Vizuális és konkrét költészet német nyelvterületen

Az 1950-es évektől a látványköltészet, a neoavantgard egyik irányzata az absztrakt ún. konkrét költészet mezsgyéjén belül elterjedt a modern német irodalomban is. A költemény elsődleges esztétikai hordozója, nem a szavak mögötti jelentés, hanem az írott vagy beszélt nyelv-nyersanyag a maga közvetlenségében. Fő jellegzetessége, hogy értelem nélküli, kitalált szavakból állít össze zenei hatású szövegeket (dadaizmus és futurizmus költői kezdeményezték, és a lettrizmus képviselői fejlesztették tovább). A konkrét költészet kiállítások révén vált mindenfelé ismertté. Először Brazíliában 1956-ban, majd Németországban 1959-ben a Stuttgarti Főtechnikum Konkrét költészet című tárlatán, ahol a brazil szerzők mellett már kortárs svájci, osztrák és német költők is bemutatkoztak. A brazil-német összefonódás mértékét jelzi, hogy a brazil költők műveit a korabeli NSZK-ban több lap közölte, így az Augenblick és a Nota, az előbbiből kialakult Rot nevű időszaki sorozat hetedik számát pedig teljes egészében a brazil Noigandres csoportnak szentelték. Igazság szerint a neoavantgárd kifejezés a német nyelvterületeken jobbára ismeretlen volt, mivel a konkrét költészet elméletírói nem a történeti avantgárd mozgalmak társadalmi eszméiben jelölték ki a konkrét költészet hagyományát, hanem a modern költészet olyan jelenségeiben, amelyek a 19. század végén és a 20. század elején jelentkező líranyelvi válságra reflektáltak.

Eugen Gomringer & Claus Bremer alkotásaikkal

A konkrét költészet atyjának a svájci születésű Eugen Gomringert tekintik, aki "új stílusú" verseit Konstellations címmel adta ki 1951-ben. A művek némileg emlékeztettek a futurista Carlo Belloli 1948-as vizuál-szemantikai plakátverseire. Eugen GOMRINGER (1925), a rehaui Kunsthaus alapítója, a konkrét művészet egyik legkiválóbb teoretikusa, svájci/német konkrét költő. Jelentős elméleti és gyakorlati anyagot tett közzé két folyóirata, a Spirale és a Konkrete Poesie–Poesia Concreta. Gomringer és a brazil Noigandres csoport 1956-ban egyezséget kötött a "konkrét költészet" terminológiai meghatározása tekintetében. Eugen Gomringer - Schweigen című 1953-as versében a címben jelzett "hallgatás" tizennégyszer jelenik meg szövegként, egyszer pedig hiányzik, üres felület helyettesíti, amely a szemnek szánt üres hely, nem pedig a fülnek szánt szünet. A konkrét versek hang tulajdonságaiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy alkotás fonetikusan megismételhetetlen. - A konkrét költészet forradalma a nyelvi állapotok költészeti kutatásában nyilvánul meg; itt a szó önmaga megjelenítését szolgálja s nem idéz fel egy másikat: a szó egy szigorúan meghatározott fogalom kifejezője, tulajdon jelentésén túl nem utal másra. Példa erre Claus Bremer egyik műve (az olvashatót elolvashatatlanná tenni), amelyben egy azonos szövegű sor többször egymásra van írva, az olvashatatlanságig. Claus BREMER (Hamburg 1924 - Zürich 1996) német származású, francia orientációjú svájci író, drámaíró és fordító. Klasszika filológiai, filozófiai, irodalomtörténeti és művészettörténeti tanulmányokat folytatott. Drámákat is írt. 1948 és 1954 között a "konkrét költészet" egyik megalapítója. Vannak olyan képversek, amelyeket alkotójuk úgy hoz létre, hogy egy kép kontúrjait egy verbális szöveggel tölt ki - a látvány és a tartalom egymástól elválaszthatatlan, azok befogadása csak egyidejűleg mehet végbe. Ilyen Claus Bremer "Galamb" című alkotása is, amelyben a galamb, a béke egyetemes szimbóluma - háborút dicsőítő szöveg elemeiből van megalkotva. - Daniel Spoerri (Galati 1930-) nyughatatlan, kalandos életű művész – Európa-szerte több helyen megfordult, több műfajban, művészeti ágban alkotott maradandót. A román származású Spoerri pályafutását Zürichben kezdte, majd Párizsban klasszikus balettet tanult, 1954-ben a berni Városi Színház első táncosa. 1957-ben G. R. Sellner asszisztense a darmstadti Landestheaterben, ott a "Material" című, konkrét költészettel foglalkozó újságot ad ki. A darmstadti Konkrét Költők Körének vezetője - Klaus Bremerrel karöltve a folyóiratban nyilvánosságra hozta a konkrét költészet első antológiáját (Kleine Antologie Konkrete Dichtung). Olyan képzőművészekkel került barátságba, mint Dieter Roth vagy Jean Tinguely. Mielőtt hatásukra a képzőművészet felé fordult volna, Svájcban kísérleti színházzal foglalkozott.

Max Bense és Franz Mon

Max BENSE (Strassbourg 1910) professzor, a bölcselet és a tudományelmélet tanára volt Stuttgart egyetemén. Kísérletező költő, a konkrét költészet német teoretikusa. Matematikai, fizikai, filozófiai tanulmányokat folyatott. A költészet, a képzőművészet, a film legváltozatosabb ágait művelte és együttműködik más német művészekkel. Híres többdimenziós művészeti elképzelése. A Francis Ponge költészetét és Peirce szemiotikáját oly kiválóan ismerő Elisabeth Waltherrel közösen szerkesztette a Rot című kiadványt, és négy kötetben vázolta fel a nem klasszikus, modern, szemiotikai, funkcionális, statisztikai, strukturális és modális szövegstruktúra mikro esztétikáját. Experimentelle Schreibweisen című könyvében viszont a statisztikai esztétika szemszögéből végzett költészeti tanulmányait jelentette meg. (A költészet nyelve a jelben létezés fokán – Max Bense esztétikája elérése: http://www.artpool.hu/Poetry/konkret/MaxBense.html) - Franz Mon álnéven Franz Löffelholz (Frankfurt 1926-) Frankfurtban élő német költő a konkrét-, és a hang költészettel foglalkozó művész. Filozófiát, német történelmet tanult, majd 1956-ban szerkesztő lett egy oktatási könyvekkel foglalkozó kiadónál, 1962-2000 között tanított. A költészettel kapcsolatos elméletei lényegesek (köztes tér 1966, betűk és csillagképek 1967). A nyelv nem tárgyként jelenik meg, hanem önmagát jeleníti meg és önmagának képezi okát: "A vers a feltételezhetetlenből fakad, önmagának az oka, különben nem tekinthető versnek" - mondja Bense-szel egyetértésben. A nyelv tehát autochton matéria, amely esztétikailag változatosan formálható. A költészetnek az a modellje, amelyben ez az elmélet a gyakorlatban is igazolást nyert, már csak elvétve alkalmaz versszakokat és logikai szabályokat kiálló gondolatokat. A konkrét-vizuális költészet hagyományellenessége részben abban érhető tetten, hogy megbontja a klasszikus versforma nyelvi egységét. Az erősen lingvisztikai vagy szemiotikai törekvések képviselői – mint például Franz Mon – tagadják a szavak jelentésbeli szerepét. Ennek megfelelően versei térben állnak a betűk (szótagok, szavak) nem mindig egymás mellett helyezkednek el. Változatos tipográfiával is felkelti az érdeklődést, és mint sok alkotótársa gyakran használ apró betűket, kevés-, vagy egyáltalán semmi írásjelet.

Dieter Roth és Rudolf Koch

Az ötvenes és hatvanas évek konkrét költészeti felfutása egyedülállónak tűnik a modern nemzetközi irodalmi mozgalmak történetében. Sorra születnek a kiáltványok, az antológiák, amelyek mind hasonló módon közelítenek a költészet nyelvi struktúrájához, annak vizuális, minimalista elemeihez. Ebbe a vonulatba illeszkedik a korábban Izlandon tartózkodó német, később a fluxushoz közel álló művész Dieter Roth (1930-1998), aki az ötvenes évek közepén (1956) jelentette meg ideogrammáinak a gyűjteményét. A német konkrét költészet elméleti megfontolásai szerint az ideogramma – amely elnevezés alatt kalligramot értenek – olyan alkotás, amely meghatározott szemantikai és szemiotikai szándékú konkréció útján betűkből, illetve szavakból keletkezik, és logikus felépítettsége révén egészként is látható alakot ölt. Az ilyen ideogrammák a többi képvershez képest zárt költemények, mert hasonlóság alapján jönnek létre: az íráskép hasonlít a jelentett tartalomhoz, így a jelentés alkotásra nincsen más lehetőség. A művészkönyvet megteremtő ötvenes és hatvanas évekbeli művészek ugyanolyan sokoldalúak voltak, mint dadaista, futurista és konstruktivista elődeik. Sokan közülük korábban is olyasmivel - nyomatokkal, alkalmazott grafikával, fotózással, tipográfiával s végül, de nem utolsó sorban, konkrét költészettel - foglalkoztak, ami sokszorosítható és sokszorosítást igényel, s aminek szerves folytatásává válhatott a könyvkészítés. E körből is Dieter Roth neve érdemel említést. RUDOLF KOCH (Nürnberg 1876-1934) vezető német kalligráfus, nyomdai művész és tanár. Mindenekelőtt a modern nyomdaipar tanulói ismerik. Kiváló személyiség, aki Németországban kifejlesztette a grafikai művészetet. Jó hírnevet szerzett magának mint nyomdászati újító, szépíró, művész és könyvkötő. Több betűtípust teremtett - Neuland egy olyan ábécé, amit Rudolf Koch tervezett, és teljesen vízszintesen tartott tollal (vagy ecsettel) írandó. A JELEK KÖNYVE című műve (1924, 1955) 493 olyan szimbólumot tartalmaz, amelyeket az ókortól egészen a középkorig használtak. Koch és barátai a jeleket fafaragványokból, címerekből és kéziratokból gyűjtötték össze. Vannak közöttük bizánci monogrammák, keresztjelek, szent iniciálék, kőfaragók jelei, négy elem jelek és botanikus, asztrológiai és kémiai szimbólumok. Azokat a fába Fritz Kredel véste, míg Rudolf Koch értelmezte és rajzolta át újra.

Christian Morgenstern és Reinard Döhl

CHRISTIAN Otto Josef Wolfgang MORGENSTERN (München, 1871 – Merau, Ausztria, 1914), német költő, író, műfordító. Apja Carl Ernst Morgenstern, tájképfestő és egyetemi tanár volt, anyja, Charlotte M. meghalt a gyermek 10 éves korában. Morgenstern a berlini egyetemen jogot, filozófiát, közgazdaságtant hallgatott. Műfordításból és újságírásból élt meg. Norvégiában, Svájcban és Olaszországban gyakran tartózkodott tüdőbaja kezeltetése miatt. 1908-ban ismerte meg Margareta Gosebruch von Liechtensternt, akivel 1910-ben egybekelt. Morgenstern nagy formakultúrájú, érzékeny zeneiségű költészete magányt, szenvedést, hívő miszticizmust fogalmaz meg. Szemlélete Friedrich Nietzsche és Rudolf Steiner közvetlen hatását mutatja, utóbbinak barátja és tanítványa is volt. Az eredetileg saját és barátai szórakoztatására írott abszurd groteszkjei világhírűvé tették. Ezek első kötete a Galgenlieder, 1905 (Magyarországon: Akasztófadalok, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1989.; Helikon, 1991) lapjain jelentek meg. További kötetek: Palmström, 1910; Palma Kunkel, 1916; Der Gingganz, 1919 - mivel jelentős költői életművet hagyott hátra. Morgenstern verseit rendkívüli nyelvi fantázia, játékosság, humor, a kispolgári lét könyörtelen kritikája jellemzi. Egykor Magyarországon is igen népszerű költő volt. - Képversek Christian Morgenstern előtt és után is születtek, miként például az Anspiel című kötetből kiderül, amelynek alcíme: Konkrete Poesie im Unterricht Deutsch als Fremdsprache (Konkrét költészet a német mint idegen nyelv tanításában). - Reinhardt DÖHL (Wattenscheid 1934-Stuttgart 2004) német költő, író, irodalomtörténész, kritikus. Esztétikát és filozófiát tanult Göttingenben és Stuttgartban. Számos dráma és színjáték szerzője. Stuttgartban élt; a város műszaki egyetemén tanított. A neoavantgard "kísérleti líra", a dadaizmusra emlékeztető nyelvfelbontás képviselője. Művei kísérleteknek tekinthetőek amivel műfaji határokat feszeget, mint a konkrét művészet és költészet alkotója 1964-ben társszerzőként megírta a Stuttgart iskola kiáltványát (Zur Lage, Max Bense), 1965-ben megnyitotta a DOHL Computer-Grafik galériát. Az irodalmat, amelynek eszköze a nyelv, esetenként grafikával ötvözi, más alkotásaiban hanghatásokra épít. Reinhard Döhl "Apfel" (Alma) alkotásában könnyű fölfedezni a konkrét almát, nehezebb viszont megtalálni benne a kukacot (Wurm), figyelni kell egy kicsit. Fő művei: 11 texte (11 szöveg) és 7 hermetische texte in gebundener rede (7 hermetikai szöveg függő beszédben) 1960; Fingerbungen (Ujjgyakorlatok - versek) és Missa profana 1962; Prosa zum Beispiel (Például próza 1965); Das Buch Es Anna (A Könyv Az Anna 1966); Im Kalender (versek, 1979); Wie man so sagt (Mint mondani szokás - versek, 1985); Kunst Handwerk Kunst (Művészet Kézművesség Művészet antológia) és Man (Ember) 1968. Magyarul megjelent Weöres Sándor fordításában: 1 vers (Mai német líra, antológia, 1966). Forrás: Sulinet.

Ernst Jandl és Heinz Gappmayr

Az experimentális költészet (experimental poetry) - az összes kísérleti irányzatok összefoglaló neve. Az osztrák ERNST JANDL szerint experimentális költemények írására végtelen számú módszer lehetséges, de a legsikeresebb módszerek mégis azok, melyeket csak egyszer lehet fölhasználni: így a költemény azonos azzal a módszerrel, amely létrehozta. Ernst JANDL (Bécs, 1925 - Bécs, 2000) osztrák költő, író, a világköltészet egyik legmarkánsabb alakja. A "konkrét" líra megteremtője és élharcosa, nagyszerű előadó és a költészet mellett műfordítással is foglalkozott. Sosem az izgatta, hogy mit mondjon, mert ezt mindig magától értetődőnek tartotta, hanem hogy miként mondhatja el, amit mond. Ez vezette el a szóboncolásokhoz, a "beszéd-buborékokhoz", a különféle tipográfiai bukfencekhez. A miként azonban, ha igazi vers születik, maga is kritikai tartalommá lényegül át. Furcsa, fordulatos nyelvi sablonjai gondolkodásmódunk és reakcióink sablonjait tárják gunyorosan elénk. Kísérletei nemcsak egy szívós és kíváncsi szellem dokumentumai, nemcsak új költői lehetőségeket kutató nyomozati jegyzőkönyvek, hanem korunk elgépiesedett és hazug formák közé szorított emberének pontos és stílusos kifejezési módjai is. Ernst egy banktisztviselő és egy tanárnő gyermekeként született. Édesanyja, aki 1940-ben hunyt el, verseket és prózaműveket írt, az ő hatására kezdett alkotni Jandl is kilenc éves korában. Első verse 12 éves korában jelent meg Hochwasser címen a Neuigkeits-Welt-Blatt című lapban. A nácikat utálta, mégis besorozták érettségi után, megismerte az amerikai fogságot, és tíz hónapon át szögesdróton keresztül szemlélte Angliát. A hadifogságot követően germanisztikát és anglisztikát tanult Bécsben az egyetemen. Ezt követően 1950-től középiskolai tanárként dolgozott, emellett kezdett többet írni. 1954-ben találkozott Innsbruckban Friederike Mayröckerrel, aki szintén tanárnőként dolgozott, de Jandlhoz hasonlóan fiatal, feltörekvő költőként és íróként is ismert volt. A kapcsolat kedvéért mindketten elváltak és egészen Jandl 2000-ben bekövetkezett haláláig együtt életek és részben alkottak is. Hangutánzó, csupa kisbetűvel írt, kísérleti költészetet képviselő alkotásait a kora kulturális provokációként értékelte. Hosszú ideig nem volt olyan kiadó, amely megjelentette volna műveit. Első sikereit csak az 1960-as évek közepén érte el, pályafutása vége felé pedig az egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb költőként értékelték személyét az egész német nyelvterületen. Nemcsak 1984-ben Büchner-díjjal tüntették ki. HEINZ GAPPMAYR (Innsbruck 1925 - Innsbruck 2010) osztrák/tiroli képzőművész, valamint ő is a konkrét és vizuális költészet egyik legjelentősebb képviselője volt. Pályafutása az 1950-es években kezdődött - amikor kialakította egyéni művészi stílusát - kifejlesztette betűképeit -, ahol a betű a kompozíció közepén maga a műalkotás. Nem a régmúltból vette ihlető forrásait, hanem az újabb kori konkrét-konceptuális gyakorlatra támaszkodott. Amíg kezdeti műveiben a szó és az objektum különbségén volt a hangsúly, 1960 óta első egyéni kiállításain (1962, 1964), az 1973-ban megjelenő első fal szövegeken és első fotószövegein (1979) nyilvánvalóvá vált, hogy a kép és a nyelvi jelentés összefüggései foglalkoztatták. Stílusára a visszafogott-, gyakran fekete-fehér kompozíciók sora jellemző, néha kiegészítve egyszerű vonalakkal és geometriai formákkal. Gappmayr - akinek több mint 2000 alkotása ismert - , sorsa ugyanaz, mint sok más osztrák művésznek: sokkal népszerűbb volt külföldön, mint otthon. Csak 1997-ben szentelték neki először figyelmet egy nagy kiállításon (Kunsthalle Wien). Újabb kiállítása ezután 2001-ben (Innsbruck) és 2005-ben (Taxispalais Galéria és Tartományi Múzeum) tartottak. Magyarországon 2010-ben Budapesten a Vasarely Múzeumban "KÉP/VERS, vizuális és konkrét költészet" címmel nyílt kiállításon lehetett látni néhány alkotását: Heinz Gappmayr és Josef Linschinger közös munkája "Begriffe" (Fogalmak) címmel, valamint Eugen Gomringerrel és Hiroshi Tanabuval közösen készített konkrét költészeti mappái betekintést engedtek a japán vizuális költészet területére is.