I.
(ZS)
Zsigereimben alakot ölt, s a mélyből feltör, mint forró láva
Szavakba zárt szótlansága, akár a csend ártatlansága,
Utat törsz magadnak, akár a végtelen vágy hegyekbe zárt forrása.
Zsigereimben alakot ölt, a mélyből kitör, felszakad a fohász,
Szeretetre vágy az ajkakra fagyott, rég elfelejtett sóhajtás...
Állsz, a megmagyarázhatatlan szorongások, a vágyak, az élet
Nyers ismeretlenségébe zárt ösvényén - batyudban a léted,
A hamuban sült hamisíthatatlan szeretet, mint kenyéren a só,
Kell valaki, mindig kell valaki, aki kimondja a kimondatlan szót!
II.
(K)
Ki tudja mikor és melyik hegygerincről indul el a csend,
A szívekből alázúduló, zűrzavart elsöprő lavina a rend,
Tér az idő végtelen dimenziójába lép, jeleztél és megjöttél,
Átkandikál a szívek repedésein, simogatva arcokon pihen a szél,
Nagy útra rendezkedik be léted, csend közepén tüzes harang,
A hangja bódít, s messzire elnyúló visszhangja bátorítva szól, mert
Kell valaki, mindig kell valaki, aki kimondja a kimondatlan szót!
III.
(G)
Gondtalan gond a háborgó vizek örök tavaszán megnyugvást kínál,
Elmereng, szemét az időn körbehordozza a világ, jó helyen áll...
Régi ceruzarajz, ezt ki érti? Vonalaid talán várad falait építik, vagy
Gárdonyi szelleme kísérti? A csillagok világunkra hagyott tisztasága,
Öleli keblére gyermekét, a szeretet megérint, ezüst ajkak csillogása.
Napsugarak, s jövőbe vetett hitünk rendíthetetlen ragyogása -
Elmereng, szemét az időn körbehordozza a világ, hol rejtőzik a szó?
Kell valaki, mindig kell valaki, aki kimondja a kimondatlan szót!
IV.
(Á)
Ágról lehajló fényfüggönyök betakarnak, kedvesen simogatnak,
Gondolatok gyümölcsei bájolnak, ízlelőbimbókat cirógatnak.
Int a szél, miénk a tér, szemünkre illesztünk végtelen messzeséget.
Napsugara Anna(k) ki fényre vágyik, kapsz erőt, ráadásként tisztességet,
A kíváncsi ég magához lapoz, sorok közt olvas keresve a szót, mert
Kell valaki, mindig kell valaki, aki kimondja a kimondatlan szót
V.
(F)
Föld kimagasló tüskéin kezdetekben vérben vergődött a bizalom
Reményt sugall, nincs hideg csak tél, nincs örökös borzalom,
Unos untalan omlik ránk a pillanat, éj a fénytől mindig meghasad,
Zaklatott szívek tárt kapuin csellengők bátortalan lépte áthalad,
Sorsunk követi sorsod, gyökerei szeretet mélyéből fakadnak…
Igékbe záródtak üzenetek, tagadás köntöséből most kilépnek az igenek,
Nagyot sóhajt a letisztult világ, kezeidhez kezek érnek, nem idegenek,
A választott lét beül hajlékunkba és köszöntve szól, mert
Kell valaki, mindig kell valaki, aki kimondja a kimondatlan szót!
VI.
(A)
Felejthetetlen véges létünk végtelen gondolatai közt
Itt vagy, itt a reményeink és végtelen vágyaink két vége közt,
A végtelen elme fénylő szikrái közt, itt, valahol itt vagy nekünk,
Mint végérvényes megnyugvás, s végtelenné válik életünk ...
Nem értéktelen, már nem szertefoszló álom az örökkévalóság,
A szeretet súlya alatt baráttá szelídülő sors, az örök adóstárs,
Kell valaki, mindig kell valaki, aki ki meri mondani a kimondatlan szót!
