás, oda se
neki, akad-e éppen hallgatósága, mit szólnak a körülötte
lévők a kéretlen, ámde méltó előadáshoz, mert tudvalevő,
előadás volt az a javából, szépen megválogatott szavakkal,
illően szerkesztett mondatokkal, végiggondolt mondanivalóval
és tiszta beszéddel. Belelelkesedvén az elbeszélésbe,
megtűzdelte jelzőkkel, színezte hasonlatokkal, tarkította
hangsúlyokkal és felkiáltásokkal, de a történethez mindig
hűnek maradva, - erre jól emlékszem, - mert sokszor sok éven
át hallgattam kis koromtól fogva újra és újra. Tán ez a
történeti hűség nyújtotta számára leginkább - öntudatlanul
is - a felejtés elleni fogódzókat emlékei életben
tartásához. S hogy miért voltak méltóak az előadásai? Mert
az őszinteség szenvedélyével szóltak, a szereplői és a
történetei iránti hűséggel és alázattal, mert ha már
valamiről, valakikről szólni kellett, - és néven nevezte
őket, - hát ne állítson róluk valótlant. Így maradt meg
bennem mindmáig sok történet, melyekre az idők távolából
csendes órákon szívesen emlékezem, s amelyek a mai napig nem
hagyják nyugodni fantáziámat, megidézve őt magát: őszülő,
emlékeimben is egyre görbülő nagyanyámat, és azt a világot,
amelybe beleszületett.
Történetei több önálló fejezetért esedeznek, így ezúttal nem
merülnék el az elbeszélésükben, inkább arról szólnék, mit
jelentettek számomra akkor, és mit jelentenek számomra ma
is, hiszen a történelem velem is valahol akkor és ott, velük
kezdődött...
Krónikás volt ő, mesélve tanító. Tanított sorsokról és
jellemekről, lehetetlen, és lehetetlennek hitt lehetséges
dolgokról, megelevenítve a nyüzsgő bányászváros, Petrozsény,
az apai szülőváros, Lupény színehagyott utcáit, a bányavidék
soknyelvű bányásznépének szegénységgel teli hétköznapjait.
Képzeletben belépek nagyapám borbélyüzletébe, melynek cégére
Ronkov János úri- és hölgyfodrász, felcser nevét hirdeti.
Nagyanyám szerint nemcsak a test nyavalyáira, hanem a lélek
sebeire is tudta a gyógyírt... Ha minden úgy igaz, négy
nyelven beszélt. Olykor egy-két kupica szilvapálinka, a
cujka hatása után pedig - valamiféle csoda folytán, - még
további három, négy nyelven, folyékonyan, mondván: "borbélymesternek
beszéd - is - a kenyere."
Bekukkantok a népes famíliájú, mindig perlekedő - másként,
jó szomszéd - Árgyelánné portájára, amint éppen tereget,
hogy a kifeszített kötél ismét csak leszakadjon a nyolc
pulya gönce alatt, újra alkalmat adva a szentségelésre...
Az utca túloldalán belebotlok a bepityuzált, a szidalmazást
elkerülendő még időben hazabotorkáló Osgyán mesterbe, a
szatócsba, akinek külön története van, és aki ilyen
alkalommal csak egyet tud önkritikusan hajtogatni: scumbjat
- részeg vagyok...
Valahonnan kolozsvári szalonnával készített, juhtúrós
puliszka illata száll...
Miként apám gyermekévei alatt, bebarangolom a 2500 m-t is
elérő déli Kárpátok fennsíkjait, a Retyezát, a Vulkán
hegyeinek rengetegét, katlanjait. Borzongva csodálom a
tengerszemek és gleccserek rideg, fenséges világát, ahol
csak a zerge az úr...
Magam előtt látom, amint a hegyen ursu, a medve a málnabokor
egyik oldalán csemegézik jóízűen a zamatos gyümölcsből, míg
a másik oldalon a fiatalka Kertész Zsuzsika, nagyanyám
szüretel önfeledten, hogy aztán megriadván a kéretlen
társaságtól meg se álljon hazáig...
Átérzem az ijedtséget, riadalmat, amikor a nagy esőket hozó
viharok nyomán megduzzadó Zsil folyó, medréből kilépve zúgva
visz embert, állatot...
Átérzem a félelmet, - a magyarét - az oláh veszedelem
idején, vagy a gyermek megszeppenését, ha néhanapján
mogorva, szót nem ismerő, bocskoros, tagbaszakadt hegyi
emberrel, momorlánnal találkozik, aki ritkán látogatja a
lenti világot, csak olykor, ha bicskára, fejszére van
szüksége cserébe túróért, vagy juhsajtért, az ordáért.
Így esett szó a Szebeni havasok szász városáról,
Nagyszebenről, ahol mindig minden kapható volt, és Hunyad
megye büszkeségéről, a pár napi járásra fekvő Vajdahunyad
váráról. Lassacskán egyre többről és többről, - tán
tudatosan - s így lettem én egyre inkább otthon ezen a
vidéken, ahol pedig eleddig sosem jártam. És így kaptam
nagyanyámtól tanítást természet, ember és állat egymás
melletti, egymás elleni küzdelméről, és megbékéléséről,
lelki tartalmakról, az időben, a történelemben, és a
történetekben való gondolkodás képességéről...
Nagyanyám szavai és tanúság tevő élete adta a felhatalmazást
annak tudására, hogy nem lehetek idegen azon a földön, ahol
ő otthon volt, a jogot ahhoz a földhöz, ahonnan ő vétetett,
mert ami fontos volt az elődöknek, az fontossá kell hogy
váljék az utódok számára is! Ezt jelenti számomra Erdély,
ezt hagyta rám nagyanyám mesékkel átszőtt zordan is
szép-szelíd világa, örökül..!
Boross
Teréz: Eljön az idő előadó: szerző
ÉS egymást öleljük mind
sértettek és sértegetők
csúfot űzők és szenvedők
megütöttek és ütlegelők
ÉS jönnek a gyermekek
megvalósult emberek
égben ülve lebegnek
a meg nem születettek
ÉS kinyílnak a színek
átlátszóvá válunk újra
kétely nélküli éden
tükröződünk fénybe bújva
ocsenás
Gábor: Erdély Színei! előadó: szerző
Az Irodalmi Rádió lelkes
csapatával Július első verőfényes napjaiban, egy rövid hét
alatt végigszáguldoztunk Erdélyen. Sokan megírják majd
részletesen élményeiket, hiszen a buszon szinte mindenki a
betűvetők táborához tartozott. Én a várhatóan szépszámú
íráshoz Erdély színvilága felől szeretném hozzátenni a
magamét.
Aranysárga: Szinte
végig napsütéses, kiváló 35-40 fokos hőségben száguldoztunk
végig Erdélyen keresztül és kasul. Néha az volt az érzésem,
hogy Erdély megy rajtam keresztül valami irtózatos
sebességgel, és forró leheletével maga alá gyűr, ha nem
vigyázok magamra. Serfőző Attila barátom hideg fröccseinek
és feleségem vizes törölközőinek hála túléltem a néha
túlélhetetlennek tűnő megpróbáltatásokat. Az éjszakai
felolvasó esteket, már napközben nagyon vártam, hiszen
estére általában már csak olyan 25-30 fok körüli hőmérséklet
volt az uralkodó, és azt már ki is lehetett bírni akár vizes
törölköző nélkül is. Fröccs nélkül nem, mert néha nagyon
hosszúra sikerültek az irodalmi órák. A jóból is megárt a
sok igazságát szem előtt tartva, úgy két-három óra feszült
figyelem után az előadások vége, már a teraszon talált.
Szürke: Az út során
figyelve a részletekre, valahogy egészen Székely Udvarhelyig
nem volt számomra lenyűgöző a más számára egészen biztosan
csodálatosnak tűnő vidék. Lehet nagyon vártam a csodát, és
amit nagyon szeretnénk az a görcsösség miatt a legritkábban,
jön be, mint tudjuk.
Zöld: számomra a
csoda Hargita megyében következett be. A környék, a hegyek,
a szoros, a hegytető, melyről ódákat lehetne írni, és már
írtak is, mind, mind olyan élménnyel ajándékoztak meg,
melyből hosszú évekig táplálkozhat lelkem, és egészen
biztosan részleteiben is megfestem majd írásaimban azokat a
kitörölhetetlenül rögződőt, képeket és élményeket, amiket
átéltem.
Barna: a Medve
tóról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Az maga a
csoda! A sóbánya tava, ahol strandoltunk és az ember fia a
só miatt nem tud lemerülni, hiszen állandóan a felszínen
tartja a víz, nos aki ezt még nem élte át, hát szerintem el
sem tudja képzelni. Én a világ hét csodája közé sorolom.
Kár, hogy olyan messze van Miskolctól, hiszen legszívesebben
én már másnap visszamentem volna élvezni újból a víz
különlegességét és áldásos gyógyító hatását.
Kék: A megnyugtató
kék, melyet csak az égen lehet tapasztalni, nos az Erdélyi
magyarok mentalítása, tisztasága, nyugalma, türelme, érzelmi
beállítottsága, szíve, lelke, az egész világhoz való
viszonya, talán csak a legtisztább kék színhez mérhető.
Színek kavalkádja: Ezerszínű körutazásunk végével,
bátran elmondhatom, hogy nagyon jól éreztem magam, és
gondolom mindenki. Túl azon, hogy barátságok szövődtek és
mélyültek el, olyan élményekkel gazdagodtunk, amihez az
ember fia, vagy lány csak igen ritkán jut hozzá. Jó döntés
volt Erdélybe menni! És, és jó döntős lesz majd pár év múlva
visszamenni!
Erdélyt szerintem csak
megkóstoltuk! De, de olyan finom volt, hogy kell, nekem
egészen biztosan kell még belőle!
Minden író és nem író társamat barátilag ölelem!
Dsida
Jenő: Vendéglő a havas hegyek között előadó: Pintér Lilla
Kis vendéglő a nagy hegyek között.
Minden békesség ideköltözött.
A kályha vasán párologva forr
a fűszeres és cukros, sárga bor.
Az asztalon sült. Ízletes falat.
Míg falatozom, nézem a falat:
a falusias, vén, meszelt, meleg
falon két ócska festmény díszeleg.
Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
kuszán felmázolt. De van benne szív.
Az egyiken két ferde ház előtt,
napfényes, zöld, májusi délelőtt
pocsolyán úszkál négy fehér kacsa,
arannyal ékes tolluk pamacsa.
A másik képen tágas hómező,
a hó kavargó, sűrűn pelyhező,
egy két tömzsi állat nyargalászva von
egy karcsú szánt a süppedő havon,
- a két ficamlott, kedvesen suta
állat félig ló, félig őz-suta.
Míg a vaskályhán gőzölögve forr
a fűszeres-illatú sárga bor,
s a macska nesztelenül lépeget,
nézegetem a csacsi képeket.
S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
koromban, künt az égszínkék, kerek
pocsolyában, májusi délelőtt
négy kacsa úszkált a házunk előtt,
én hevertem a pázsiton hanyatt
és bámultam a festett aranyat
új meséskönyvem színes födelén,
egy kis hercegnő koronás fején,
ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
- két rénszarvas röpítette a szánt.
...Esik a hó. A kocsmáros köhög.
Poharamban forró bor gőzölög,
az óra lassan üti a hatot,
s álmos vagyok és roppant meghatott.
ÁPRILY
LAJOS: A CSAVARGÓ A HALÁLRA GONDOL előadó: Barna László
Uram, a tél bevert a
templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
"Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -"
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
Dsida Jenő: Hálóing
nélkül...
előadó: Barna László
Föl-fölvetem és némán
eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
hálóingemet, egyedül álltam,
kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen
s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
estek és zuhogtak és én dadogtam:
- Késő este van, éjszaka is talán,
s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
fekete sűrűség?
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat
és annyi régi, sápadt ismerősöm,
ki messze van, vagy lent a föld alatt.
És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
mely fedez és véd a zord hidegtől,
véd és takar magamtól engemet:
jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
és védő ingemet.
Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
se lapok munka társa nem vagyok, se kártyapajtás,
törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se
vándor,
aki meredélyre kaptat se út, se cél - és költő sem vagyok,
csak ember, aki minden idegével
lágy takaró s melengető vacok után sír
és csak áll a nagy sötétben
s meztelenül
Isten előtt vacog.
Székely
himnusz Dalszöveg
Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen!
Refrén
Maroknyi székely porlik mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha,
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha!
refrén
Keserves múltunk, évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, labanc leigáz.
Jussunk e honban, székely-magyarföldön
Szabad hazában éljünk boldogan!
refrén
Ki tudja innen merre visz a végzet
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát királyunk itt vár a te néped,
Székely nemzeted, Kárpát bérceken!
